Előszó helyett: Van olyan, ami notóriusan visszatér – vagy talán el sem múlt. A háborús kedv és uszítás például. A más vélemény elhallgattatása a kettős mérce elvei szerint. És van aránylag új is, amikor Mohamed ízléstelen karikatúrái miatt fölhördülnek a neolibsi/neokomcsi nagymenők, s ugyanők megtapsolják a keresztény értékek ócsárlását. Kettős háborúban vagyunk: másokat küldünk helyettünk meghalni saját profitunk érdekében, hogy vidámabbnak tűnjön öngyilkosságunk.
Vannak írók, akikről keveset írtak le, s keveset tudunk róluk – ezek az úgynevezett „többiek”, a „kis írók”. Holott köztük sem kell sokáig keresgélni, amíg több gyöngyszemre akadunk. Ilyen a költő és publicista Környei Elek (1905-1982), az úgynevezett szlovákiai magyar irodalom egyik elfelejtett tagja. Selmecbányán született, amikor voltak ott még magyarok – ma már ki tudja, akad-e.
Környei kisebbségi magyarként Szlovákiában tevékenykedett, Komáromban, Pozsonyban, szervezte az irodalmi életet, majd 1945 után, mint oly sok csehszlovákiai magyar, Budapestre került.
És eltűnt a látóhatárunkról. Én sem tudnék róla, ha nem kerül kezembe egy vékonyka kis könyve, amely viszontagságos időkről számol be, és Környei emberi nagyságát hirdeti. Ez a könyvecske – Isten hegedűje (a Litera könyvnyomda és kiadóvállalat adta ki Pozsonyban 1941-ben) – a második világháború idején keletkezett, tulajdonképpen még annak elején jelent meg, akkor, amikor a legnagyobb szörnyűségekről még nem tudtunk semmit, illetve még meg sem történtek, s naplószerűen követi az eseményeket. Alcíme (Jegyzetek Európa válságos napjaiban) egyértelműen kifejezi, miről szól. Meglepően éles háborúellenes mondanivalója szinte meghökkenti az embert: ilyen akkor (1941-ben!) hogyan jelenhetett meg? Akkor, amikor a náci masinéria még győztesen menetelt. Aki a kommunisták rémuralmát megélte, pontosan tudja, hogy ellenkezni a hivatalos állásponttal csodaszámba megy. A ma embere, ismervén a „korrekt” zsurnalisztikát, sóhajtva ábrándozik arról, bárcsak manapság is mindenütt ilyen sajtószabadság volna. Mert ez történt: egy háborút viselő ország szövetségesénél egy fölöttébb kritikus hang szólal meg a háború ellen. Igen, a háború ELLEN! A könyv írója művelt keresztény ember, akinek szent a művészet, az emberség, a keresztény Európa. Már a könyv mottója is erről szól: a rég elfelejtett író az égieket ostromolva ad hangot vágyának egy dermesztő időben, amely mára oly türelmetlenül aktuális lett. Így: „… tudom csalhatatlanul, hogy Isten mégis csak ifjú szívek útján szólaltatja meg egyszer hegedűjét és az ifjúság lesz Isten hangszere, hogy eljátssza azon egy tiszta jövő szimfóniáját.”
Szinte beleborzad az ember: micsoda bizalom éltette Környeit? Háborúban! A huszadik század negyvenes éveinek az elején! Vagy csak a puszta hit szólalt meg általa? Ne feledjük: tombol a háború, az ifjú szívek a harctéren véreznek el, hegedű helyett ágyú szól, a politikusok félrebeszélnek, s mindenütt háborús propaganda dúl annak minden utálatosságával. Ezzel szemben – sajátos az ellentét! – Környei békével kezdi. De micsoda békével! Első bejegyzését 1939 november 11-én datálja: akkorra már a német-szovjet határról és barátságról szóló megnemtámadási szerződést írták alá annak titkos (Lengyelországot fölosztó) záradékával együtt, s a német hadsereg a Szovjetunióval karöltve elfoglalta Lengyelországot. Környeit pedig ez 1918 novemberére emlékezteti: akkor London örömmámorban úszott, mert vége lett a nagy háborúnak, ahogy akkoriban az I. világháborút nevezték. Aminek akkor tényleg örültek. Igaz, teljes mértékben még nem fogták föl, valójában mi történt, de sokak számára ez máig nem világos. Mi is volt akkor mifelénk? A széthullott Monarchia zűrzavarában, 1918 novemberében, s az ezután következő hónapokban…
Amit Környei jegyzetei írásakor még nem tudhatott: jóval később, 1945-ben a II. világháború végén is „örömmámor” tört ki – de az is milyen volt? Vége lett egy még nagyobb világégésnek, s a statisztika torzításai következtében máig nem tudjuk pontosan, hányan nem élték túl. Ami pedig a jövőt illette: egy másik diktatúra az előbbit váltotta – mennyi ok ez az örömre? Sajnos tudjuk – az ifjúság még talán nem, de előbb-utóbb majd észreveszi az is, hogy háborút nem kizárólag tankokkal lehet vezetni, de késekkel, gazdasági eszközökkel is, főleg pedig szavakkal. Nép- és főleg ifjúságbutító ideológiával. Mert a szó félelmetes fegyver. És persze pénz kell, sok pénz a közvetlen vagy közvetett háborús uszításhoz, mert a hatalom a tét, s akkor mindig akad pénz, nagyon sok pénz.
