…Isten megtett mindent – folytathatnám a címadó sort. De a mindennel és a semmivel alig tud valamit kezdeni a konkrétumokat, a megfoghatókat értő mai emberek többsége. Hogy mi mindent tett meg, tesz meg Isten és Jézus Krisztus, s az őket aktualizáló, emberi létezés buborékainkban tapasztalhatóan működtető Szentlélek? És követésükben az egyházak közössége? Nem fogjuk tudni befogni mindazt, amit tett és tesz. De a téridőket Istenre figyelve beosztó, „aprópénzre”, napi teendőkre, sorsléptékű morálra, jótékony viselkedésre váltó egyházi naptár is segít minket az isteni minden emberi valamikre váltásában.
Mire gondolok? Arra, amire talán kevesen figyelnek oda, a tömegtájékoztatás teljes eltájolódása okán, az egy szükséges helyett a sok szükségtelenre, időlegesre történő médialovaglás okán. Ismerethiányból, egyházi és nem egyházi vakfoltok, átmeneti vakságok okán? Ezernyi oka lehet.
Pedig a kegyelem tapintata naponta végzi a „valutaváltást”, a drága, isteni Lélekkel működtetett embergyógyítás átváltását hazai, magyar „valutára”, életekre, életvitelre. Például úgy, hogy a mögöttünk maradt héten,
szerdán volt a protestáns egyházi világnaptár szerint a megtérés, bűnvallás, egyéni és nemzeti imanap, az önismereti hiányok, vakfoltok gyógyításának betervezett alkalma.
Meg úgy is, hogy ezen a vasárnapon a protestáns egyházi világnaptárban örökkévalóság vasárnapja van, a római katolikus Krisztus Király vasárnappal párhuzamosan. Eleink jól tudták, milyen fontos ünnepi, üdvtörténeti, „sátoros” ünnepi alkalmakat, különleges ünnepeket, s legfőképpen Úr napját, vasárnapokat szükséges beiktatni a különben hangtalanul előlünk-alólunk-ellenünk elfolyó idő megragadására. Két elgondolkodtató protestáns napunk tehát: a múlt hét szerdája a Megtérés és Imádság főhangsúlyával, önismereti szembesülések lehetőségével, személyiségérlelő önvizsgálattal, és a november 23-i vasárnapunk, ami az egyházi év utolsó vasárnapja. Örökkévaló lét,- és ideigvaló létezésismereti lehetőségekkel, hiszen a következő vasárnapunk már az új egyházi év első Úr napja lesz, advent 1. vasárnapja üzeneteivel.
Csodálatos és isteni ajándék, hogy az ima szívmélységeitől a mennyei, örök magasságokig vezet, emel mindenkit, aki hagyja, Urunk kegyelme az idő sátoros alkalmain keresztül.
Hogy a gonosz és kaotikus napok lélek-, és létszennyező sárfolyamaiban is legyen kapaszkodónk, miként a viharzó tengeren süllyedő Péternek, aki látásszűkületében, félelem-vakfoltos pánikjában levette az Úrról a tekintetét, s azon nyomban süllyedni kezdett. Mert csak a rémisztő hullámokat látta. A kegyelem drága „aprópénze” éppen ez: visszafordítja belső-külső tekintetünket az időlegesről, a hullámokról, az emberi káoszról az isteni távlatokra, a maradandóra, az örökre.
Bosch bűnkereke látványos kép napjaink emberi valóságáról – gyülekezeti kivetítőkre
Hyeronimus Bosch (1450-1516), a holland-németalföldi festőzseni, bibliás látnok, a legszürrealistább valóságlátó és valóságábrázoló ecsetpróféta kompozícióján a hét főbűnt ábrázolja. Ezek: büszkeség, kapzsiság, harag, irigység, bujaság, falánkság és lustaság. Érdemes lenne nagy gyülekezeti kivetítőkön ezt a Bosch-festményt adventi önismereti leckék, bibliaórai megbeszélések tárgyává tenni: hol vagyok én ezen a képen, mi az, ami leginkább megüti a szívemet ezen az adventen? Márk evangéliuma és Pál levele önismereti szembesítő Igéi mentén tehetnénk ezt:
„Ami az emberből kijön, az teszi tisztátalanná az embert. Mert belülről, az emberek szívéből erednek a gonosz gondolatok, házasságtörések, lopások, gyilkosságok, hűtlenség, kapzsiság, gonoszság és csalárdság, kicsapongások, irigység, káromkodás, kevélység és esztelenség” (Mk 7,21-23).
