Irodalmi értékű dalszövegek simulnak olajozottan a megannyi instrumentumból dübörgő-andalító zene fogaskerekei közé. Szellemi táplálék nekünk és a más földrészeken élőknek: a felvidéki Ghymes együttes muzsikája maga az egyetemesség. A formáció motorjai, Szarka Gyula és Szarka Tamás a minőségi zene helyzetéről és az egészséges, határon túli magyar büszkeségről beszél. Karácsonyi lemezbemutató koncertjüket december 26-án tartják a budapesti Papp László sportarénában.
– Röpke három hét alatt bearanyozódott a Mendika című új, karácsonyi dalokat tartalmazó lemezük. Mit jelent a Mendika szó?
Szarka Tamás: Karácsonykor, szenteste gyerekek, de felnőttek is elindultak énekelni. Most újra próbálják éleszteni ezt a gyönyörű szokást. A mi gyerekkorunkban élt, hogy egyszer csak vacsora közben az ablak alatt elkezdtek énekelni, és akkor megkínáltuk őket kaláccsal. A felnőtteknek jófajta italt öntöttünk. Azokhoz mentek, akit nagyon tiszteltek. Ez volt a Felvidéken a mendikálás. Azt jelenti: énekelni, mendegélni, kántálni, betlehemezni, de azt is jelenti, hogy koldus. Eredetileg csak mint igét használták, így: mendikálni.
Szarka Gyula: Igen, ez így nem hangzott el soha. Mármint, hogy mendika. Tomi alkotta ezt a szót.
– Fiatalon rendszeresen jártak mendikálni?
Sz. Gy.: Persze, jártunk. A fiamat is elvittem, hadd tudja meg, mi az a mendikálás. Az idén már nem valószínű, hogy ebben részt veszek, ő viszont rákapott.
– Mi kerül a karácsonyi asztalra?
Sz. Gy.: Hal, halászlé. Nálunk például.
– No és a bor?
Sz. Gy.: Szeretjük.
– Sokat hozzátettek az újjáéledő borkultúrához, gondolok itt egyebek között Szarka Gyula lemezére is, ami Bor és a lányka címmel jelent meg. Szóval vörös vagy fehér?
Sz. Gy.: Amilyen van. Nálunk például vörös. Meg fehér. Amúgy a jófajta száraz vörösborokat kedvelem. Tomi is.
Sz. T.: Én rossz borivó vagyok, a Gyula meg most adta a fejét konkrétan a borászatra. Ő a borspecialista, én csak messziről. Pincéje meg saját bora is van.
– Mikor vágott bele?
Sz. Gy.: Tavaly. Egyszer el kell kezdeni.
– A világzene-skatulyába, ha nem is tiltakoznak ellene, sokszor belekényszerítik a zenekart. Mi a Ghymes-zene?
Sz. T.: Istenigazából azt jelenti, hogy magyar, közép-európai, esetenként balkáni gyökerű, népzenei utánérzéssel írott dalok modern és régi hangszerelésben. A régit és az újat ötvözzük. Ezt hívhatják világzenének, ami ellen nem ágálunk. Mi nem feldolgozott muzsikát játszunk, magunk írjuk a zenét és hozzá a verseket.
Sz. Gy.: Tehát a Ghymes-zene az, amit a Tamás meg én írunk.
Sz. T.: Szerintem akkor vagyunk autentikusak, ha olyat játszunk, ami attól eredeti, hogy mi találtuk ki. A legautentikusabb dolog, ha azt csinálod, ami vagy.
– Tudatos kísérletezés eredménye vagy ösztönösen jött a sajátos íz?
Sz. T.: Összehoztunk egy zenekart, teljesen ortodox, nagyon szigorú, főleg erdélyi, autentikus, táncházi muzsikát játszottunk. Táncházi zenekar voltunk, táncosokat kísértünk. De zenét mindig írtunk. Egyszer pedig elhatároztuk, hogy a magunkét játsszuk. Aztán eljátszottunk egyet. Aztán kettőt.
– És előkerült a koboz mellé a szaxofon.
Sz. T.: Az egy piszok jó hangszer. Aztán elkezdtünk dobolni. Vagy ott van a templomi orgona. Micsoda hangszer, atyaúristen! Gondoltuk, miért ne használnánk fel ezeket a muzsikánkhoz?
Sz. Gy.: Igazából az a lényeg, hogy mi szólal meg. Hívhatják világzenének, dzsessznek, komolyzenének, attól az még lehet pocsék. Ahogy Kodály Zoltán is mondta, végül az idő dönti el, mi a jó.
Sz. T.: Tudunk róla, hogy a gimnazisták fölírják a szövegeinket mottónak. Elég sokan járnak a koncertjeinkre, ezrek.
– Kikből áll a közönségük?
Sz. Gy.: Nagyon széles a spektrum. Gyerekektől, tizenévesektől kezdve az idős emberekig.
