Lelkünkben áll Krisztus szent keresztje elmúlás és rom fölött
Azon az első tavaszi nagypénteken, amikor zsidó hagyomány szerint a páskaünnep előkészületi napja volt Jeruzsálemben és Szentföldön, dél felé járt (Ján 19,14). Sokaknak a Jézus-dráma végjeleneteit, Őneki és Atyjának a világmegváltás szülési fájdalmait hozták az utolsó percek. A tömeg vonulása és a kegyetlenül tűző nap hétköznapi díszlete volt az üdvtörténet, a kozmikus és földi, az emberiségméretű hatállyal megindult új teremtés vajúdó születésének. A cirénei Simonra rákényszerített kivégzési kereszt is áttüzesedett a napon. A Golgota, a Koponya-hegy sziklái égetően verték vissza a napsugarakat. A levegőt megtöltötte az izzadt testek szaga és a soknyelvű zűrzavar. Jézus felsőruhája és köntöse is átázott már a korbácsolás és a töviskorona által ejtett sebek vérszivárgásai miatt. A végkimerülésig meggyengült test is kifacsarta önmagából az utolsó víztartalékokat. A tömeg, a római kivégzőosztag katonái, a zsidó Nagytanács felizgatott vallási fanatikusai, és a történteket lázálomként megélő tanítványok, köztük Jézus anyja, Mária, nővére, a másik Mária, Klópás felesége, s a magdalai Mária, meg a hű tanítvány, János kis csoportot alkotva, az övéiként lépkedtek vele együtt az égető jeruzsálemi porban. Aztán tekintete látószögébe álltak a már testével felrangosított kereszt alatt. Az evangéliumok végtudósításainak vonzása alól nem vonhatjuk ki magunkat. Minden nagypénteken a Szentlélek egyidejűséget teremtő vonzása hatására ott vonulok valahol a tanítványok és kísérőik között én is. Átérezve, amennyire csak lehet, a pillanatok malomkő súlyát, a port, a forróságot, a mindenhonnan érkezett, látványosságot éhező tömeg visszataszító cirkuszigényét. Meg is kapták. Azt, amit Barabás szintű gúny és vérszomj igényük megkívánt. Nem hiába jöttek fel páska ünnepére a szent városba. És mi is kaptunk Valakit!
Isten kettőspontja az emberi pont fölött mindent átértelmez
Évek óta minden nagypénteken próbálom az evangéliumok részletező szenvedéstörténetét szinoptikusan, együttlátó módon végigolvasni. Lelkemben ott él és áll Krisztus szent keresztje, elmúlás és rom fölött. Azt az énekszöveget mondom, dúdolom, amit éppen 200 éve a brit J. Bowring formált meg, s amit tiszta egyszerűséggel egykori teológiai ének-zene professzorom, Csomasz Tóth Kálmán fordított. Dallama úgy járja be egész valómat, mint a végútját szenvedő Megváltónk hangtalan hívása. És megyek Őhozzá, Akinek azon a nagypénteken beteljesedett küldetése kivégzésével. A katonák, a tömeg, a zsidó előkelők és főpapok szemében végre pontot lehetett tenni a Názáreti históriája végére. Elég volt belőle. Legalábbis így vélték. Pénzzel, politikai cselszövéssel, szent törvénnyel igazolt, önigazult vádjaik alapján elégtételt vettek. Csakhogy nem számoltak azzal, hogy Jézus történetét nem csak emberi kéz írja. Az atyai Isten-kéz, ami Fiát minden emberi gazemberség ellenére. A kereszthalállal a Názáreti történetét végleg lezártnak tekintők ellenében írt tovább az a kéz. A Jézus szörnyű emberi procedúráját egyáltalán nem értő, megdöbbent, sőt megrettent követői a földi véget elfogadni nem tudók javára. Az isteni írásjel feltűnt azon a nagypénteken – végérvényesen. Az emberi pont fölé, mindent meghaladva, odakerült az isteni pont. Egyetlen szerény jelecske. Ez mindennek megváltoztatta, átrajzolta a jelentését és értelmét. ISTEN KETTŐSPONTJA kijelölte a folytatást. Annak a Jézusnak a világmegváltó életfolytatását, aki az Istennél volt, maga is Isten volt, aki által semmi nem lett, ami lett, aki világosságként, az élet világosságaként jött a földre (Ján 1,1-5). Lényét, létét, fényét, tanítását, szeretetét semmilyen emberi kéz ki nem olthatja. ISTEN KETTŐSPONTJA Jézust igazolta, ÉS AZ Ő EMBERILEG MANIPULÁLT SEMMIVÉ TÉTELE ELLENÉBEN mindent javunkra írt Isten Benne és Általa.
