A Csemadok Szórványprogramja keretében az Országos Elnökség esszéíró pályázatot hirdetett a magyar nyelv, illetve a magyar szórvány napjai alkalmából. Az esszék tárgya a nemzeti identitás, a magyar nyelv óvása, a kisebbségi sors vállalása volt, ehhez 10 konkrét téma került meghirdetésre három kategóriában. A pályázatra mintegy 60 alkotás érkezett, mindegyik alapján elmondhatjuk, hogy az íróik elkötelezettek nemzeti közösségünk és anyanyelvünk sorsa iránt.
A pályázat díjazottja a szentpéteri Bukovszky Borbála lett, aki a díjat Galántán, a magyar kultúra napján vette át január 22-én, ahol a díjazott mű egy részlete is elhangzott. A díjazott művet honlapunkon is olvashatják.
Kiemelt díjazottak a pályázaton az első kategóriában a rimaszombati Mács Zille Anna, a második kategóriában a nagymegyeri Puha Kitti, a harmadik kategóriában a nagyölvedi Tóth Anikó. Különdíjas lett az első kategóriában a naszvadi Szighardt Anna, a rimaszombati Fazekas Anna, a nagymegyeri Zsidó Leila, a deáki Šipoš Mária. A második kategóriában a dunaszerdahelyi Sárközy Klaudia és a nagymegyeri Hamran Bianka kapott különdíjat. A harmadik kategóriában a palásti Antal Réka és a szapi Mézes Vivien lettek különdíjasok.
Kiss Beáta, a Csemadok szórványokért felelős elnökségi tagja köszönetet mondott a pályázóknak és külön azoknak az iskoláknak, ahonnan több munka is beérkezett.
„Szeretnék még kiemelni néhány iskolát, ahonnan több pályázat is érkezett, bizonyítva az intézmények nemes ügyeink iránti elkötelezettségét, így a tardoskeddi alapiskolát, a nagycétényi alapiskolát, a rozsnyói református alapiskolát, a zsigárdi alapiskolát, a szentpéteri alapiskolát, az ipolyszakállosi alapiskolát, a rimaszombati alapiskolát, a deáki alapiskolát, a Dunaszerdahelyi Összevont Szakközépiskolát, a Dunaszerdahelyi Egészségügyi Középiskolát, illetve a Komáromi Ipari Szakközépiskolát. Természetesen köszönet illet mindenkit, aki a pályázatba bekapcsolódott, a felkészítő tanárok segítségét, a gyermek, ifjú és felnőtt alkotókat egyaránt” – nyilatkozta a Csemadok elnökségi tagja.
A díjazott mű teljes terjedelemben az alábbiakban olvasható.
Mi lesz majd a mese vége?
Hol volt, hol nem volt, a Tiszán innen, a Dunán túl, ott ahol a mangalica malac túr, volt egyszer egy magyar falu. Ebbe a faluba születtem meg én, a családom legkisebb hercegnőjeként. Éppen csak elkezdődött mesés életem, amikor komor felhők zavarták meg nyugalmam.
Minden az óvodában kezdődött. Korán, kétévesen indult óvodás életem. Igaz, még aprócska ember voltam, mégsem volt túlságosan ijesztő a helyzet, mivel az óvodával kertszomszédok voltunk, így vágyakozva néztem mindig a vidáman játszó csapatot. Boldogan álltam be közéjük. Szerettem oviba járni. De ki nem szeret? Szerencsémre, addigra már tökéletesen uraltam a beszédem, a magyar nyelv csodás szavait tényleg az anyatejjel szívtam magamba. Kis ember, nagy szavakkal! Bevallom, jó volt a nagyobbaknak parancsolgatni, pláne, hogy hallgattak is rám. Olyan voltam, mint egy kis tanító néni.
Volt egy barátom. Utcabeli. Tündének hívták. Minden nap együtt játszottunk. Egy napot sem mulasztottunk el soha. Nagyon hasonlítottunk. Ő is ugyanolyan nagyszájú volt, mint én. Mindent együtt csináltunk. Az oviban is. Emlékszem, hogy mindig a kisházba bújtunk el a fiúktól, ahol titkokat mondtunk el egymásnak, miközben egymás haját próbáltuk befonni. Amikor Tünde szomorú volt, mindig vicces arcokat vágtam, hogy felvidítsam, vagy csak egyszerűen átöleltem. Sírig tartó barátságot fogadtunk.
De történt valami. Az utolsó óvodás évünk tavaszán Tünde eltűnt az osztályból. Pár nap múlva megláttam. A „gyetyicski” csoportban. Egy láthatatlan kerítés választott el tőle. (A magyar és szlovák ovisok udvara közös kertben van, a mai napig is.) Akkor, ott, másodpercek alatt egy gyermeki világ dőlt össze bennem. Miért? Hogyan? Ki tette ezt velünk? Láttam őt. Egyedül, szomorúan ücsörgött. Égszínkék szemei könnyben úsztak, amikor összepillantottunk. Ordítva, sikoltozva rohantam hozzá. Azaz, csak rohantam volna! A panyiucsitelkája nem engedte. Nem is értettük. Máig emlékszem a tehetetlenség és az értetlenség érzésére! Minden nap próbálkoztam, mindent megpróbáltam. A mi Adri nénink megengedte volna, de a láthatatlan kerítés túloldalán nem engedték! Nem értettem, miért nem mehetek oda hozzá? Hiszen ott volt! Láttam! Sírt! Miért nem játszhattam vele? Anyának minden nap zokogva könyörögtem, hogy szóljon a panyiucsityelkáknak, engedjenek már végre együtt játszani. Mint régen. Nem tehetett semmit! Ahogy teltek a hetek, Tünde egyre többször nézett rám duzzogva, éreztem, engem hibáztat. Bevallom, ekkor még én is azt hittem, én tettem valami rosszat, úgy tűnt, rám haragszik.
