Hangversenyre invitáltak január elején: a Müpában a Magyar Rádió Szimfonikus Zenekara egy különleges orosz programmal lépett fel. A koncert értékét ugyancsak növelte, hogy a zenekar élén a frissen kinevezett főzeneigazgató, Héja Domonkos állt. A művésszel néhány hónappal korábban Augsburgban készítettem interjút, viszont akkor nem említette, hogy az egyik legjobb hazai zenekar élén képzeli el jövőjét. A napokban egy tévés beszélgetésben is szerepelt, úgy nyilatkozott, hogy végre hazatért.
Kezdésként egy számomra ismeretlen művet, Rimszkij-Korszakov Mese Szaltán cárról című szvitjét hallhatta a közönség. Az opera kevésbé ismert a nagyközönség előtt, egy részlete viszont, a Dongó gyakran előadott bravúrszám, ez viszont kimaradt a szvitből. A mű igazi karakterdarab, megcsodálhatjuk a cár távozásának eleganciáját, a vízen hánykolódó hordó kalandját és a három csoda zenei sokrétűségét, mindezt a hömpölygő nagy orosz lélek kifejezőeszközeivel.
Számomra az est fénypontja Muszorgszkij: A halál dalai és táncai című dalciklusa volt.
Nagy érdeklődéssel vártam a műsorszámot, hiszen olyan nagy előadók interpretálásában hallottam, mint Jevgenyij Nyesztyerenko és Polgár László. A két művész előadása nemcsak kivételes hangjukkal, de színészi játékukkal is emlékezetes maradt. Lemezgyűjteményem megbecsült darabja az a CD lemez, amin a világhírű énekeső, Galina Visnyevszkaja énekli a direkt az ő számára készült Sosztakovics-féle átiratot, az énekesnő a dalok népszerűsítésében oroszlánrészt is vállalt.
Tehát – legalábbis részemről – fel volt adva a lecke az előadó, Mihai Damian román baritonénekesnek. A művész neve nem volt számomra ismeretlen, a 6. Marton Éva Nemzetközi Énekversenyen szép eredménnyel szerepelt, s a kolozsvári magyar közönség is gyakran hallhatja a Kolozsvári Magyar Operában. Az énekes hangszíne kellemes, a magasságoknál éreztem némi hiányt, a hangereje viszont betöltötte a termet. A művet nagy lelkesedéssel adta elő, pianói különösen tetszettek, viszont a két nagy elődjénél említett színészi megformálásra, különösen a Bölcsődalnál és a Trepaknál nem helyezett hangsúlyt.
A művész nagy tapsot kapott, s meggyőződésem, hogy a szervezők jelenleg nem is találhattak volna méltóbb előadót itthon nála.
Ezt követte, a hangszerelés csodájának tartott Muszorgszkij-Ravel Egy kiállítás képei című alkotása. A mű – általam jobban kedvelt – eredeti zongoraváltozatát legutoljára Párizsban élvezhettem a kétezres évek elején a híres olasz pianista, Aldo Ciccolini előadásában. A hangverseny azért is emlékezetes marad, mivel a Mester akkor már a nyolcvanas évei felé járt, s néhány évre rá el is távozott közülünk.
Ezúttal az előadás mind a Zenekar, mind Héja Domonkos számára igazi jutalomjáték volt. A programzene igencsak eltérő karakterisztikus tételeit a karmester – mint Augsburgban megismertem – széles gesztusokkal vezényelte, a Zenekar pedig minden rezdülésére kiválóan reagált, a záró Kijevi nagykapu tétel feltette a műre a koronát. A tévés beszélgetésben különösen dicsérte az együttes vonósainak egységét, ezt magam is érzékeltem. Szép estének lehettem részese, örülök, hogy a sokat látott Mester hazatért, s nem sok idő kellett, hogy összeszokjon zenekarával.
Dr. Csermák Zoltán/Felvidék.ma
