Öt évvel ezelőtt közzétettem egy írást, mely Móra László (1890-1944) költő, író meséjét ismertette. Ugyanis arról Szentiványi Gábor (1871-1960) írt egy összefoglalót a Felvidékről írott könyvében (1956). Írásomat akkor azzal a kéréssel zártam, hogy ha valaki tud erről a novelláról, jelentkezzen.
Nem adtam fel a reményt és most régi kedves ismerősöm, Szörényi László, Széchenyi-díjas irodalomtörténész segített és a novellát nemrégiben elküldte, mely a Pittsburghban megjelenő Testvériség – Fraternity c. lap 1940 decemberi számában jelent meg A kassai kalács címen.
Következzék Móra Ferenc unokaöccsének írása, mellyel minden egyes Kedves Olvasómnak áldott, békés karácsonyt kívánok.
Rákóczi fejedelem háza után mégis csak a leghíresebb ház volt Gerle Gábor uramé a Fazekas utcában. E híres ház kapuja fölött ugyan nem fejedelmi címer díszelgett, hanem egy hatalmas fonott kalács egyfelől, meg egy ugyancsak nagy tojásos perec másfelül. De még ezt is bátran leszerelhette volna onnan Gerle uram. E nélkül is tudta nemcsak nemes Kassa város minden apraja, nagyja, de még a hatodik szomszédságban lévő vármegyék világjáró urai is, hogy aki igazán jó kalácsot akar enni, az Kassára menjen, éspedig a Fazekas utcába. Itt készül az a kalács, amelynek a teteje fényes, mint a tükör, a belseje sárga, mint az arany. Foszlós, könnyű, mint a hópihe. Az íze pedig édes, mint az édesanyai csók.
A nagy hírnév miatt Gerle Gábor mester uramnak igazán nagy volt az öröme. De mi tagadás, ezzel együtt járóan dolga-gondja is akadt temérdek. Minden istenadta napnak minden hajnalán tíz segéd és tíz inas dagasztotta, fonta, sütötte a híres kassai kalácsot.
Karácsony hetében egyenesen azt se tudta, hogy melyik kezével kapkodjon a feje után. Már tudniillik azért, hogy a keze útján megtudja, hogy megvan-e a feje egyáltalán?
Nap, mint nap érkeztek az előre szóló rendelések. Ki élőszóval, ki pedig levélben terjesztette elő fontos kérését. Mert karácsonykor Gerle bácsi kalácsa nélkül nem is karácsony a karácsony! — mondogatták a kassaiak.
Ilyenkor éjjel-nappal folyt a munka. Ha miatta az elfáradt munkások panaszkodó formán néztek a mester uramra, ő ilyenformán legyintette le őket:
— Ez mind kismiska ahhoz a munkához, amelyben nekünk volt részünk, mikor nagy Rákóczi fejedelem lakta a várost. Akár hiszitek, akár nem: az egyik éjjel a balszemünkkel aludtunk, a másikon meg a jobbikkal. Ilyenkor válik el igazán, hogy ki is a legény a gáton!
Jánoska, a legkisebb inas, hogy a hallottak miatt el ne kuncogja magát, egészen ráhajolt az előtte sereglő kalácsokra s úgy cirógatta cukros vízzel a fonatosak hátát.
Éppen Gergely, a legöregebb segéd akart feleletül valamit mondani, amikor hirtelenül nyílott a műhelyajtó s olyan vendég toppant be közéjük, akit még élő ember sohase látott Kassa városában.
— Gerle Gábor mester urat keresem — pattogott a jövevény hangja.
— Én vónék az, uram — felelte ugyancsak pattogósán a mester. A két ember eleinte olyan ellenségféleképpen, lelket kutatóan pislogott egymásra. Kurtán-furcsán adták egymásnak a kérdést is, a választ is. Aztán egyre enyhébbre, melegebbre és suttogóbbra vált a beszélgetésük:
— Hallgasson csak ide, mester uram! Szent karácsony ünnepe már egészen itt van az utca végin. Velem jót tett az Isten. Gazdag emberré tett Amerikában. Szeretném ezt a jó Istennek némiképpen meghálálni. Örömöt szeretnék adni másoknak, akiknek nincsen örömük… akiknek minden napi útitársuk a szegénység, a könny, a bánat. Szeretném, ha karácsony szent estéjén nem akadna a városban egyetlen kis gyermek, akinek ne legyen édes ünnepi kalács az asztalán.
