Magyarországon január utolsó napján jelent meg a NAT, a nemzeti alaptanterv átdolgozása, és szinte azonnal megindult körülötte a szakmai vita. A legnagyobb vita az irodalomoktatás körül alakult ki, hogy kinek nincs ott a helye, illetve kit kellene felvenni arra a listára, amit az iskolában tanítanak.
Én most ezzel nem szeretnék foglalkozni, mert szerintem csak félreviszi az egész vitát, aminek arról kellene szólnia, hogy a gyerekkel megszerettessük a könyvet, hogy mindennapi szükségletévé váljon az olvasás.
Az irodalomoktatás az egyik kulcsfontosságú kompetenciával, az olvasással és a szövegértéssel van összefüggésben. Az a gyerek ugyanis, akinek problémái vannak a szövegértéssel, végig fogja bukdácsolni az oktatásban eltöltött éveket, és az első adandó alkalommal otthagyja az iskolát.
Ezért aztán fontos, hogy legalább az iskolában, ha már otthon nem, a gyereknek olyan könyvet adjanak a kezébe, ami megfogja őt, ami hozzá szól. Ez pedig szerintem nem a több évtizede, évszázada halott klasszikusok világa.
Minden szerző a saját korának ír. Azokkal a kérdésekkel foglalkozik, ami a kortársait is foglalkoztatja, azon a nyelven ír, amin a kortársai beszélnek. Merthogy a nyelv úgy változik, ahogy a környezete is változik, ahogy a felhasználói változnak.
Nyelvünkből idővel kikopnak a régi szavak, új értelmet kapnak a régi kifejezések. Ezért aztán, ha olyan szöveget adunk a gyerek kezébe, ami tele van számára értelmezhetetlen szavakkal – már ez is visszariaszthatja az olvasástól.
Az elején tehát olyan szövegekkel vezessük be a gyereket az irodalomba, amelyek hozzá szólnak, az általa használt nyelven. A klasszikusok megismertetése pedig legyen egy következő lépcsőfok, amikor a gyerek már otthonosan mozog az irodalom, a könyvek világában, és akár szótárazni is hajlandó, hogy magáévá tegyen egy szöveget.
Számomra tehát ezek a tanulságok szűrődtek le az irodalomoktatás körül kialakult vitából.