Az én kis barátnőm hirtelen megváltozott. A cserfes kislányból zárkózott, magában motyogó lett. Anyától egyik nap megkérdeztem, hogy mi történt Tündével. Miért hagyott el a legjobb barátom? Anya elmondta, szlovák oviba került. Eddig főleg magamat sajnáltam, de most már őt is. Nem az ő hibája, az enyém sem – nyugtattam magam. De akkor kié?
Mindig egyedül volt. Barátok nélkül, kedvtelenül ült a homokozóban. Egyik nap, a márciusi nemzeti ünnepünk után, az oviból hazafelé menet megkérdeztem anyától:
– Anya, Tündét már nem szereti az anyukája? Anya, ha látnád, milyen szomorú! Nincs egy barátja sem. Miért bünteti? Rossz kislány volt? Neki miért nem engedi az anyukája, hogy azt a gyönyörű kis zászlót magára tűzze? Pedig tudtam, ő is szerette volna – akkor még.
Mondanom sem kell, hát persze, hogy a szlovák iskolába íratták! Eltelt jó pár hónap. Hétvégenként még gyakran kerestem a társaságát. Az anyukája szinte eltiltotta tőlem. Néha azért láttam az utcán. Magányosan, szomorúan. Ha tehettem, titokban, odamentem hozzá játszani, hogy ne legyen mindig egyedül. Amikor az iskoláról kérdeztem, zavartan nézett rám. Ilyenkor megváltozott az arca.
Akkor még nem értettem, de most már tudom, mit láttam az arcán. Beletörődést és fájdalmat. Akkor még! Sajnos, azóta a tekintete már mást üzen.
Már rég nem keresem a társaságát. Nincs már közös témánk. Az iskolában látom a szlovák emeleten, az úgynevezett barátaival, akik valahogy mindig másként néznek rá. Úgy, mint ő énrám, lenézően, lekezelően. Mintha én kevesebb lennék, mint ő! De miért is? Mert én magyar vagyok? Pedig még ő is anyucinak szólítja az anyukáját! Sokszor mérges vagyok rá. De aztán elgondolkodom, mekkora fájdalmat érezhet még mindig. Vagy már nem is érdekli, hogy az osztálytársai máshogy viselkednek vele? Hisz az ő szemükben Tünde örökre magyar marad! Az enyémben meg egy elveszett magyar, aki elárulta nemzetét. Szegény Tünde! Ő most hova tartozik? Ki valójában?
Még mindig eszembe jut, amikor ránézek, hogy milyen jó volt, amikor együtt játszottunk. Haragszom! Az anyukájára, nem Tündére. Milyen anya az ilyen? Milyen anya az, aki a saját gyermekétől veszi el a legnagyobb kincset, az anyanyelvet? Mikor Tünde világra jött, az anyukája biztosan a magyarok Istenének adott hálát. Hisz, ha nem így lett volna, akkor biztosan nem lenne Tünde a neve. Tünde. Tünde, egy szép magyar név. Nem Hanička, meg Romanka, vagy Ninka. Hanem Tünde. Úgy hallottam, azóta a második nevét használják, az Annát, Anička lett. Hány Andor, Tímea, Matyi, Kinga, Gergely, Réka, Orsi… kerül még ilyen sorsra? A barátaimra, osztálytársaimra is félve nézek. Melyikük lesz majd, aki könnyedén eldobja anyanyelvét? Ha előre tudnám, tehetnék valamit? Ha okosabb leszek, rájövök majd! Jó lenne tudni, hogyan alakult volna a barátságunk, ha Tünde szülei nem így döntenek.
Én boldog vagyok, hogy magyarnak születtem. Büszke vagyok a magyarságomra, az ünnepekkor hordott kokárdára, a himnuszunkra, csodás szavainkra. Ezt a büszkeséget nem kellett belém nevelni. Nem kellett kicsi koromban megtanítani, mint a szobatisztaságot, vagy a járást. Ez természetes dolog számomra, mint minden magyar gyerek számára, akiktől nem veszik el a legnagyobb kincset.
Szeretem a kultúránkat, hagyományainkat és persze az irodalmunkat. Rengeteg verset olvasok, tudok, sőt szavalok. Ha majd egyszer nagy leszek, talán én is író leszek. Az a tény, hogy anyanyelvem magyar, és magyarul beszélek, gondolkodom, írok, életem legnagyobb eseménye, melyhez nincs fogható (Kosztolányi Dezső).
Más nemzet gyermeke gúnyos nyelvet ölthet, nem cserélnék sorsot soha senkivel!
Ha átlesek néha az óvoda kertjébe, egyre több sarokban ácsorgó kisgyereket látok! Ilyenkor elgondolkodva, szomorúsággal, s bevallom, haraggal a szívemben elnézem őket. A haragom nem nekik szól. A szüleiknek. Meggondolatlan, ostoba döntéseik miatt nekem is félnem kell a jövőtől! Lesz még magyar iskola? Lesz magyar színház, magyar újság? Egyszer majd én is egy kis Emberke édesanyja leszek. Milyen jövő vár rá itt, a Felvidéken? Sikítani és sírni tudnék! Mi lesz veled, Emberke? Mi lesz veled felvidéki magyarság? Aki elesik, az álljon fel! Megesküszöm, ha már elég nagy leszek, az én kezembe biztosan kapaszkodhatsz majd!
Itt a vége, fuss el véle!? Mi lesz majd a mese vége? Tényleg elfutunk? Az csak rajtunk múlik!
(NT/Felvidék.ma)
