A reformáció lényegéhez tartozik a felülről Európába, s a lelkekbe, meg a korabeli romlott egyházi viszonyokba beömlő fény. Nem mesterséges, hanem élő fény, világosság attól, Aki így azonosította önmagát: Én vagyok a világ világossága, aki engem követ, nem jár sötétségben, hanem övé lesz az élet világossága (János 8,12). Lux mundi – fószkoszmú – a világ világossága és lumen vitae – fószdzóész.
Hatalmas energiájú szavak. Az egész földi világot más fénybe állító Krisztus árasztotta szét a 16. századi reformációban az élet világosságát, a hitben, értékrendben, szociális rendben is élhető élet világosságát. Az életet, jövőt munkáló világosságot. Minden árnyéklétet, sötétségkedvelő alig-életet, sors-sziklák alá szorított embermaradvány vegetálást megváltó tiszta fénnyel árasztott el a Biblia Krisztusa – sola Scriptura, solus Christus. Benne a helyes életvezetés és a teljes, a részigazságok közben is meglátható Igazság tündökölt fel. Ez ragyogta be 1517. október 31-én a wittenbergi vártemplom kapuját, onnan lobbant fel világvilágosító evangéliumként a sötétben ülőknek, meg az egyház babiloni fogságában eltespedteknek. Azoknak, akik miatt idegen bálványok, pénzért lélekmentő, üdvösségszerző praktikákkal szennyezett és szennyező gondolkodású és kezű embermilliók meneteltek az örök pusztulás, a lelki halál felé. Akik viszont befogadták a Krisztusban nemzeti nyelven is meghirdetett örök fényforrást, azoknak az élete fokozatosan és tudatosan, élő hit által – solafide – egyre inkább ennek a belső és felülről áradó világosságnak a tündérkertjévé alakult. És épültek ispotályok, meg új életrend alakult ki Genfben és Utrechtben, Londonban és Skóciában, Bázelben és Zürichben, majd Pápán és Debrecenben, Kolozsvárott és Léván… Épültek fénytabernákulumként fényőrző szép templomok, amelyeknek egyetlen ékessége az Ige, a Biblia, a megtisztított élet evangéliuma lett. Ilyen templomok épültek Hollandiában is, s a reformáció világtisztító ragyogása, éles fénye kialakította a művészetnek új ágát, a templombelső-festészetet, a templomportré piktúrát, s megformálta első nagy alkotóját, a holland kálvinista Pieter Jans Saenredam-ot (1597–1665).
Imádkozó, fénymissziós templombelsők magyar echóval
E különösen érzékeny lelkű, talán testi hátrányának, púposságának a legyőzéséért egész életén át küzdő művész a lenyűgöző templombelsők megfestésében találta meg feloldozását, testi hátrányának égi magasokba emelt, sokszoros legyőzését. Két templomábrázolását említjük meg röviden. Az egyik a haarlemi nagytemplom, a St. Bavo belső terének ábrázolása, a másik az utrechti Buurkerk belső ábrázolása. Ezeket a művész falemezekre vitte fel olajfestékkel. Ma dollármilliókat érnek.
A templombelsőt ábrázoló festményeken rögtön három különlegesség is feltűnik: az áradó fény foglyul ejtése, szinte bezárása a templomtérbe. A másik: ezek a templomterek magasra szökő, egymásra támaszkodó íveikkel imádságra, imádásra vonzzák a lelkeket, és állandó felfele mutatással, mintegy önmagukon túlmutatva emlékeztetnek Istenre. A harmadik sajátosság a korabeli templomoktól teljesen eltérő belső „képtelenség”, se szentképek, se szentek szobrai nem láthatók sehol. Ez a puritanizmus az Istenre figyelés szabadságát, végtelen egyéni és közösségi lehetőségét kínálja. Fénymisszió – kőbe vésett imamisszió. Nem véletlenül született meg éppen a holland kálvinizmusban ez a világraszóló új festészeti műfaj, a templomtér festészeti megszemélyesítése.
