Gyurcsó István a felvidéki költészet kimagasló személyisége már a nyolcvanas években aggódva kérdezte versében a címben leírt gondolatot. Mert nagy volt ő a maga korában, a legnagyobbak egyike, ha nem a legkiemelkedőbb.
Költészetében a felvidéki magyarság lelkiismerete, felkiáltásai hangzottak fel, akkor még nem keveset kockáztatva, hiszen költészetével és munkásságával a megfigyeltek listáján szerepelt. Verseiben aggodalom, féltés, ima és felhívás volt a nemzet, a haza iránt, de ott volt a sorok között a természet, az édes anyanyelv, a magyar iskolák és kultúránk védelme, de ott volt a tiszta szerelem gyönyöre, és megannyi sóhaj egy jobb világért. Már akkor érezte a jövő nemzedékét, a ránk leselkedő erkölcstelen, embertelen, az itt élő magyarságot fenyegető felszívódás veszélyét.
Műveiben, amit legfőképpen a hazai kiadónk jelentett meg (mert akkor még volt), mindezen féltések, aggodalmak, és természetesen a szépségek is megjelentek.
Akkor még tisztelete volt a hazai magyar irodalomnak. Jómagam szinte valamennyi hazai írót, költőt meghívtam falumba. Volt akit többször is. Az akkori helyi fiatalokkal, könyvelemzést folytattunk Grendel Lajos, Galeri c. regényéről. Az író visszajárt, és mint a legjobb találkozóiról számolt be másutt is. Kötelességünknek éreztük a hazai magyar irodalmárok megismerését, több mint száz kötetüket őrzöm.
Gyurcsó István tüzes, lángoló, harcias és a közösség iránti végtelen elkötelezettségét a Csemadok járási irodájában, és rendezvények, gyűlések alkalmával tapasztaltam meg.
Élete nagy részét a Csemadoknak szentelte a központi bizottság színházi előadójaként (1952-1969), népművelődési szakdolgozóként, majd népművészeti osztály vezetőjeként, 1974-től nyugdíjazásáig a Csehszlovákiai Magyar Pedagógusok Vass Lajos Központi Énekkarának titkára. 1969–1970 között a Csehszlovák Írószövetség Magyar Szekciója titkára volt.
Első versei 1949-ben az Új Szóban és a Fáklyában jelentek meg. A Hegyeken-völgyeken című útinaplójában több mint száz településen gyűjtött élményeit összegezte. Számadás című elbeszélő költeményével elnyerte a Fáklya folyóirat irodalmi pályázatának díját, 1968 után azonban politikai okokból évekre eltiltották a publikálástól.
Aki életében találkozott vele, arra szinte ráragadt a lendülete, az az elkötelezettség, amit népe iránt érzett munkálkodása minden területén.
Versei fennmaradtak könyveiben, és szavalóversenyeken is olykor elhangzanak.
Néhai Huszár László volt az egyetlen, aki Dunaszerdahelyen felvállalta Gyurcsó István hagyatékát, szellemi örökségét. Nevével Alapítványt hozott létre, könyvkiadással és díjazással éltetve örökségét. Sajnos, Huszár László korai halála erre a hagyatékra is rányomta bélyegét.
Szülőfalujában Garamkövesden, az első író-olvasó találkozót a Csemadok Érsekújvári Járási Titkársága az akkori polgármester Szilva Judittal szervezte meg, amely aztán kétnapos egész régiós rendezvénnyé fejlődött. Nagy János szobrász elkészítette mellszobrát, amely akkor került a falu központjába. A költészet napján szavalóversenyeket, megemlékezéseket szerveztek Keszegh Pálnak, az említett polgármesternek, valamint Bodonyi Andrásnak köszönhetően. Ekkor a helyi temetőben a „kosaraki parton” lévő sírját is megkoszorúzták. Az említett szervezők már nincsenek közöttünk, a költő emléke is lassan leszűkül azokra, akik még ismerték. Talán a Csemadok szervezeteknek, legfelsőbb szervnek is illő lenne az emlékezés, nemcsak a szövetség 75. évfordulója apropóján, de Gyurcsó István halálának 40. évfordulója is erre kötelezne bennünket.
S végül álljon itt a Gyurcsó István pár hónappal halála előtt megjelent „Tükördarabok.” c. könyvéből a Krédó c. verse:
Kövek között útifű voltam:
magam sebét nem gyógyítottam.
Kinek lába rajtam taposott,
vérem arra gyógyulást hozott.
Más nedveim rég elszáradtak,
pedig egykor patakban folytak.
Csermely-életem is elvegyült:
óceán vizével egyesült.
Ha keres valaki, nem talál.
Egyedül a jókedvű halál,
ő fog karon vígan dalolva –
ne halljam, ha csontom ropogna.
Bevégezve útifű sorsom,
nincs nedvem, mi gyógyulást hozzon.
„A csehszlovákiai magyarság egyik különös hangú, jelentős kismestere” – írták róla, 1915.jan.27-én született, elhunyt Dunaszerdahelyen 1984. március 16-án.
Dániel Erzsébet/Felvidék.ma
