A rossz felismerés helytelen következtetésekre vezet, rossz döntéseket eredményez. Az ókori drámában (két és félezer éve!) Kreón király ítélkezik halott unokaöccsei felett. Aki a városra tört, arra örök kárhozat és szégyen vár. Eltemetni is tilos. Aki a várost védte, annak dísztemetés, dicsőség jár. Ha valaki csak ennyit ismer, az helyesli, lazán ítélkezik: A városvédő a hős, de a támadó agresszor. Azonban az előzmények más megvilágításra is alkalmat adnak.
Történt ugyanis Thébában, hogy Ödipusz két fia, apjuk távozása után, megegyezik a trónutódlásról. Egy évig az egyik, a következőben a másik ülhet a trónra, évente váltakozva. Ám az esztendő végére annyira megtetszik a hatalom és az uralkodás az elsőnek, hogy testvérét kisemmizi, elzavarja, amikor az el akarja foglalni a helyét. Akkor gyűjt ő sereget Théba ellen, hogy erővel szerezzen érvényt a felrúgott egyezségnek.
A csatatéren egymás kardjától esnek el, ezért kerül a trónra nagybátyjuk, Kreón, akit sokan önkényes zsarnokként is értékelnek, pedig csak saját téves felismerésének a rabja. És úgy hiszi, hogy igazságos: a szava törvény, vissza nem vonható. Az agresszor számára nincs bocsánat! Majd csak akkor világosul meg, amikor a királyi döntés következményeként elveszíti szeretteit (feleségét, fiát, unokahúgát).
A történet főhőse az az Antogoné (a két fiú testvére), aki a hagyományt, az ősök üzenetét, az isteni törvényt a királyi hatalom és parancs elé helyezi: „Most megmutathatod, ki vagy: dicső ősökhöz méltó, vagy hitvány utód!”
Szabadon választja a halált, ha ez jár a törvényszegőnek, mert nem akarja megtagadni a testvéri szeretet parancsát, kötelességét, hogy eltemesse őt.
Kreón elkésett a felismeréssel, magára maradva, társ és utód nélkül kell elszenvednie maradék életét.
Két és fél évezred üzen, máig hatón, de pusztába kiáltott szóként, visszhangtalan, mert azóta sem a bölcs belátást rögzíti a történetírás:
„ – Ne kérj te semmit, mert mi elvégeztetett, halandó ember azt el nem kerülheti.
– Vigyétek a céltalan életűt, akaratlan öltelek meg fiam, és tégedet, ó te szegény asszony.
Jaj, merre tekintsek? Az én kezemen minden, minden balul üt ki, énrám iszonyú sors méretett.
– Bölcs belátás többet ér minden más adománynál. Az isteneket tisztelni kell.
Gőggel teli ajkon a nagy szavak nagy romlásra vezetnek, s józanná nem tesz, csak a vénség.”
Mihályi Molnár László/Felvidék.ma
