Sokan Sztálinnak tulajdonítják a torzultan szellemes mondatot, amely szerint „holnaptól minden másként volt”. Lehántva róla és elvetve az ideológiai torzítási szándékot akár azt is elismerhetjük, hogy némi igazság van ebben a mondásban. Mi, akik végigéltük a hatvanas-hetvenes-nyolcvanas éveket, bizonyára másként látjuk napjainkból az akkori időket, az akkori történéseket – már csak amiatt is, hogy mára sokkal több információval rendelkezünk róluk, mint akkor.
Emlékszem, akkoriban némiképp furcsállottuk, túl sarkos megfogalmazásnak tartottuk Ronald Reagan egynémely kijelentését a gonosz birodalmáról – még olyanok is, akik pedig elvből nagyon nem szívleltük a volt rendszert. Zavarodottan fogadtuk a Pershing nevű rakéták nyugat-németországi telepítését is, a fegyverkezési verseny újabb hullámát látván benne. Azt csak később tudtuk meg a Szabad Európa Rádióból, hogy a szovjetek már telerakták a volt Csehszlovákiát is SS20-as rakétákkal, az amerikai lépés csak az egyensúly megteremtését célozta.
Igen, a legtöbb ember alkatából eredően nyugalmat akar, nem igazán örül a konfliktushelyzeteknek. Így volt ez akkoriban is, a hazug szocialista békeszólamok akkor is megtették hatásukat. Az embereket félrevezették, s a hazugságok paravánjai mögött vígan fegyverkezett a Varsói Szerződés, amíg volt miből. Voltak, akik konfliktusos embernek tartották Havelt, később Walesát is. Semmi új a Nap alatt, mondhatjuk, annak idején ugyanilyen kategóriába sorolták Churchillt és de Gaulle-t is.
Ilyen zavarodott volt az ember akkor is, ha néhanap Mindszenty József neve került szóba.Túlontúl karakán, a fennálló rendszer viszonylatában erősen provokatív, hajthatatlan, diplomáciai érzék nélküli – mondták róla még olyan papok is, akik egyébként tisztelték és szerették. Egy kicsi rugalmasság, némi megértés és engedékenység a Kádár-rendszerrel kapcsolatban helyénvaló lenne.
Ilyesmit érzékeltetett Casaroli bíboros is, a vatikáni külügyek akkori irányítója. Arra próbált berendezkedni, hogy a létező szocialista rendszerek még sokáig fennmaradnak, s nem lehet velük kapcsolatban az állandó elutasítás politikáját alkalmazni, mert az visszaüt az ezekben az országokban élő keresztényekre.
Mindszenty azonban konok volt, kemény rendszerességgel írta leveleit a pápának és a vatikáni diplomáciának, s nem engedett – még megfogalmazásaiban sem engedett – kemény antikommunizmusából.
Mindezt onnan tudom, hogy mára megjelentek emlékiratai és levelezésének nagy része is, s én Tarics Péter, Boráros Imre és Petrécs Anna hatására (az általuk bemuttott szép Mindszenty-dráma késztetésére) ezeket újraolvastam.
Nos, a keménység ma is egyértelmű, az elszántság, az erkölcsi igazságok melletti elkötelezettség megkérdőjelezhetetlen. S még mai szemmel is érdes némelyik megfogalmazása.
Soha nem feledhetjük el azonban a következőket. Mindszenty a legkényesebb időszakban volt Magyarország hercegprímása, s nemcsak látta az ország ázsiai viszonyokba züllesztését, de bebörtönzése után maga is szenvedő alanya és tanúja volt a magyar polgárokkal való embertelen bánásmódnak. Ezt a folyamatot, a magyarság anyagi és szellemi szétzilálását – elsősorban lelkiismereti okokból – soha nem fogadta el. Hercegprímásként, bíborosként is mindig kiállt mellettünk, határon túlra került magyarok mellett is. A második világháború utáni kitelepítések által okozott megpróbáltatásokra nagyon egyértelműen hívta fel a demokratikus világ figyelmét – s ne feledjük, szavának, tetteinek hitele volt a világban. Amíg csak élt, odafigyelt sorsunkra, Magyarország dolgainak, polgárai ügyeinek rendezése mellett rendszeresen foglalkozott velünk is. 1964. december 8-ai levelében például pontos statisztikákkal szolgál a határon túli magyar közöségekről a Vatikán számára, s konkrét javaslatokat tesz helyzetünk javítására. 1964. szeptember 8-ai levelében még azt is leírja, hogyan képzeli el a Szlovákiában létrejött püspökségek betöltését, s keményen ellenzi bármiféle új egyházmegyerendszer kialakítását.
Nos, tudom, hogy egyházjogi szempontból az egy más helyzet volt, ám amikor a magyar püspöki kar mostani hallgatását érzékelem a Szlovákiában kiakakított magyarellenes egyházmegyei felosztás kapcsán, százszor inkább visszasírom Mindszenty habitusát. Mert persze, létezik egyházjog – de létezik lelkiismeret is. S főleg létezik az igazság: a krisztusi habitus sem tetszett kétezer évvel ezelőtt a farizeusoknak és az írástudóknak.
Jó tíz évvel ezelőtt, amikor a holocaust túlélőinek támogatására létrehozott alapott megszavaztattam a kormányban, a szlovákiai zsidó közösség vezetői meghívtak egy ebédra a pozsonyi zsidó étterembe. Amikor beléptünk a terembe, kellemetlen kép fogadott. A sarokban ott hangoskodott néhány Izraelből jött echt-ortodox zsidó, valami nem úgy történt, ahogy azt ők elképzelték. A velünk jött szlovákiai zsidó barátaink zavarodottan magyarázkodtak, hogy ez talán mágiscsak túlzás az ortodoxok részéről, ezt talán mégsem kellene itt és így, ilyen durván, ilyen konfliktusosan, ilyen hangosan… Ám megszólalt közülük a legképzettebb, egy egyetemi tanár és azt mondta: „Azzal, amit csinálnak és ahogyan csinálják, magam sem értek egyet. Mi, modern zsidók már teljesen mások vagyunk. Ám azt is be kell látnunk, hogy ha ők nem lennének, s nem ragaszkodtak volna évszázadokon keresztül oly konok elszántsággal az elveikhez és a legapróbb részletekhez is, mi ma már nem lennénk. Ők a kemény mag, amely megtart bennünket is.”
Talán tényleg így van ez. Lehet, hogy tényleg van egy Felsőbb Akarat – mert nem a Casarolik és nem a békepapok filozófiája győzött az elmúlt évtizedek huzavonái után sem. Ronald Reagan kockáztatott, lehet, hogy kalandor módjára tizennyolcra húzott lapot negyedszázaddal ezelőtt – de bejött neki. A hazugságra alapozott rendszer összedőlt.
A Mindszentyk egyértelműsége nélkül ez nem ment volna. Ha a lelkek is elmennek a végtelen kompromisszumok irányába, nő a baj. Ha nincsenek mérföldkövek, amelyek (élő mérföldkövekként: akik) mutatják az irányt, akkor itt még mindig a kommunista párttitkárok uralkodnának –, némelyikünk bizonyára börtönben ülne, és valószínűleg jegyrendszer is lenne.
Halálának 36. évfordulóján tehát a nem hibátlan felfogású és habitusú Mindszenty József bíboros minimum ennyit megérdemel: bíboros úr, hercegprímás úr, köszönjük. Köszönjük az egyértelműséget – és azt is, hogy soha nem feledkezett meg rólunk, külhoni magyarokról sem.