Csendben szemlélem e nagypénteki hajnalon a fantasztikus francia-angol festő, James Tissot már sokszor átelemzett festményét, aminek döbbenetes látószöge éppen ezt a megváltás-dráma szintjére emelt „végjátékot” próbálja bemutatni. A festő „a mi Urunk Jézus Krisztus életéről” a szentföldi tartózkodása éveiben, 1888-90 között, Krisztus keresztjének magasából rajzolta meg látomását. Urunk elképzelt szemmozdulatával pásztázza végig a végpercek döbbenetét. Mindenki ott van a festményen. Roskadt testtel, összekulcsolt kezekkel, mégis a keresztre feltekintő szemekkel a három Mária és János. Tőlük kicsit hátrébb, ló-magasságban a nép előkelői, a Nagytanács tagjai közül néhányan. Hogy az ellenükre és miattuk kereszthalált szenvedő Jézusra néznek-e, vagy a feje fölött olvasható gúnyfeliratra? A Názáreti Jézus, a zsidók Királya (Ján 19,19)? Érdektelen. Lukács mintha a Jézus-dráma égi-földi rendezői forgatókönyvébe is bepillantott volna. Tudósítása szerint „a nép ott állt és nézte” (Luk 23,35). A főemberek velük együtt így csúfolódtak: Másokat megmentett, mentse meg magát, ha ő a Krisztus (Luk 23,35). De „kigúnyolták a katonák is” (Luk 23,36). Még a vele kivégzett két gonosztevő közül is az egyik káromolta őt (Luk 23,39).
Az Ártatlan életet foganó és termő halála
Csak ketten voltak a hatalmas tömegben, a jelenlévők között, akik a pontszerűen lezárulni látszó eseményekben észrevették a lényeget. Az Atya kettőspontját, a dicsőséges folytatást a felsőruhától, köntösétől, életétől megfosztó emberi horror történetben. A vele együtt kereszthalálra ítélt gonosztevő felismerte Jézusban az ártatlanul elítéltet, aki több, mint aminek látszik, s így szólt: „Jézus, emlékezzél meg rólam, amikor eljössz a te királyságodba!” (Luk 23,42). A másik, a megszálló római hatalom kivégző osztagának századosa, aki látva, hogy mi történt, dicsőítette Istent. Eredeti szöveg szerint doxológiát mondott, latin fordításban glóriázott: „Ez az ember valóban igaz volt” (Luk 23,47). Különös nagypénteki optika-fordulat. Világtörténelmi üdvesemények között vak marad a tömeg, elvakultak a vallási vezetők, cinikusak a katonák. Csak egy fára függesztett gonosztevő és egy kivégző osztagos százados látja meg a lényeget. Mert nem az igazaknak, hanem a bűnösöknek van szükségük megtérésre. Mert az igazi, az Istenben gyökerező életnek, az Isten-minőségű létezésnek nem a mennyiség, hanem a minőség az örök jelzője, márkavédjegye! Egykor és ma, holnap is.
A református szülőföld nagypénteki üzeneteiből – a kereszt világkultúrájáért
Tissothoz hasonlóan a református hit és felekezet ősföldjén is így látták, így látják. Kálvin Institutiójában, a Keresztyén vallás rendszerében fejezeteket szentel a kereszt titkának, rettenetének, diadalának, hatalmának. Annak a keresztnek, amivé formálódott lelkiképpen a Keresztre Feszített Isten akaratából. A lelki Krisztusnak, aki úgy ölt keresztalakot a lelkünkben, mint ahogyan a svájci ikon-alkotó művész formálta a kitárt karú, kitárt szívű Élőt. Kálvin a kereszthordozást ilyen lelki értelemben értékeli nagyra, nem a festmények, szobrok korpuszos, testileg kiábrázolt, lényegileg soha ki nem ábrázolható Feltámadottját. Josua Boeschnek egy különös kompozícióját teszem még oda Tissot döbbenetes kereszt-látomása mellé. Az elmúlást és romot jelképező fatörzs töredékre applikált kitárt karú Feltámadott ikonját. Aki új gyökere minden életnek. Akit emberi végzések, vakságok, gyűlölet, gúny lemetszett a gyökérről. A zsidóról? Az elmúláséról? Az emberiség közös gyökeréről? Ő mégis újra és újra belegyökerezik az elmúlóba. Az örök életet, a feltámadás léterejét, pirosan, élőn, mint a vér, fát, füvet, múltat, jelent, csillagokat és planéta univerzumokat átölelve. Megőrizve, újjáteremtve. Aranyló szívvel, tiszta érzelmek kultúrájával, aranyló fejjel, intellektussal, gondolatvilággal, aranyló kézzel, amelynek érintésére haldoklók, betegek, vakok és bénák, tisztátalanok életre támadnak. És aranyló lábakkal, mert az Ő követése értéket kap-ad tovább. A krisztusi érték kultúrát. A harmadik svájcival, az igehirdetés zsenijével, Bohrennel együtt tekintek fel a keresztre, magamba, a lelki keresztre, az élő Úrra. Most már értem, miért a legnagyobb református ünnepek egyike a nagypéntek. Hiszen nincs nagyobb tett, jótett az emberi világ javára, érettünk, érettem, minthogy azon az első, piros-könnyes-poros-látványos, mégis rejtetten is dicsőséges páska pénteken Isten örök végzéséből az emberi véget jelölő pont fölé odatette a maga pontocskáját Jézusért az Atya. Így kirajzolta az emberiség remény írásjelét: a kettőspontot. Mert Istennél mindig van, lesz folytatás! Így olvasom nagypénteki elmélkedés csendben Bohren mondatait:
„A te halálodban látom meg azt,/ amit másként nem látok./Amit pedig másként látok,/ a te halálodban többé nem látom./Hagytad magad kigúnyolni,/hogy nekünk tisztességet szerezz,/szomjúhoztál, hogy innunk adhass,/meghaltál, hogy adhasd nekünk azt, amink nincs…”. Dicsőség Néked, Aki kettőspontot írtál egész földi létezésünk fölé…
Dr. Békefy Lajos/Felvidék.ma