A test cselekedetei: „paráznaság, tisztátalanság, bujaság, bálványimádás, mágia, ellenségeskedés, viszálykodás, versengés, harag, veszekedés, széthúzás, szakadás, irigykedés, részegeskedés, tobzódás és hasonlók” (Gal 5,19-21). Szörnyen sok! Nem véletlenül tanította Kálvin az Isten-, és önismeret fontosságát, ami egész életre vonatkozó emberformáló iskolázást jelent. S még akkor is bőven van mit kitakarítani magunkból! Jézus Krisztus iskolájába csak beiratkozni lehet, ott nem lesz kiballagás, nem lesz érettségi bizonyítvány. Aki egyszer beiratkozott, az nyilván szembesült az egzisztenciális sokkoló képpel, és ennek örökre elkötelező terápiájával, az önismereti vakfolt Felszámolójával:
„Ó, én nyomorult ember! Kicsoda szabadít meg engem e halálra ítélt testből? De hálát adok Istennek, a mi Urunk Jézus Krisztus által” (Róma 7,24-25).
Ebben az iskolában nincs bújócska, nincs kozmetika, nincs szépítő műtét, nincs önámítás, mások becsapása. Itt átömlik rajtunk Krisztus világossága, Aki lefegyverez, s erőt ad a rettenetességek levetéséhez. És boldogító új nyitányt ad az életünknek. Az örök élet himnuszának tiszta, lélekgyógyító akkordjaival, az Ő szelíd hangjával: „Nincs tehát most már semmiféle kárhoztató ítélet azok ellen, akik a Krisztus Jézusban vannak” (Róma 8,1). Önismereti vakfoltunkat Isten ma is kész és képes elvenni Szent Fiáért, az Úr Jézus Krisztusért. Éljünk a kegyelem beiskolázásnak mindenkori lehetőségével!
Örökkévalóság vasárnapja: lét-, és létezés ismereti látásvisszanyerés
Nagyon sokan vannak, akik időleges örökkévalóságra próbálnak berendezkedni, ámítva önmagukat és a rájuk bízottakat. Lehet lelki élmény, költői létpillanat, különös szintetikus fényvillanás, amikor azt érezzük: mintha kinyílt volna a menny felettünk, bennünk. De aztán pár másodperc múlva már be is zárul. Mivel az örök az emberiben nem emberi, hanem isteni:
„Az pedig az örök élet, hogy megismerjenek téged, az egyedül igaz Istent, és akit elküldtél, a Jézus Krisztust” (János 17,3).
Ami örök a földön, az nem földi, mégis a földön járókért, sőt a földért is kaptuk és megismerhető: az öröklétet, a létismeretet a világmindenség személyes szemléletéért adta Isten. Hogy Fiában az eget, a csillagokat is mennyien lássuk: az Atya, a Teremtő létjogával és az Ő létébe emelő szeretetének létezés-pedagógiájával. Mert Ő arra tanít, hogy éljünk, de ne éljünk vissza az Ő javaival: az élettel, az idővel, talentumainkkal, mindazzal, amit időlegesen ránk bízott. A kegyelem kultúrájával, az emberségőrző kultúrával. Boldog ember az, aki tudatában van annak, hogy mindennek csak időleges sáfára. És azzal a drága kinccsel gazdálkodhat, ami nem az övé.
Mert minden, amink van, az Örökkévalótól van, de nem örökre a miénk. Kezéből vettünk mindent, s oda teszünk majd vissza. Nem mindegy, hogyan.
Örök léttávlatokra fel-fel tekintő, létezésszépítő hittel vagy tékozló, pusztító, hulladékhalmozó, fogyasztói önzéssel? Luther sztorija józanító lehet. Az egyik szászországi szatócsboltból úgy jött ki, hogy semmit sem vásárolt. Utána szólt az üzlettulajdonos: – De hát, doktor úr, nem vett semmit. Ő erre így: – De legalább most már tudom, hogy mi mindenre nincs szükségem! – De jó lenne egyszer így kijönni a karácsonyt előharsogó plázák valamelyikéből. Mint akik tudják, s boldogan ehhez is tartják magukat.
„Sok mindenért aggódsz és nyugtalankodsz, pedig kevésre van szükség, valójában csak egyre” (Lukács 10,41-42).
Egyedül Jézus, egyedül Ő: bűnbánatkor és imádságban, örökkévalóság vasárnapján – egyedül Ő.
Dr. Békefy Lajos/Felvidék.ma
