Párkány, a 943 éves városka a múlt századokban élte az egykori mezővárosi csendes életét. Jól megfért itt a zsidó (főleg kereskedők), a környékbeli piacozók (akik ide is hordták portékájukat), vagy a polgári réteg, akik között volt kereskedő, kocsmáros, patikus, orvos, stb.
Nemcsak a térség szakrális szelleme volt a város aurájában (hisz az esztergomi bazilika légvonalban is csak kb.500 m-re volt, van), de földrajzi fekvése is egy különös érzést adott az itt élőknek: a Duna-Garam torkolata, körben a dombos vidék, a magasságba emelkedő katedrális valami különös egyediséget adott e tájnak. Elődeinknek – nemcsak Párkányból, de a környékről – az oda-visszajárás az esztergomi piacra, vagy orvoshoz, gyalogosan, és lovaskocsin, kerékpáron ez olyan természetes volt. Mindaddig, míg a kegyetlen Sátán mint mindenütt, nemcsak háborús emberáldozatokkal, de trianoni határzárással, majd a háborús hídrobbantással, kitelepítésekkel, és betelepítésekkel, reszlovakizálással, és Štúrovo-ra kereszteléssel, államosítással, később a járási székhely elhelyezésével, az erőszakos iparosítással, teljesen felborította a város megszokott életét. Aztán mint mindenütt Trianon után, itt is talpra állt az itt élő magyar nép, akkor még mindig 95 % többségben. Sorolhatnám a szellemi, közösségi leépítés folytatását: egy alaposan kidolgozott nemzet- oszlatás, higítás eredményeit a papírgyár megépítésével (mely alig negyven év után feloszlatásra került) – de egyre több környezetszennyező üzemmel, a lakosság összetételének nagyarányú felhigításával, ezzel egyidőben a járási székhely, a szülészet, megszüntetésével, az egykor jóhírű magyar és szlovák gimnázium egyesítésével, amely ma már a megszűnés határán van – mind–mind megváltoztatta a térség életét.
Mindemellett a sok tudatos leépítések mellett, sajnos a város egykori szellemi, kulturális értékei is háttérbe szorultak.
Ma a Duna menti kisváros legfőképpen fürdőjéről lett ismert, amely fürdő nem volt képes a mai napig a legmodernebb hazai déli fürdők sorába bekerülni (Wellnes részlegét is csak ez évben nyitották meg). Turisztikai szempontból pedig a város nem használta ki adottságait.
Sőt! A nagy üzletembereknek az a céljuk, hogy minél inkább felborítsák azt a flórát és faunát, mely éltető erőt is adna e térségnek. További vegyi üzemeket tervez a jelenlegi város vezetője, holott az ismeretes, hogy az elhalálozások száma itt a legmagasabb.
A város múltjára jellemző, azt megörökítő szimbólumok talán éppen e fenti okokból nem jelentek meg sem emlékjelek, sem intézmények, de még civil szervezetek által sem. A várost elárasztották a falvakból, északról beáramlott gyári munkások, értelmiségiek, s ezek a mai napig nem érzik magukénak lakóhelyüket.
S mindebből sejthető, hogy a város vezetésében az utóbbi harminc évben nem voltak, akik harcolni tudtak volna a helyi értékek, hagyományok éltetéséért, megtartásáért, egy szellemi műhely létrehozásáért – mint azt teszik több egykori magyar város lokálpatriótái.
Ezért születtek aztán olyan létesítmények, mint a városi galéria ( mely egy zsebkendőnyi helyet kapott, s ma Barta Gyula festőművész, a város szülöttének nevét viseli), vagy a két és fél helyiségből álló múzeumnak nevezett épületrész, mely begyűjtés céljával indult, s éppen ezért lett mindent befogadó, csak éppen a város szellemi, tárgyi múltját nem tartalmazó torzó.
A kilencvenes évek elején, két igen nagy tiszteletű helyi katolikus pap, kis kápolnát szeretett volna építeni a lakótelepen élők lelki üdvére, Makovecz Imre terve alapján, ez sem valósult meg.
A városnak a múltban volt egy jóhírű magyar nyelvű gimnáziuma, amely már régen vegyes tanítási nyelvű, és a megszűnéssel küzd. Volt szülészete, ma az 50 km-re lévő érsekújvári kórházba száguldana a gyorsmentő, ha éppen van orvosi szolgálat, mert nyáron nem volt.
Magyar civil szervezet alig van, a Csemadok létezik, de mindössze évi 1-2 programmal. Nemzeti ünnepeink közül is két alkalommal, és kis létszámban gyűlnek össze a magyarok.
Nincs magyar szellemi műhely, ahol, s amely, e kisváros egykori értékeit őrizné, új működési formákkal, és élne azokkal a lehetőségekkel, amelyek adottak akár a Duna jobb partján élőkkel való együttműködésre.
Művelődési háza még kb. száz éve épült, némi javításokkal, a mai napig nem került korszerűsítésre.
Viszont szórakoztatást nyújtó programokra ebben a korszerűtlen házban s nyáron a téren is van lehetőség.
Két parkja van csupán e városnak, egyet még a város hozott létre, a II. világháborús emlékművel 1994-ben. A másik, amely ma már szobor-parkká alakult, teljes mértékben egy civil szervezetnek köszönhető, emlékjelei a város legbüszkébb történelmi időszakát jelzik, a török kiűzését e térségből, a lengyel menekültek befogadását a városba, a legutóbbi pedig az Esterházy emlékkő, a felvidéki magyar politikus üzenetét közvetíti.
Nagy reménye volt a városnak a feltörő 39 fokos forrás, melyből sikerült egy fürdőhelyet létrehozni, majd idén egy korszerűbb wellnes fürdővel bővíteni.
Turisztikai szempontból viszont a városfejlesztés, nem emelkedett fel egy kis fürdőváros igényelt szintjére.
Nyaranta zsibong a város a turistáktól, mert Esztergom közelléte is vonzza az idelátogatót. Aztán ősszel elcsendesedik. A lengyel turista az év bármely szakában eljön és főhajtással, imával tiszteleg mélyen tisztelt királya III. Sobieski János lovas szobra előtt. S a szellemi műhely, melyre igény volna – még várat magára.
Quo vadis Párkány és lakossága? Jut eszébe az embernek így választások előtt. A földrajzi fekvése, a természeti adottságok megvannak. A többre érdemes város azon lakói, akik megszerették e térséget, várják a csodát, hogy változás történik. Vajon igazi turisztikai központtá alakul-e az ország legdélibb csücskében lévő városka, vagy további szennyező üzemek mérgezik az itt élő embereket?
Tőlünk is függ a változás.
