Kevés olyan vasárnap van, amikor annyira mélyen beletekinthetünk emberlétünk örvénylő mélységébe vagy „feneketlen kútjába”, és Isten magasra hívó, önmeghaladásra, helyzetmeghaladásra, sorsmeghaladásra hívó jelenlétébe, mint ezen a csendes februári vasárnapon.
Amit eleink századokon át Septuagesima vasárnapnak, azaz a húsvéti időszakot megelőző böjti hetekben a hetvened latin szóval jelöltek meg. Nevezhetnénk az irgalmasság vagy az elég vasárnapjának is.
Hiszen Istenünk csodálatos gondoskodásából egész egyházi körévünket az Ő kegyelmi ölelése, talpra állító biztatásai veszik körül.
Az Atya-Fiú-Szentlélek háromszoros, trinitárius ölelésében pedig ezen a vasárnapon is életvédő oltalomhálóinak ölelése veszi körül a teremtett világot, egyéni sorsunkat, a nemzetek életét, s tartja fenn az önmegsemmisítés és a történelmi bűnörvények fölött és ellenében ezeket.
Eredetileg is ez volt ennek a vasárnapnak és hétnek a nagy Igéje: „Nem a mi igazságunkban, hanem a te nagy irgalmasságodban bízva terjesztjük elődbe a mi esedezéseinket” (Dániel 9,18).
Ez a legerősebb védőháló az emberiség fenntartására és megtartására. Annak az emberiségnek, amelyik az imától, a túlélés leghatalmasabb forrásától elcsámborogva, mesterséges intelligenciákban és emberi szavakban bízva, tángálja tovább sorsát a ki tudja milyennek „álmodott” vagy (félre)tervezett jövő felé.
Pedig minden megmaradásnak a kezdete, alfája és ómegája ez: Nem a mi igazságunkban, hanem a te nagy irgalmasságodban bízunk.
Az emberi igazságok csonka-bonka részigazságok. A történelem tehertételeként pedig az abszolutizált részigazságok, részérdekek véres-könnyes történelmét írja tovább, múltjából okulatlanul az emberiség. A keresztyén és a nem keresztyén egyaránt.
A megmaradás, a földi lét titokhangja: elég
Állandóan ott van kozmikus és planetáris alapszólamként, létezési és túlélési tiszta cantusfirmusként, Isten-hangként a voxhumanaban vagy a voxdemoniana ellenében, az emberségszólamban, a démoni szirénhangokkal szemben: „Elég néked az én kegyelmem; mert az én erőm erőtlenség által végeztetik el” (2Kor 12,9).
Pál meghallotta üldöztetései, római birodalmat körülkerülő gyalogmissziós útja során, teljes kiszolgáltatottságban a Bárány Jézus szavát: ELÉG NÉKED. Ma is elég az Ő szava, üzenete, evangéliuma, tanítása, szent bölcsessége, Istenhez, az élet-ősforrásához visszakapcsoló (re-ligio) pásztorolása. Nem csak elég, hanem végtelenül szükséges is, hiszen globálisan és lokálisan is az elűzött, letiport meghittség Földjén járunk. Bukdácsolunk, megdöbbenünk a mindennapi verbális emberrombolás, értékfelforgatás, agresszivitás tapasztalható torzulásain, a latrok barlangjának belkörű szokásjoga egyre szélesebb körű démoni misszióján. Döbbenten nézzük-hallgatjuk a híradásokat itthon és külföldön a semmibe vett életek értelmetlen pusztításáról. Migránsok és kiskorú, kamasz európaiak, amerikaiak brutális késeléseiről, halálos lövöldözéseiről, emberdaráló autós tömeggázolásokról. Sokan fogalmaznak így: Nem nézek-hallgatok híradásokat, hovatovább csak bűnügyi híradó mindenütt. ELÉG!
Nem csak szószékeken, de oktatásban, hitoktatásban is el kellene mondani, tovább kellene adni az élet, a személyes és a természeti élet értékének a szemléletét, kultúráját.
Élettisztelet pedagógiát elvárva minden szinten, kivált a politikai beszédben.
Szóljanak a híradások a megelőzés projektjeiről! Isten azért adott Tíz Parancsolatot, Jézus pedig azért Nagy Parancsolatot a szeretetről, a helyes ember és önszeretet, Isten-szeretet hármas egységéről, hogy kicsit emberarcúbb legyen az élet a Földön. Nálunk is.
