A drezdai Szász Állami Operaház, a Semperoper 1841-ben nyitotta meg kapuit, s a német zenei élet egyik központjává vált. A zeneszentélyhez olyan operák bemutatója fűződik, mint Wagner Tannhäusere és Richard Strauss Saloméja. A világ minden jelentősebb karmestere és énekese megfordult a falai között. Február végén négy kitűnő előadást nézhettem meg Drezda világhírű kulturális központjában. Az első részben két operaélményemet osztom meg az Olvasóval.
Az első este Strauss Ariadne Naxos szigetén című művére siettünk. A darabot Budapesten 1919-ben mutatták be, utána viszont majd’ fél évszázadig Csipkerózsika-álmát aludta. Ferencsik János 1967-ben illesztette újra a repertoárba, ekkor láttam én is, s olyan kiváló énekesekre emlékszem, mint Házy Erzsébet, Ágai Karola és Tarnay Gyula. A második előadásra nekem is több mint ötven évet kellett várnom. A Semperoper igazi örömzenét játszott a híres dalműből, a közönség ráhangolása már az előadás előtt elkezdődött, egy nagyúri társaság díszes asztalnál pantomimszerűen, barokk zene mellett vacsorázott.
A cselekmény: színház a színházban. A prológ díszlete kissé egyszerűre sikerült, négy ajtó nyílt és csukódott, de a rendező (David Herman) mindent kihozott e szerény miliőből. Az igazi előadás, az opera a második részben kezdődött, a színt – a cselekménynek megfelelően – egy árkádiai idill és egy sötét kulissza osztotta meg. A történet egy percre sem engedte lankadni a nézőt, ehhez a négy főszereplő is hozzájárult. A címszereplő Catherina Hunold és partnere, Gregory Kunde emlékezetes pillanatokkal ajándékozta meg a közönséget. Mégis számomra Sarah Aristidou (Zerbinetta) alakítása marad emlékezetes, a koloratúrszoprán nemcsak hangjával tudott mesterien bánni, de üde egyéniségével életet is vitt az előadásba. Még kiemelném Angela Browert a Zeneszerző figurájában, de a kisebb szerepekben is kiváló művészeket ismerhettünk meg. A pulpituson Christoph Gedschold állt. A színárnyalatok és a váltások tökéletesek voltak, nem véletlen, hogy a szerző legtöbb művét ez a társulat mutatta be.
A késő romantikus est után kissé keményebb diónak tűnt Aribert Reimann A szellemszonáta című kamaraoperája, amit az Opera kistermében láthattam. A neves német komponista Strindberg hasonló című darabját álmodta operaszínpadra. A dekadens társadalmat megjelenítő műben egy különös közösség beteg lelkű tagjai forognak a színpadon. Arcukon rettegés, ha nem énekelnek, akkor is némán mondják a szöveget. A szerző zenéje híven fejezi ki a szereplők lelkiállapotát. Egy szeánsz részesei lehetünk, amiben a társaság tagjainak titkai napvilágra kerülnek. A leírtakat egy kiváló énekesi gárda és egy jól felkészült zenekar tolmácsolta. Az énekesek közül az amerikai basszust, Andrew Nolent emelem ki. A karmesteri pálca a dél-koreai Yura Yang kezében volt. Elismerésem az övé, a rendkívül nehéz kortárszenei művet nagy odaadással tette közkinccsé. A zenekar összetétele kissé szokatlan volt: tucatnyi zeneszerszám között orgona, zongora, hárfa szerepelt, s ritkaságnak számít, amikor a nagybőgősre hárul a legnehezebb teher.
(Folytatjuk)
(Dr. Csermák Zoltán/Felvidék.ma)
