Rimbaud tizenhat évesen már elhallgatott, míg a Fülekről elszármazott Iveta Zaťovičová az ötvenes éveiben látott hozzá az íráshoz, s ha már tollat, vagyis billentyűzetet vett a kezébe, az egész világgal szerette volna megosztani személyes élményeit. Hangsúlyozom, a személyes élményeit. S ugyan, a gyár, vár és sár városában vagyunk, a hatvanas években, azok korántsem olyan szürkék, mint azt első hallásra gondolnánk. Főleg azoknak nem, akik ugyanabban az időben voltak fiatalok, mint Zaťovičová.
Nem sokat írtak az elmúlt évtizedekről szépirodalmat Nógrádban, talán csak Ardamica Ferenc az üde kivétel, akinek az elbeszéléseiből és regényeiből megelevenedik Nógrád, valamint a gyár, vár és sár városa, vagyis Fülek, s most szinte a semmiből előbukkant Iveta Zaťovičová is, aki ugyan szintén írt kamaszkorában verseket, de aztán apja tanácsára a bankszakmában helyezkedett el, s jól tette, hiszen összegyűjtött annyi pénzt, hogy kiadhassa műveit. Ma szabadúszóként egyre-másra írja a könyveit (pontosabban szólva a maga és édesanyja emlékeit), s pár év alatt a napokban immár az ötödik könyvével jelentkezett, s három elbeszéléskötet után előbb az édesanyja regényét írta meg, majd visszatért gyerekkora színhelyére, s új kötetében (Dievča z Ďárvársáru) a hatvanas éveket idézi meg. „Kizárólag az életemből merítek” – mondta első füleki bemutatkozásán, ahol azt is elárulta, hogy füleki lévén magyarul is kitűnően megtanult, így az sem meglepő, hogy írásaiban bőven idéz magyarul.
Első kötete Egy nyárutó árnyai címmel jelent meg, amelyet a szakma is lelkesen fogadott, s három novelláskötet után regénnyel jelentkezett, amely az édesanyja kamaszkori éveit idézte vissza. A Gyere el egy májusi vasárnapon egy beteljesületlen szerelem története Felsőszemeréden, mégpedig tiszta magyar környezetben. „Adtam édesanyámnak egy füzetet, hogy abba írja meg az életét. Sokáig rá se nézett, de aztán megelevenedett egy tragikus szerelmi történet – mondja az írónő, akivel egy időben jelentkezett a fia, Jakub is írással (Elbeszélés a kutyákról), s meg is nyerte a Poviedka című, évenként megrendezendő pályázat 2017-es évfolyamát.
Édesanyja a kulcsfigurája a napokban megjelent új kötetének is, amely, ahogy ígérte, gyerekkori évei Fülekjét idézi meg. „Csak azt találom ki, ami ténylegesen is megtörtént, bár azt nem állíthatom, hogy pontosan így történt. Mindenesetre, amiről ebben a kötetben írok, sok-sok évvel ezelőtt történt egy kisvárosban, ahol a gyáron, váron és sáron kívül, ahogy a helyiek emlegetik, nem igazán volt semmi más” – mondja az írónő, s hozzáteszi még, hogy azóta sem sok minden változott. Még az utcanevek is a régiek, ahogy a kocsmanevek is – s egy mai füleki, de az is, aki otthon érzi magát a városban, pontosan tudja, hol járunk.
S akár történhetne mindez ma is, akár egy mai gyerek is ugyanezt írhatná majd meg 20-30 év múlva. Igaz, a vár lassacskán, de szépülget, a gyár már csak monumentális romjaiban, s lassacskán a sár is eltűnik (épp a napokban fogtak hozzá a vár alatti utca leaszfaltozásához), a világ is felgyorsult némiképp, ma ugrálókötél helyett inkább mobilgombokat nyomogatnak a mai fiatalok, mégis sokszor ugyanolyan szürkének tűnik a vidéki élet.
Iveta Zaťovičová mégis plasztikusan képes megeleveníteni nemcsak a kort, hanem a mindennapokat is, amelyek úgy maradnak szürkék, hogy közben mégis megtelnek élettel, egy, az élete első évtizedében járó gyerek szemével képes megeleveníteni a hatvanas évek füleki történéseit, a barátoktól kezdve át a családi viszonyokig, a zeneiskolától az iszákos nagynéniig, a kanáritól a fogszabályozóig, hősei ugyanolyan gyarlók és mégis nagyon szeretnivalók, mint akár a mi rokonságunk, s bár öt évtized távlatából, az akkori gyerek szemén át elevenedik meg a nagypolitika is, hiszen Füleken is átvonultak 1968-ban a Varsói Szerződés tankjai.
A könyv izgalmas fejezete az az olvasói levél, amelyet édesapja ír az egyik napilapba hollandiai szakmai útjáról, s amely elzárja előle a további nyugati utazás lehetőségét. „Iveta Zaťovičová nem messzelátóval, hanem kaleidoszkóppal nézi a világot, s olvasás közben sokszor támad az az érzésünk, hogy vele együtt battyogunk a sáros füleki utcákon, ugyanazt a levegőt szívjuk, s mintha csak a saját dialógusaink köszönnének vissza. Az írónő nyelvezete egyszerű és alázatos, ahogy hősei többsége is, akiknek a többségére nagy szeretettel emlékszik vissza” – írja a kötetről Jaro Minárik prózaíró.
Aki szeretné megtudni és felidézni, milyen is volt a hatvanas években, vagy csak szeretne szabadulni rá-rátörő depressziójától, az feltétlen olvassa el Iveta Zaťovičová új kötetét. Megnyugtat.