— Értem, jó uram, értem — bólogatott Gerle mester meghatottam.
A jószívű ember folytatta:
— Olyan kalácsokat készítsen kegyelmed, aminőket még sohasem készített, aminőket még senkise látott soha! Csodásakat, nagyokat, aranyosakat! Az árát íme, előre ki is fizetem.
Gerle uram csaknem a feje búbjáig meresztette a szemét a nagy csodálkozástól. Vendégét betessékelte a műhely mellett lévő mesterszobába. Nem akarta, hogy a szájtáti inasok, segédek megneszeljenek valamit. Nem is annyira a társalgás folyt itt már tovább. Inkább csak annyi történt, hogy az imént érkezett vendégnek a bőrtarsolyából átvándorolt száz darab aranytallér Gerle uram pénzgyűjtő szakajtójába. Aztán tenyér tenyérbe csattant. A műhelyajtó kinyílt. A furcsa idegen eltávozott.
Gerle Gábor sütőmesterrel forgott a világ. Ennyi aranytallér száz darab kalácsért!
Szaladt a feleségéhez. Lelkendezve suttogta el neki az esetet.
Aztán megindult a találgatás: Ki lehetett, aki a kalácsokat rendelte? Hintón jött-e vagy gyalog? Nem királyi követ lehetett-e? Vagy hátha maga a király volt? Aztán meg arról kezdtek tanácskozást, hogy milyen is legyen a sütendő kalács, hogy szebb is legyen, nagyobb is legyen az eddigi kalácsoknál? S még ráadásul azt is kikötötte a rendelő, hogy „aranyos” legyen!
Végül is az asszony szava győzött, aki ezeket mondotta:
— Nézze kend, kedves hites uram, úgyis arról beszélgettünk minapában, hogy gazdagsággal, szerencsével megáldott bennünket a jó Isten, de gyermekkel nem. Adakozzunk mi is a szegényeknek. A vendég száz aranyat adott a kalácsok sütéséért. Adjunk mi is ennyit. Süssünk kétszáz kalácsot s a kalácsok mindegyikébe süssünk bele egy arany tallért. Hadd legyen öröme a szegényeknek!
Gerle mester és jó felesége megcsókolták egymást. Öröm lepte meg a lelkűket. Maguk előtt látták karácsony ünnepét, a foszlós kalácsot eszegető szegény kis elhagyottakat, a város szűkölködőit.
Másnap nagyon szokatlan dolog történt a műhelyben. A mesterné asszony is beállt segítségnek az inasok és segédek közé. Szemügyre vett minden egyes kalácsot, mielőtt a kemencébe került. Maga kente be tojáshabarékkal a kalácsok tetejét. Csak a mennyezetről lelógó petróleumlámpa tudta volna elárulni, milyen ügyesen és észrevétlenül nyomta bele a mesterné a nyers kalács közepébe az aranytallért.
Amikor kisült a kétszáz remekbe szabott kalács, megcirógatta valamennyit a kezével is, szemével is. Akkorák voltak az aranyos kalácsok, akár egy pólyásbaba. A tükörfényes aranyfonatok mélyiben aranysárga világos völgyek beszédeskedtek. Igazi mestermű volt valamennyi.
Gerle uram maga is megkönnyezte örömében a gyönyörű kalácssereget. A szeretet, jóság melege áradt belőlük. Amikor az első öt kalács kihűlt, kitette azokat a kirakatba.
Amíg az ő szívében ott élt a legboldogabb öröm. a jó Isten az utcákra is megküldötte az örömöt. Váratlanul megeredt a hó. Ezideig fekete, bánatos volt minden. Most egyszerre megszépült minden tenyérnyi föld. Karácsony szent napján, a karácsonyfák kigyulladása előtti órákban hulltak, hulltak a puha, nagytollu hópihék.