1939 decemberében a jóakarat jut Környei eszébe, s példálózik egy első világháborús esettel, amikor előfordult, hogy karácsonykor szünetelt a gyűlölet: akadt akkor néhány gavalléros eset. Ma? E fontos ünnepünk jelent-e még valami mást is az üzleten kívül? Milyen értéket mentettünk át belőle napjainkig? Pedig van, ami mindig fontos, ami abszolút érték: a szellem, a keresztény szellemiség. Amit nem lehet semmi fegyverrel elpusztítani – Környei legalább 1940 januárjában még azt hiszi. Nem tudta, hogy nem kell ahhoz semmi fegyver, mert mi magunk kezdjük ki éltető szellemiségünket, belülről bomlasztjuk, mivel a szellem alapeleme a hit, az pedig – mára így alakult – sokak számára fölösleges lom, gát, útban álló akadály. Mert Európa ma már nem kíván hinni, holmi bizonytalan másság nevében kész megtagadni keresztényi mivoltát. A német statisztikusok szerint, ha marad a mostani tendencia, a németországi hívők száma néhány éven belül megfeleződik. Ne gondoljuk, hogy mifelénk ez sokkal mérsékeltebb lesz, ennek divatja már elérkezett, olyan az, mint a spanyol náthaláz vagy a covid egy-egy hulláma. Bár a náthaláz, a covid legalább kezelhető. De vajon mihez kezdünk ezzel a hitetlenséggel? Tudja valaki a módját, kezelhető-e egyáltalán? Ne értsük félre: nem bármilyen hitet, főleg nem a hatalomban és a pénzben való hitet, hanem az Istenhitet bomlasztják, ugyanakkor a pénzhitet egyre fontosabbnak tartják – hogy a szellem birodalmát „békésen” átvehesse a tőke birodalma.
Ha úgy gondolja valaki, ez akkor, 1940 húsvétja idején, még nem volt ennyire egyértelmű, akkor olvassunk bele Környei szövegébe: „… csak sírásók tudnak lenni, ölni, temetni jöttek. Ezért van az, hogy az emberek mintha még a maguk életét is kereszten akarnák látni, mert mindent megfeszítenek. Békét akarnak, de nem tudnak hinni a békében, ha nem építenek tankokat és nem gyártanak bombákat. Élni akarnak, de boldogtalanok, ha nem tudnak gyilkolni. Szeretni akarnak, de unalmas az életük, ha nem tudnak gyűlölni. Kenyeret, munkát akarnak, házakat, városokat akarnak építeni, hogy aztán azokat bombázhassák. Örülni szeretnének, de mintha még az örömet is legszívesebben keresztre feszítenék.” Ne feledjük, bármennyire hasonlít, ezt nem a mai viszonyokról írta Környei: a könyvecske 1941-ben jelent meg. Rettenetes, máig ható vád az!
És fölidézi Szűz Máriát, aki tudja, hogy fia halálának megváltás a tétje. De az anya könnyeit mi állíthatná meg? A mindenkor dúló háborúban is anyák kísérik fiaikat a lövészárokba, azzal a reménnyel, hogy ezután már szebb világ lesz. Miféle remény ez? Keresztényeknél a hősi halál sem igazán vigasz, sokkal inkább értelmetlen, mint Adynál az Új arató énekben: „Keresztet mért vállaltam ezekért?”. Megrázóan kétségbeejtő a kérdés. Ilyenkor fordulunk apánkhoz: tudja-e értelmezni a jelent a múlt tapasztalataival? Pedig aligha: a mi gondunk ez, a választ nekünk kell megadni.
