A szentírás könyvei gyakran arról tanúskodnak, hogy az Isten érzékeny szeretettel van a bűnbeesett emberek iránt. Mikor ellene vétenek, akkor először egy bizonyos „pozitív csapdába” csalja őket, amely következtében az önreflexióval rendelkező ember előtt tárul fel a bűne.
Így a bűnbánat nem kényszer, hanem szabad döntés következménye, amelyre Isten irgalmas szeretettel és megbocsátással válaszol. Ezekre a „csapdákra” találunk példát az elmúlt vasárnap római katolikus szentmisék igeliturgiájában. Az olvasmány 2Sám 12, 7-10. 13 annak az elbeszélésnek a részét tartalmazza, amikor az Úr prófétája egy példával szemlélteti Dávid királynak a bűnét. Ugyanis szándékosan az első csatasorba allíttatta és megölette a hettita Uriast a csatában az ellenség kardjával, hogy elvehesse feleségét. Az elbeszélésben Nátán próféta egy gazdag emberről mond példabeszédet, aki nagy nyája és gazdagsága ellenére a szegény ember egyetlen kedvenc juhocskáját kobozza el, hogy vacsorát készítsen a vendégének. Dávid királynak is akkor jólétben élt. Nátán szavai hallatán ráébredt bűne súlyosságára, beismerte és megbánta azt. A próféta pedig megígéri az Úr bocsánatát.
Majd a vasárnapi Evangéliumban (Lk 7,36 – 8,3) ugyancsak az Jézus „pozitív” csapdát állít a Simon farizeusnak, aki őt meghívta a hazába és meg akarta tisztelni. Nem volt azonban teljesen nyílt és előítéletekkel viseltetett iránta, amikor Jézus a bűnös asszonynak megengedte, hogy megérinthesse őt, könnyeivel mossa lábát és hajával törölje meg. Ott Jézus is egy idegen példát hozz fel, hogy önreflexióval élhessen a Simon nevű farizeus: ,, Két adósa volt egy hitelezőnek. Az egyik ötszáz dénárral tartozott, a másik ötvennel. Nem lévén nekik miből megfizetni, elengedte mind a kettőnek. Melyik fogja őt közülük jobban szeretni?’ Simon felismeri az Isteni tanácsot, azonban gőgjében ellenáll a „csapdának” és nem ismeri be téves ítéletét a Megváltóról.
A Jó Isten tudja, hogy ha az aktuális helyzetben meghívnák az Úr Jézust a mi kisebbségi közösségünkbe, nem a következő példával oktatna-e minket: „Élt egy városban szegény sokgyermekes család. Sokat küszködnek a mindennapi megélhetés gondjaival, de nagyon szerették egymást. A gondok tömkelege azonban gyakran vitákba sodorta őket, amelyekből előbb-utóbb mindig kikeveredtek, és hálát adtak a Jó Istennek a családi élet ajándékáért. Lakott azonban a szomszédban egy gazdag és irigykedő gyermektelen asszony, aki kihallgatta a családi vitákat. Szemet vetett hát a sokgyermekes család édesapjára, mert jóképű és dolgos ember volt. Egy alkalommal, amikor a férj éppen egy családi vita után kiment sétálni az utcára, hogy megnyugodjon, megszólította őt a szomszédasszony, és rábeszélte, hogy jobb sora lenne neki az ő házában. Még azt is felajánlotta neki, hogy a nagyobb gyermekei is vele menjenek. A férj egy kissé ezen eltűnődött, de a jobb élet reményében elfogatta az ajánlatot és elköltözött hazulról néhány gyermekével együtt. A magára marad sokgyermekes édesanya az otthon maradt két legkisebb gyermekével nem tudta elviselni ezt a lelki megrázkódtatást és belehalt. Kis gyermekei árvaházba kerültek. Vajon a többi gyermeke meddig élvezi az idegen szomszédasszony számító szeretetét? Lehet, hogy jól jön a segítség a háznál meg a kertben. Azonban ő mindig csak mostoha marad. És a hűtlen férj hogy nézz gyermekei szemébe, amikor majd rákérdeznek a családjuk múltjára?” Nem igazán ismerjük a választ.
Az Úr Jézus egy alkalommal a tanítványainak ezután hozzáteszi: akinek füle van, hallja meg! Egy biztos. A mostani összetett és fájdalmas helyzeten keresztül is önvizsgálatra ösztönözz az Úr minden embert, akik a közösség tagjának vallja magát. Egyszer biztos számot kell adnunk döntéseinkről. Hogy döntöttünk a 90 éven keresztül megőrződött közösségünk sorsáról?
Imádkozzunk, hogy az Úr ajándékozzon meg minket Dávid bűnbánatával, és vegyen el minden farizeusi képmutatást, bohóckodó állszeretetet és identitáspusztító hűtlenséget.
Galgóczi Rudolf, zselízi lelkiatya