A kisgyermekek kiszaladtak az utcára. Örvendeztek a szép hónak, az angyalkák ajándékának.
Egyszercsak szájról-szájra szállt a hír, hogy Gerle bácsi kirakatában olyan kalácsok díszelegnek, aminőt még álmában se látott soha senki! Nagyok, mint a pólyásbaba. Fényesek, akár az arany.
A kirakatot valósággal megostromolták a kíváncsiskodók. Kivált a kisgyermekek. Közülök is inkább a toprongyosok, sápadt vánnyadt arcúak, akiknek a szent karácsonyest se sokkal különb, mint a többi szürke est.
Ez alatt az angyalkák átsuhantak a szobák kulcslyukain. Láthatatlan csengettyűcskéjüket megrázták és tudtára adták az örömöt osztó embereknek, gyermekeknek, hogy a csillogó szép karácsonyfa gyertyafényében, a fenyők zöldjében leszállt közénk maga Jézus.
Gerle uram kirakata elől is sokan hazasiettek. De nem mindenki. Az őgyelgők, a kalácsra vágyó szegények nem hallották meg az angyalok csengettyűzését. Ahogy rongyos ruhácskájukra rátapadt a könnyű hópihe, úgy tapadt a szemük továbbra is az öt szép kalácsra.
Ott állt közöttük az a bőrkabátos ember is, aki a száz nagy kalácsot rendelte Gerle mesternél. Hallgatta a sóvárgó szemű kisgyermekek beszélgetését, őszinte sóhajtását:
— Én a kabátomat is odaadnám, ha megkóstolhatnám!
— Ha én az egyik kalácsot hazavihetném, tudom, anyuskám mindjárt meggyógyulna!…
— Az én édesanyám sohase süt kalácsot. Erre nekünk soha sincs pénzünk…
— Kinek viszi a Jézuska ezeket a kalácsokat?
A bőrkabátos ember szeméből nagy könnycseppek gördültek ki. Ez a titokzatos ember úgy állt ott a kirakat kalácsait sóvárgó szegények között, mint egykoron Jézus a gyermekek között.
A kalácsot nézdegélők között ott ácsorgóit két testvérkéjével Böngör Pisti is, a Fazekas-utcai újságárus özvegyasszony fia. Pisti megerősítette apró lelkét s benyitott a műhelybe:
— Bácsi, kérem, mennyibe kerül egy olyan kalács, mint amilyen a kirakatban van? — kérdezte Gerle Gábor mester úrtól. Kicsi tenyerében két rézkrajcárt csörgetett. Éppen ekkor lépett be a bőrkabátos ember. Látta, hogy a sütőmester szemét meglepték a könnyek. Látta, hogy Böngör Pisti két rézkrajcárt ígér a kalácsokért.
— Ma ingyen adjuk a kalácsot, fiacskám — mondta karácsonyi szelídséggel Gerle bácsi. — A Jézuska küldte a szegény kassai gyermekeknek.
A két ember versenyezve rakta a három Böngör testvér kitárt karjába a három kalácsot. A jóság híre futótűzként járta be az utcákat. Szemlátomást fogyott az aranyos kalács. És szemlátomást nőtt, nőtt a kimondhatatlan öröm, a karácsonyi öröm.
Másnap az egész városban másról se beszéltek, csak Gerle uram ’’aranyos” kalácsairól, a bőrkabátos emberről, aki úgy eltűnt a városból, akárcsak a karácsonyfát hordó angyalkák.
A jó Istent is mérhetetlen öröm érte odafönt az Égben. Az Ő jóságos szeme is könnybelábadt, amikor Böngör Pistiék lakása ablakán benézett s imádkozni látta a kis családot.
Amikor a jó Isten letörölte könnyeit, így szólt szelíd beszéddel angyalkáihoz: — Legyenek áldottak a jószívűek! És legyenek áldottak az igazszívű szegények!
A földön pedig hullott, hullott a szép fehér hó Kassa városára, és belepte a karácsonyi kalácsot égi takaróval, a hálás szívek örömével.
Balassa Zoltán/Felvidék.ma
