Mielőtt elsírnánk magunkat, hogy Ivan Miklošból nem lehet Ukrajna pénzügyminisztere, mert ukrán állampolgárságot csak a szlovák elvesztésével szerezhetne, s ezt ő nem kívánja bevállalni, vegyünk egy nagy lélegzetet.
Utána idézzük fel 2010. május 26. napját, amikor a pozsonyi várdombon a magyar országgyűlés állampolgársági törvénymódosításával párhuzamosan szlovák nemzetállami és nemzetbiztonsági horderejű kérdésekről vitatkoztak és hoztak határozatot honatyák és honanyák.
A kettős állampolgárság lehetőségét eltörlő szlovák bosszútörvényen kívül elvi határozatot is jóváhagytak (113-an!), s bár magáról a törvényről nem szavazott, a Kövér László magyar házelnöknek címzett elvi állásfoglalás támogatóinak sorában ott volt egy Ivan Mikloš nevű ellenzéki képviselő is, akiről a Wikipédia azt is hírül adja: a gyökerei (’koriň”) szerint felsővízközi ruszin nemzetiségű ember (hivatalosan szlovák nemzetiségűnek vallja magát).
Mikloš akkor együtt nyugtalankodott a Fico-Mečiar-Slota és KDH-s tandemmel, amiért Magyarország olyan törvényt akar életbe léptetni, mely szlovák állampolgároknak is lehetővé tenné a magyar állampolgárság felvételét. S nem csupán nyugtalankodott, ott állt a figyelmeztetők sorában is, akik nemzetközi jogsértésnek, az Európai Unió alapelvei megsértésének tartották a magyar lépést.
Ezen túl pedig: a szlovák-magyar alapszerződés, az 1961-es csehszlovák-magyar állampolgársági megállapodás, az 1997-es európai állampolgársági egyezmény, az 1930-as állampolgársági törvények ellentmondásairól szóló államközi megállapodás, az EBESZ nemzeti kisebbségek államközi kezelésének bolzanói ajánlásai, a Velencei Bizottságnak az anyaországok és nemzeti kisebbségeik megkülönböztetett kezeléséről szóló jelentése (2001), az 1920-as trianoni békeszerződés, valamint közelebbről meg nem határozott nemzetközi bírósági döntések felrúgását látta benne.
Sőt, nyomatékosan kikérte magának és Szlovákiának, hogy a szlovák állami vezetők megkérdezése nélkül merészelt a magyar Országgyűlés „exterritoriális” jogszabályt alkotni, ahogyan azt is, hogy „ismételten meg akarja kérdőjelezni az 1920-as trianoni békeszerződést, valamint Európa háború utáni területi felosztását”.
Ivan Miklošt az sem zavarta ennek a határozatnak a megszavazásában, hogy tudván tudta: aki nem csupán megkérdőjelezte, hanem meg is változtatta az 1920-as trianoni békeszerződést és Európa háború utáni felosztását, az nem Magyarország volt, hanem Szlovákia (Csehországgal együtt) és annak politikai elitje.
S arra már csak egy halovány utalást teszünk, hogy a hoppon maradt „ukrán” pénzügyminiszter épp Szlovákiában regnált, amikor a magyar kedvezménytörvény miatt legalább akkora belpolitikai purparlét csaptak, mint az egyszerűsített magyar állampolgárság miatt, az ügyet a Velencei Bizottság elé vitték, és inkább megszüntették a külföldi szlovákok kedvezményes kezeléséről szóló törvényt is, csakhogy a felvidéki magyaroknak és Magyarországnak borsot törjenek az orra alá. (Az akkori indoklás megegyezett az előző fejezetben olvashatókkal.)
Itt tartunk most is. Ahogy Ján Čarnogurský fogalmazott vagy húsz esztendeje, a szlovákoknak is kell vagy száz-százötven év a nemzetté érés folyamatában… Vegyük hát úgy, hogy Ivan Mikloš „fiaskója” is csak egy bevállalható áldozat a nemzetérés oltárán. S hogy az legyen, annak az útját maga is egyengette.