S a vádak nem csitulnak. Környei az első nyomtatott könyvet említi – de ma (mert nem csak 1940-ben!) a Biblia helyett az emberek egyetlen érve igazuk bizonyítására a bomba. Shakespeare népe Goethe városát bombázza – ezt írja 1940-ben! Ma pedig?… Környei merész volt, vagy „csak” bolond? Enyhet keres, s talál a zenében a háború valósága ellen, meg a gótikában, amely a belső rendet testesíti meg, a hitet és reményt. De hova lettek éltető hagyományaink? Csak a harangok maradtak – vagy már azok sem. Mert nem harangok konganak, hanem ágyúk dörögnek, miközben újra-újra a szlovákiai magyarokra gondol, aggódik értük, s rajtuk keresztül egész Európáért. Ilyenkor – 1940 októberében vagyunk – csak az erdőben honol a béke – az erdő itt a pozitív gondolkodás szimbóluma. „A bombák egyetlen argumentummá vált korában mélységesen sajnálom az emberiséget és tudom, még megkönnyezni sem érünk rá” – írja Környei. Pedig ha tudta volna, miképp fog ez beteljesülni, hogy mi már nem is tudjuk, miként kéne könnyezni, mert mi már, épp ellenkezőleg, a kivégzésünknek tapsolunk. 1940-ben halottak napján a bombák a sírokat is földúlják: így veszti értelmét az „adj Uram örök békességet” kívánsága. Úgy van ez, hogy sokkal inkább nem az élők emlékeznek a halottakra, inkább a halottak emlékeztetik az élőket. „De az Isten csak hallgat…” Azóta pedig újra hallgat, mert megsüketültünk.
Úgy véli Környei, az európai kultúrát mindenek ellenére nem lehet bombákkal elpusztítani, miként az antik kultúra sem pusztult el az évszázados háborúskodások során.
S idézi Michelangelo Piétáját, azt a szoborcsodát, amely a korát meghazudtoló fiatal anya végtelen szomorúságát fejezi ki – s mégis, mindenek ellenére tele van hívő reménnyel. Csakhogy azóta Európa meghasonlott. Európában már egy sehonnai bitang megrongálja Michelangelo remekét, s képes leszedni a keresztet a templom tornyáról is, hogy megalázza s becsmérelje. Környei az európai háborúról írt, ahol nem két különböző kultúra állt egymással szemben, hanem két – egymásra egyébként eléggé hasonlító – politikai rendszer. Mi változott azóta? Az, hogy napjainkban ezt eltérő hagyományok konfrontációja és vallási ellentét is tetézi, hogy ennek nevében ősi kulturális értékeket törnek-zúznak, valamint embereket gázolnak halálra, robbantanak föl és késelnek meg, hogy a demokrácia nevében öngyilkosságra készülünk, hogy a hatalomért vívott háborúban gátlástalanul minden eszköz jó, hogy kiforgatjuk a fogalmakat, megtagadjuk az értékeinket, s győzelemittasan tapossuk meg a szíveket és a hontalanná vált szomszédjainkat egy olyan időben, amikor a béke fogalma becstelenné és szitokszóvá vált.
Mi a kiút? Mi a remény? Amikor Környei könyvecskéjét írja, a II. világháború úgy igazán még el sem kezdődött, a nagy rettenet csak ezután következett. Környei szeme előtt akkor jellemzően keresztényi európai megoldás lebegett. A templomok „falába belekeverték az emberek könnyeit, vérüket” – írja, mi pedig Isten ölében találkozhatunk, föltéve, ha áhító tekintettel nézünk Istenre. Ez a vigasz a háborúban, s tulajdonképpen minden válsághelyzetben. E háborúban „az emberiség úgy álmodik ma, mint a gyermek a karácsonyfáról. A mi álmunk karácsonyfája, hogy legyen béke, béke már…” – utal Babits Húsvét előtt című versére.
De miről álmodik ma a fiatalság? Isten hegedűje hogyan szólal meg, amikor gender-ideológiával vegyítve egy új isten: az anyagiasság és a tőke üdvözítését, szentté avatását hirdetik?
Manapság már nem is álmodunk a karácsonyfáról, ősi szellemiségünk e szimbólumáról, a szeretet adományáról, hanem a bőséges ajándékokról, amit a fa alatt találunk.
Hol maradt a szellem, amelyben Környei még bízott? S remény-e, hogy állítólag meglepően sok fiatal vásárolja a Bibliát?
(Aich Péter)
