Az idei március tizenötödikei nemzeti emlékünnepen Áder János, a Magyar Köztársaság elnöke Magyar Arany Érdemkeresztet adományozott a hetvenhat esztendeje Rárósmúlyadon született, ma Helembán élő M. Nagy László fotográfusnak a szlovákiai magyarság kulturális öröksége megőrzését szolgáló művészi munkája elismeréseként.
Számomra, aki évtizedek óta ismerem a kitüntetettet, külön öröm, hogy a laudációban, M. Nagy László fotóinak jellemzésekor megjelent a művészi jelző; László ugyanis mindig túlzónak tartotta az ilyen véleményt, akárhányszor hangzott is el vele kapcsolatban.
Egyszerű fotós vagyok, nem művész
– igazította ki a minősítőket.
Ma már, amikor a nyolcvan felé tart életútján a riporterként országot-világot járt fotóművész, a lehető legtárgyilagosabban megállapítható, hogy az Isten őt fényképésznek teremtette még akkor is, ha kezdetben évekig dolgozott hegesztőként, és ő maga is elképzelhetetlennek tartotta, hogy egyszer országos lapok szerkesztőségében riporterkedjen Pozsonyban. Bár közelről ismerem őt, nem tudom, volt-e valaha is olyan fényképezőgépe, a hozzá tartozó felszereléssel együtt, amely valóban a kor szintjén biztosította volna kiváló a felvételek készítését.
És mégis: a fotós mesterség szinte mindegyik műfajában remekelt. Fényképezett gyárakban, a sportversenyeken. Fotózta a tájakat, az embereket, a gyermekektől az aggastyánokig, ott volt a hetvenes-nyolcvanas-kilencvenes évek akkor még tízezreket vonzó hazai magyar megmozdulásain. Egy időben – alkalmi műtermében – igazolványképeket is készített, s bármit örökített meg, munkáján ott volt az őt jellemző kézjegy.
Gépe olyan természetességgel járta be vele a különféle terepeket, mint ahogyan a puli követi és szolgálja a nyáját terelő gazdáját. És a legtöbb fotója is úgy készült, hogy az alanyai talán észre sem vették: megörökítette őket.
Vonatkozik ez főként a szülőföldjén lencsevégre kapott, öregeket bemutató mesteri felvételeire. Ezeket én összmagyar szemszögből is örök értéknek tartom: egy szegényen-szerényen, sorsukat Isten kezébe tevő, falun élő népréteg dokumentálása ez. A boldogulásukért csendben, szinte szavak nélkül küzdő, az életüket egy-két ruhában leélő, idős asszonyok és férfiak megdöbbentő fényképeinek sorozata ez.
M. Nagy László mindig a valóságban él, ritkán, vagy tán sohasem volt az illúziók foglya.
Bizonyára kevesen tudják, hogy feleségével együtt elképzelhetetlenül nagy megpróbáltatásban volt részük, amikor évekkel ezelőtt – egymás után – elvesztették két lánygyermeküket.
A pozsonyi díjátadón (Fotó: M. Nagy László, Facebook)
Lehet, hogy a helembai folyók, hegyek, dombok alkotta táj óvta meg őket az összeroppanástól. A kis ház, a kert, a szélben ringó falombok, a szemük láttára érkező évszakok. Lehet, hogy ez a táj számukra templom, a mindenkori Isten-közelség.
Ez a pár mondat csupán afféle híradás egy olyan díj odaítéléséről, amelynek megnevezésében ott van az arany is.
Mondogatjuk, hogy nem mind arany, ami fénylik. Ez a mondás M. Nagy László elismerésére nem vonatkozik!
Képzeletemben már rég felépült az a kis kiállítóterem, melyben az általa készített legkiválóbb felvételeket őrzöm. Kettőt közülük megpróbálok szavakkal leírni.
Az egyik a bösztörpusztai, évekkel ezelőtti magyar sereglésen készült. Huszármenetet látunk. Mindegyik huszár a hagyományos díszes viseletben követi bajtársukat, aki díszpárnán Szent Koronánkat viszi. Érdemes tanulmányozni e rendkívüli pillanatot őrző képen, hogy a világon egyedülálló nemzeti jelképünknek még a másolata is milyen hatással van ránk, magyarokra! A megilletődött arcokról minden leolvasható. Én ezt a felvételt a tankönyveinkbe tenném, ha tehetném.
A másik kép az esztergomi bazilikánál álló, Dunára néző, Melocco Miklós alkotta óriási márványszobrot ábrázolja: a térdeplő Szent István királyt, amint megkoronázzák. A király feje fölött két hatalmas, egymást ölelő ív magasodik, mintha szavak nélkül üzenné: óvjuk egymást és óvjuk a nemzetünket!