Sz. T.: A minőségi muzsikával hoznak minket összefüggésbe. Ezt el is fogadjuk, de az kevés lenne, ha csak mi mondanánk.
– Mi a titkuk?
Sz. T.: A manapság a zenei világban általánosan folyó híg bélsár egy jeles képviselőjét kérdezték, hogy mi a titka annak, hogy ennyire robog a szekerével. Azt mondta, egyre kell vigyázni: nem szabad minőséget játszani. Szakmai titokként eláruljuk, hogy minőségi zenével is lehet jól keresni Magyarországon.
Sz. Gy.: A közönség nem hülye. Meghallja a jó zenét.
– E mellett szól, hogy az igen nagy befogadóképességű Papp László arénában lesz a lemezbemutató karácsonyi koncertjük. Látnak esélyt arra, hogy a tömegmédia felől pumpált gagyi szorításában a népzene – vagy a dzsessz, a progresszív muzsika – több levegőhöz jut?
Sz. Gy.: Nézze, mi teljesen alulról kezdtük. A Fonóban volt egy klubunk. Gyorsan kinőttük, és most ezrek járnak a koncertjeinkre. Fontos, hogy élőzenét játszunk. Eddig a karácsonyi koncertjeink a kongresszusi központban voltak, mindig telt házzal, sőt volt, amikor három koncertet adtunk egymás után, mert akkora volt az érdeklődés. Van igény erre a fajta zenére.Azért is érdekes sokaknak ez a muzsika, mert nem igazán hallják a népszerű kereskedelmi médiumokból, és az embereknek hiányzik az, ami nincs.
– Látjuk azért, hogy elég erős a sötét oldal. Formálhatják az ízlésünket?
Sz. T.: Intelligencia kérdése. Fogékonyságot, valamilyen érzékenységet a szépre minden ember hordoz magában. A környezet is hozzájárul a bennünk kialakuló személyiséghez. Szerencse, ha mindez jó irányban alakul az életünkben.
Sz. Gy.: Azért megyünk el kereskedelmi tévékbe, rádiókba játszani, mert abban bízunk, hogy a zenénkkel felébreszthetjük a szépség iránti igényt, ami az emberekben alapvetően megvan.
– A Felvidéken jóval kevesebbszer lépnek fel.
Sz. T.: A zenekarunk nagyon megnőtt már, a fellépéseink igényes hangtechnikai környezetet igényelnek, és ott szerényebbek a lehetőségek.
– A szlovák anyanyelvűek hogyan fogadják a magyar dalszövegeket?
Sz. T.: Létezik egy igen súlyos averzió, de a fiatalabbaknál ezt már alig tapasztaljuk. Volt, aki beiratkozott a pozsonyi Magyar Intézetbe magyarul tanulni, mert kíváncsi volt, mi a csudáról üvöltözünk olyan nagy energiával a színpadon. Kapunk meghívásokat a szlovákoktól is.
– A nagyvilágban hogyan fogadják a Ghymest?
Sz. Gy.: Egy észt lány mondta valamelyik rádióban, hogy azért tanult meg magyarul, mert szerette volna érteni a Ghymes-szövegeket.
Sz. T.: A japánok, a kínaiak is éreznek egyfajta nyelvi rokonságot.
– A finnugristáknak lenne ehhez egy-két szavuk.
Sz. Gy.: Ha hallgatjuk a finn beszédet, a dallama, a hangulata tényleg hasonlít a magyarhoz.
Sz. T.: Ha egy szlovák rádióban megszólal angolul Sting, azt mondják: No, ez tökös gyerek, angolul énekel. Üzbég? Rendben van. A magyar: probléma. Az kicsit viszket. A Rege című dalban énekeljük: „Hold se, Nap se szabadok, / Hogyan legyünk mi azok? / Szeretetlen szabadok, / Szeretetlen szabadok.” Nem tudsz igazából szabad lenni ott, ahol nem szeretnek. Ha úgy esik, belekötnek az emberbe ma is.
– Elcsattant néhány maflás?
Sz. Gy.: Pozsonyban nekünk jött egy vadállat, üvöltözött, amikor meghallotta, hogy magyarul beszélünk. Innen is jön, hogy én gond nélkül el tudom képzelni, hogy azt a lánykát csúnyán megverték.
Sz. T.: Ha lány vagy, jól megverhetnek. Mi azért nem szoktunk közben újságot olvasni.
Sz. Gy.: Kassa és Pozsony elég européer városok, ott ritkábban fordul elő ilyesmi. Mindig arra gondolok, hogy nem lehetnek közöttünk ellentétek azért, mert valaki szlovák, magyar, zsidó vagy cigány. Igazából csak beszélgetni kéne. Persze mindenhol, a magyarok között is vannak olyanok, akikkel képtelenség a párbeszéd.
Markovics Péter
