A neogót külsejű, neobarokk belső kiképzésű eszéki Horvát Nemzeti Színház 1866-ban nyitotta meg kapuit, s a polgárosodó város egyik nevezetességévé vált. Amennyiben a szemlélő eltekint a homlokzaton hivalkodó, otromba hamburgeres felirattól, öröm belépni az épületbe. A színházi miliő a múltat idézi, elképzelhetjük a páholyokban ülő polgárokat, a lornyonon át színpadra tekintő idős hölgyeket, s az eladósorban lévő bakfisokat mustráló gavallérokat. Sok megmaradt a régi gáláns hagyományokból, például egy disztingvált úriember most is kézcsókkal fogadta családja belépő nőtagjait és lesegítette kabátjukat.
A falak között korábban egy nagyszerű Carmen előadásnak lehettem részese, így nagy várakozással tekintettem Davor Bobić horvát zeneszerző Hókirálynő című balettjére. A szerző nem titkolt célja lehetett, hogy a karácsonyi ünnepkör – a vízcsapból is folyó – Diótörő előadásainak hegemóniáját megtörje. A kezdeményezés sikert ért el: az Andersen mese igazán jó alapot adott a komponistának, hogy egy szerethető darab születhessen. A történet szerint, a gonosz manó összetört tükre csak rosszat hozott a földre, viszont a szeretet minden akadályt legyőzött. A szerző a gyermekfigurákat romantikus fiatalokká változtatta, így a szerelem veszi át a szeretet erejét.
A zenét hallgatva kicsit összezavarodtam, ha a népszerű rádiós játék a Ki nyer ma? műsorvezetője tette volna fel a hallottakról a kérdést, igencsak megizzadtam volna. Sokszor Sosztakovicsra tippeltem volna, s nem is álltam messze a valóságtól. A szerző tanulmányait Kijevben végezte, így alaposan tanulmányozhatta a XX. század egyik legnagyobb zeneszerzőjének műveit, s talán még olyan zenészekkel is találkozhatott, akik még ismerték a nagy szovjet Mestert. Máshol képletesen az olasz újhullám komponista-fenegyerekébe Nino Rotába botolhatunk. Mondhatni a szerzőre, hogy eklektikus, de ez nem von le semmit a darab értékéből.
A cselekmény kicsit követi a már említett orosz-szovjet tánchagyományokat. A keretjáték ízléses és látványos.
Az egymást kereső szerelmesek útjukon megismerik a nagyvilág tánckultúráját. Indiai jácinttánc, ázsiai kompozíció követik egymást, majd a játékot huszárok színesítik. A poén a végére marad: a dalmát táncban előkerül a horvát zászló is, aminek kibontását a közönség hálás tapssal honorálta.
A három főszereplő alakítása emlékezetes marad. A címszerepet Amanda De Almedia Rocha alakította, Gerdaként Giulia Del Grande, Kay-ként Kaynan Pereira Oliveira lépett színpadra.
A koreográfiát és a rendezést egy nagyformátumú szakemberre, Svebor Sečakra bízták, aki – számos poénnal és ötlettel – fűszerezte a cselekményt. A kösztümök ízlésesek voltak. A kiváló előadáshoz élőzene dukált, a zenekar élén Stjepan Vuger állt. Mind később megtudtam, számos magyar zenész is helyet foglalt az zenekari árokban. A produkciót a Spliti Nemzeti Színházzal közösen állították színpadra.
A nézőtér tele volt gyerekekkel, akik lelkesedését látva később a patinás színház törzsvendégei lehetnek.
Csermák Zoltán/Felvidék.ma