Ahogyan egykoron Pilinszky János fogalmazott. Amikor kissé füstös alkotószobájában beszélgettem vele az elégről. „Elég, ha hálás legbelül/ezért-azért; egyszóval mindenért. Valóságban két szó, mit ismerek,/bűn s imádság két szavát”. Másik gondolati versében pedig így: „… elég egy arc látványa, egy jelenlét,/elég, igen, egy kéz elég, amint/megkeveri a kávét/elég, hogy elfeledjük a helyet…/elfogadjuk az elfogadhatatlant”.
Nekem az egykor Pilinszkynél felismert elég-ből az elmúlt napokban jutott egy megtartó ölelés. Betegágyon, műtéti beavatkozás formájában, a legrosszabbtól megóvó fájdalomban. A tapintatos professzori és odafigyelő szakápolói gondoskodás formájában, életmentő csendben. Drágán az attitűdben, drágán másképpen is. De ezen a földön ma úgy tűnik, ez sem működik másként.
Köszönet Istennek a bölcs és önmentő emberi szervezet fájdalom-jelrendszeréért, köszönet az időben történt beavatkozásért, köszönet mindenért: a JELENLÉTÉRT, amivel Ő adott erőt az erőtlenségben, a KÉZÉRT, amely Bárány-szelíden körülfogott. És az emlékezés lelki kultúrájáért, hogy a nehéz pillanatokban az emlékezés, a tanulás eszközével bennem is mélyen elrejtett Igék és a Pilinszky-sorok időben felidéződtek. De jó lenne, ha unokáimban, gyermekeimben is mélyen, lélekmélyen szunnyadnának alkalmas időben alarmírozható Igék, verssorok, gondolattöredékek.
Add meg nekik szellemi, lelki védőhálóid erejét, Uram! Nekik és a következő magyarhoni generációért terjesztem eléd esedezéseimet Septuagesima vasárnapján és hetében. Legyen elég mindenre nekik is „Elég néked” Igéd ereje, ami megoltalmazza őket attól, hogy kimondják: „Nekem mindenből elég…”.
Harmadik kegyelmi létháló – mindenkinek
Isten egyházi évszerkesztő bölcsességéből e mai vasárnapon lelkünkbe ragyog még egy, háromságosan szép Ige: „Erőt ad a megfáradtnak, és az erőtlent nagyon erőssé teszi. Elfáradnak és ellankadnak az ifjak, még a legkiválóbbak is megbotlanak. De akik az Úrban bíznak, erejük megújul, szárnyra kelnek, mint a sasok, futnak, és nem lankadnak meg, járnak, és nem fáradnak el” (Ézsaiás 40,29-31).
Az irgalom legnagyobb jele az erőadás. Nem csak a szóbeli biztatás. Erre egyedül Isten képes. Jelenlét, kéz, erőadás.
Olyan égi-földi koordináta-rendszerek ezek, amelyek túlsegítenek, felemelnek, megtartanak, tovább vezetnek, végességünkben végtelen jövőhorizonttal lepnek meg és maradnak közöttünk, bennünk. Bonhoeffer mártír teológus a biztos halált jelentő berlini börtönben fogalmazott 1945. év eleji halála előtt, ahol minden oka meg lett volna másként írni, mást írni az elrabolt és szétzúzott egyéni élete végét látva. De nem, mert ő tudta, hitte, hogy ahol a végső dolgok rendben vannak, helyükre kerülnek, ott minden, ami az életben történik velünk, helyére kerül.
„Áldó hatalmak oltalmába rejtve/Csak várjuk békén mindazt, ami jő./Mert Isten őriz híven reggel, este,/Ő hű lesz, bármit hozzon a jövő.//Ha gyötri, bántja szívünket a régi,/És múlt napoknak terhe ránk szakad,/Megrettent lelkünk vigaszodat kéri,/Mit nékünk szerzett, Atyánk, szent Fiad.//S ha szenvedések kelyhét adod inni,/Mely színig töltött, keserű s nehéz./Te segíts békén, hálával elvenni,/Hisz áldva nyújtja hű atyai kéz!//És ha az úton örömöt adsz nékünk,/Ha szép napod ragyogva ránk nevet,/Biztasson, intsen sok nehéz emlékünk,/Hogy életünket szenteljük neked!//A csend köröttünk mélyen szerteárad./Hadd halljuk azt a tiszta éneket,/Amely betölti rejtett, szép világod,/Hol téged dicsér minden gyermeked!”.
Ölelő kegyelmi védőhálók meghitt derűjét kívánjuk végre egymásnak! Magyar a magyarnak! Minden magyarhoni, Kárpát-hazai és a nagyvilágban élő, Isten-többletre vágyó vagy anélkül hiányokban vergődő keresztyénnek. Minden generációban! Most és minden időben.
Dr. Békefy Lajos/Felvidék.ma
