Ettől már, úgy látszik, nem szabadulunk. Nem elég, hogy a hírhedt, nemzetiségekre vonatkozó Beneš-dekrétumokkal (lásd pl. a 33/1945 Zb számú, 1945. augusztus 10-én kiadott rendelkezést) megloptak, sőt háborús bűnösnek is kineveztek minket. Ráadásként Beneš dekrétumait nélkülözhetetlennek ítélték meg, s mint a szlovák jogrend alapját, megerősítették. Most pedig – nos, ez kissé zűrös fejlemény.
Úgy tűnik ugyanis, hogy ezeket a dekrétumokat nem szabad megkérdőjelezni, netán kommentálni, mert akkor dutyiba zárnak. A legjobb föltehetően az lesz, ha egyáltalán nem említjük. Talán csak dicsőíteni szabad, bár ezt kétlem, mert hátha az iróniát fedezné föl abban valaki.
Fura eset ez: a Beneš-dekrétumok léte tény, azt nem lehet letagadni. Elméletileg persze lehetne, na de az annyi volna, mintha tagadnánk, hogy nedves a víz. Az is tény, hogy e dekrétumokra hivatkozva sokakat meghurcoltak, megloptak, elüldöztek, kitelepítettek, reszlovakizálásra kényszerítettek. Ezt is el lehetne hazudni, de attól az mégis tény marad. Miként az is, hogy még hatályosak, mivel nem vonták vissza. Talán mégis gyümölcsözőbb volna szembenézni e problémákkal. Úgy értem, hogy kölcsönösen. Persze nem úgy, hogy politikai tőke szerzésére használná ki bárki, miként azt mostanában a progresszív szívek próbálták alig leplezett szavazatvadászattal.
Szóval akárhogy forgatom, ezeket a dekrétumokat nem lehet letagadni, ezeket tényként el kell fogadni. Nem azt mondom, hogy egyet kell érteni velük, hanem azt, hogy tudomásul kell venni, és normális, senkit nem sértő megoldásra kéne törekedni.
Persze van itt más probléma is: a dekrétumok jogossága. Az, hogy jogtalanul ítéltek el tömegesen (kollektíve) minden német és magyar nemzetiségű csehszlovák állampolgárt, arról nyilván eltérnek a vélemények – az attól függ, ki hogyan ítélkezik, de nem ez a lényeg. Mert mi az, hogy kollektív bűn? Olyan, ami van, miközben az ellenkezője, a kollektív jog, az nincs? A megkérdőjelezés föltehetően erre vonatkozik. Meg aztán ki adta ki e dekrétumokat és miért? Ha másra nem, a háború utáni rendezésre valami alapra volt szükség a miheztartás végett. Csakhogy épp ezen alappal van baj: ugyanis nem államfőként adta ki a dekrétumokat Beneš, hanem 1945. október 28-ig (ekkor helyezték vissza Benešt a hivatalába) turista minőségében, pontosabban az NKVD ágense minőségében. Pavel Anatoljevics Szudoplatov, az NKVD tábornoka mindenesetre ezt állította.
Beneš valami hasonlót már az I. világháborúban is eljátszott, amikor a Monarchia állampolgáraként megalapította a Maffia-szervezetet, és információkkal látta el az Antantot. Ami eléggé egyértelműen nem hazafiság, hanem hazaárulás. Amikor aztán forró lett a talaj, elmenekült Franciaországba.
További huncutságok: 1938 szeptemberében a kormány egyik tagját (Jaroslav Nečast) Párizsba és Londonba küldte titkos küldetéssel, hogy a szudétanémet kérdés rendezése érdekében (!) fölajánlja Csehszlovákia egyes németek lakta területeit Hitlernek. Ez ugyan nem működött, de ez is hazaárulás, az állam önkényes, integritását súlyosan sértő hazaárulás. Pláne, hogy ezt államfőként és minden fölhatalmazás nélkül tette. Amikor pedig Hitler akarata valósult meg, Beneš újból hősiesen megszökött. A háború után pedig úgy jött haza Londonból, hogy előbb megállt Moszkvában – ez is eléggé beszédes, hiszen egy NKVD-ügynököt irányítani is kell. Ezek után adta ki a dekrétumait, mint senki által meg nem választott politikus. Ezt nevezik jogfolytonosságnak.
A kifejezés azt sugallja, hogy egy jog megszakadt, tehát nem szűnt meg, majd fölújították. De ki? Ki volt jogosult arra, hogy ki tudja milyen fölhatalmazással Benešt visszahelyezzék régmúlt hivatalába? Maga Beneš? Vagy Sztálin? Meg aztán nem szakadt meg itt semmi, hanem Beneš hivatalos beosztása megszűnt, mert az államfői tisztségről tényleg jogszerűen lemondott, sőt eligazította utódját Emil Háchát, ezt a szerencsétlen sorsú jogászt.
Visszatérve a dekrétumokhoz: szükség volt rájuk, csak éppen törvénytelenek voltak, hiszen Benešnek nem volt rá semmi fölhatalmazása, politikai funkciójában nem is hagyta senki jóvá. A dekrétumok megkérdőjelezésének tilalma nyilván erre vonatkozik. Többek között azért is, mert arról volt szó, hogy helyreállítják Csehszlovákiát a háború előtti minőségében – csakhogy immár Kárpátalja nélkül, amit Beneš mámoros nagylelkűségében fölajánlott Sztálinnak.
Vagy mindez csak pletyka? Ha az, akkor olyan pletyka, ami dokumentálható.
Vagyis miről van itt szó?
Amikor Beneš a háború után rájön, hogy Sztálin elvtársa becsapta és kihasználta, még ellenkezni próbált, de Szudoplatov tanúsága szerint némi rábeszélés után Beneš lemondott. Szudoplatov ugyanis azzal fenyegette meg, hogy bemutatják az NKVD fizetési listáját, ahol Beneš is szerepel.
Úgy tűnik, a legújabb, törvénybe iktatott fejlemények értelmében minderről nem lehet beszélni, mindezt nem lehet megkérdőjelezni, véleményt mondani róla (pedig nem ártana ezt jó hangosan megbeszélni). Például rámutatni arra, hogy az érvényben lévő dekrétumok szerint még mindig háború bűnösök vagyunk, sőt ingóságunkat is elkobozhatják, mi több, háborús bűnösségünk miatt bármikor dutyiba zárhatnak.
Ne gondolja senki, hogy ez megalázó, hiszen ez nem rólam szól, hanem arról, aki ilyen törvényeket alkalmaz. Én csak furcsállom a tények ilyen értelmezését. Mondjak le a szabad véleménynyilvánítás jogáról? Pláne, ha nem hazudok, hanem tényeket közlök? Még nem hallottam, hogy egy demokráciában erre szükség van.
De akkor mire van szükség?
Aich Péter/Felvidék.ma