Magyar hangszerelésben ez a látványmisszió visszhangzik a múlt század legnagyobb református esztétájánál, a zengővárkonyi paplakban szellemi-lelki emigrációban, szigetlétben évtizedeket eltöltött Fülep Lajos (1885–1970) tiszteletes uramnál, a modern művészetszemlélet akadémikusi mesterénél. Ő így fogalmazott: az igazi kálvinista templom „a pillanatnak közvetlen hozzákapcsolódása az örökkévalóhoz”. Azért, hogy „a világ nevű bolondokházában szabadon” járhasson a puszta fogyasztói és munkaalapú vegetáláson túli, a mindennapoknak értelmet és célt csak Istenben fellelő ember. Aki megélheti a többszörös csodát, az önmagán túllevőhöz lépést. Meghallva az Igét, eljuthat az Isten teremtette lét hálás igenléséig. S ez már igazi templomi csoda, sőt sokkal több annál.
Utrecht és Haarlem a festő ecsetszemével
Rembrandt, a másik nagy holland festőóriás kortársaként Pieter Jans Saenredam aprólékos vázlatokat készített a festeni kívánt templomokról. Ezeket ceruzával, tollal és krétával készítette, majd színeket adott hozzá. A vázlatok részleteiben nagyon építészeti jellegűek, a fény és a fokozatos árnyékok ügyes felhasználásával közvetítik a belső hangulatot. A reformáció a protestáns művészet felemelkedéséhez vezetett, amelyre példa az utrechti Szent Márton-dóm belsője. Katolikus templomként a dómot díszekkel építették. Aztán a nyolcvanéves háború korszakában és az egyház protestáns kézbe kerülésével „megtisztították” a katolikus hatásoktól. Az oltárképeket és a szobrokat eltávolították, a falakat és a mennyezetet fehérre mosták. A festmény a templomot nem sokkal átalakítása után mutatja be AZ ÉPÍTÉSZETI PORTRÉMŰVÉSZETRE specializálódott művész látásával. Az utrechti Buurkerk ábrázoláson éles fény árasztja el a belső teret, kékes és rózsaszínes tónusokkal elevenítve meg a boltozatok imaszándékát. Megfigyelhetők Saenredam alkotói sajátosságai: a holland református pontosság és aprólékosság, de nem kicsinyesség. Inkább légies kecsesség és finom színkezelés jellemzi.
A haarlemi Szent Bavo székesegyházban temették el. Itt is a belső tágasság, az emberléptéket sokszorosan meghaladó, felfele szökő vonalak nyűgözik le a látogatót. Az, amit már az óegyházi gondolkodók is megfogalmaztak: a véges képtelen befogadni a végtelent, csak megsejteni, csodálva ámulni tudja az Isten-ember közötti hatalmas dimenzió- és perspektívakülönbséget, amit mégis Jézus Krisztusban emberléptékűvé tett Isten. Őbenne a parányi emberszív dobbanásnyi léptékébe is képes beférni Lelke és evangéliuma által. A mester templomportréi élő és éltető fényliturgiát tükröznek. Nincs árnyék, sötét zug képein. Egyenletesen árad a fény, hiszen Isten nem személyválogató. A geometria térrendező elvei vezetik ecsetjét, az evangéliumra figyelő ember rendteremtő, rendszerető igényessége, kultúrája sugárzik képeiről. A minden tiszta a tisztáknak (Titusz 1,15) gyönyörű új életbeli tapasztalása, a megtisztult, Krisztusban életvilágosságra, éltető fényforráshoz jutott ember hálája, derűje, boldogsága ömlik el a képeken. Templomportréi akár olajba zárt zsoltárokként is értelmezhetők. A megváltott, Krisztusban új életet kapott emberek hálahimnuszaként. Valamennyi templomábrázolása a katolikus templomkellékektől megtisztított templomhasználat lényegét, protestáns kultúráját mutatják. A falak, a fények, a felfelé szárnyaló kőformák Isten dicsőségét hirdetik. A kortárs észak-itáliai építész, építészeti elméletalkotó Andrea Palladio róla is írta: Saenredam a holland klasszicizmus példája, mivel munkáinak szakmai jellegzetessége az arányosság, az egyensúly és a szimmetria. Kőbe rajzolt költészet ez – írta róla egy 20. századi kultúrtörténész, J. Paul Getty Trust.
Napjaink bolondokházában, világában a holland mester és a magyar református esztéta festményei és gondolatai az evangéliumi szabadságról, a hit derűjéről, az emberi lelket és egész személyiségünket felfele emelő imádság mindig új és megújító, jövőépítő kultúrájáról üzennek.
(Dr. Békefy Lajos/Felvidék.ma)
