„Egy pillanat alatt elvesztettem mindent, csak az Istenbe vetett hit és remény maradt meg a számomra. Ha ez sem lenne, ha nem oltottátok volna oly mélyen belém, az életnek nem lenne értelme számomra.”
(Részlet a 70 évvel ezelőtt kivégzett Albert Púčik szüleinek írt búcsúleveléből.)
Éppen 70 évvel ezelőtt, 1951. február 20-án végeztek ki Pozsonyban három fiatalembert, akik nem törődtek bele a kommunizmus 1945 utáni megállíthatatlannak tűnő erőszakos terjeszkedésébe és megpróbálva a lehetetlent, illegális de erőszakmentes mozgalmat indítottak Szlovákiában Fehér Légió elnevezéssel. Albert Púčik, Anton Tunega és Eduard Tesár hívő keresztény és hazaszerető polgárai voltak Szlovákiának, fiatalok, akik nem adták fel elveiket és egy emberibb világ utáni vágyukat.
Akik megelégelték az erőszakot és meg akarták változtatni a körülöttük lévő diktatórikus hatalmi berendezkedést. Keresztény világnézetük miatt amúgy is a társadalom peremén érezhették magukat, úgy gondolták tehát, nincs vesztenivalójuk. A három gyermekkori jó barát 1945 óta demokráciáról, szabad vallásgyakorlatról álmodott és e célok érdekében kezdett szervezkedni. A kommunizmus eltakarításának céljából információs hálózatot hoztak létre, hogy nyugatra juttatva a híreket leleplezzék a kommunista diktatúra valódi természetét. Nyugattól várták tehát a segítséget, s naiv várakozásukkal nem voltak egyedül abban az időben s ebben a régióban.
A Moszkvából irányított kommunista titkosrendőrség gond nélkül beépült a szervezetbe, aminek következménye az lett, hogy 1949 januárjában a Fehér Légió 74 tagját tartóztatták le, s egy év múlva közülük 48 főt könyörtelenül el is ítéltek. Vezetőként Albert Púčik, Anton Tunega és Eduard Tesár első fokon életfogytiglani börtönbüntetést kapott. Ám a per ügyésze, Anton Rašla (ismerős a neve?) mindezt kevesellte és az ítélet szigorításáért fellebbezett. Amit kért, a fellebbviteli tárgyaláson meg is kapta, s a három fiatalembernek ennek következtében az akasztófán kellett végeznie a kommunista rendszer sokadik ártatlan áldozataként.
Vizsgálati fogságukat kivégzésük napjáig a lipótvári börtönben töltötték. Ott, ahol ebben az időben Esterházy Jánost is fogva tartotta a kommunista hatalom. S, hogy találkoztak egymással, arról a fivérét látogató Esterházy Mycielska Mária egyik, nővérének, Lujzának írott leveléből értesülhetünk, melyet 1951. március 27-én keltezett:
„János elfogódva arról mesélt, hogy van új pártfogója az égben, Edvárd a neve, akivel hosszabb ideig voltak itt (Lipótváron) együtt és nagyon megkedvelték egymást, most viszont ez a társa úgy végezte, mint János dédnagyapja (azaz Jeszenák János, akit Haynau akasztatott fel-MI.) és János azt mondja, hogy most nagyon sokat segít neki, és kéri, hogy imádkozzunk mi is hozzá.”
Majd a témát így folytatja a következő április 1-jén írott újabb levelében:
„Azzal a gondolattal vigasztalom magam, hogy az Úristen a neki okozott további (szükségtelen) szenvedéseket számon tartja és megjutalmazza érte, mivel annyi mindenen keresztülment hat éven át és mindezt olyan türelmesen viseli. Most, amikor erről a fiatal barátjáról beszélt (Edvárd), látszott, hogy az esete mélyen megrendítette. Ami jó, hogy most van egy kedves társa (az égben). Ma van az évforduló – 6 év. Az emlékek kavarognak a fejemben. Jánosnak ez az Edvárdja nagyon segít. Nekem már hozott is egy szekér fát (tüzelőt), teljesen váratlanul. Forduljatok hozzá ti is!”
Belegondolni is szörnyű, hány ilyen megrendítő történetet kellett megélnie a börtönök falai között Esterházy Jánosnak, s hány ilyen történet rajzolta át a bennlévők egymáshoz és a kinti világhoz való viszonyát. Robert Letz történésztől, aki könyvben (Üzenet az élőknek…) dolgozta fel a három ifjú vértanú történetét, megtudtam, hogy Eduard Tesár Budapesten született. Édesapja ugyanis vasúti alkalmazott volt, s mivel szlovákként a Monarchiában hosszabb ideig Pesten talált munkát, ezért családjával együtt oda is költözött.
Ha tehát Eduard ott, Budapesten született, nyilván beszélt vagy értett is magyarul, de ha nem, akkor nyilván szlovákul beszélgethetett Esterházyval. Vajon miről cserélhettek eszmét, ott az akasztófa árnyékában ők ketten? A rabságról vagy talán inkább a szabadságról? A közelgő halálról vagy inkább a közelgő (örök)életről? A kinti világ embertelen viszonyairól vagy inkább a végső nagy igazságokról?
És mi lehetett az a titok, ami miatt ez a szlovák fiatalember (alig 29 éves volt, amikor kivégezték) annyira szívéhez nőtt Esterházy Jánosnak, hogy (a tiltott téma miatt kockáztatva a beszélő folytatását, a börtönőr árgus figyelmétől övezve) is meghatódva mondott róla néhány szűkszavú információt húgának, Máriának.
De a köztük lévő szeretetkapcsolatnak fordítva is működnie kellett, ha Esterházy János tiszta szívű fiatal szlovák barátja kivégzését követően szinte azonnal megtapasztalhatta annak mennyei segítségét. Olyannyira reális volt ez a tapasztalat, hogy égi közbenjáróként azonnal ajánlotta őt hozzátartozóinak is. S vajon miként történhetett ez a megtapasztalás?
Ismerve János testvérünk mély imádságos lelki életét, nem kell túl nagy képzelőerő ahhoz, hogy biztosak lehetünk abban, hogy imádkozott kivégzésre induló barátjáért. Robert Letz leírása alapján, mindhárman felemelt fejjel és lélekkel léptek a hóhér elé, úgy, mint akik tudják, miért halnak meg, s tudják azt is, hogy haláluk nem értelmetlen pusztulásként, hanem népük szabadságáért hozott áldozatként marad fenn az utókor emlékezetében.
Esterházy János tehát bizonyára imával kísérte fiatal szlovák barátját a „vérpadra”, s annak halála után is imádkozott érte. Érte imádkozott, egész addig míg egy belső (számunkra ismeretlen) megtapasztalás alapján rá nem jött, hogy „nem érte, hanem hozzá kell imádkoznia”.
Vajon el tudjuk-e képzelni lelki szemeinkkel, hogy a magyarként és hívő keresztényként is megalázott és meggyötört Esterházy egy, a szabadságért életét áldozó szlovák fiatalember égi közbenjárásáért fohászkodik? Ha igen, akkor talán halvány fogalmat alkothatunk a magunk számára annak a hitnek és alázatnak a mélységéről is, ami János testvérünk lelkületére oly annyira jellemző volt szenvedésének egész ideje alatt.
S vajon mit kérhetett újdonsült égi barátjától, ha annak segítségét szinte azonnal meg is kapta? Ha erről a kegyelmi pillanatról gondolkodunk, akkor némi fogalmat alkothatunk talán a magunk számára arról a lelki egységről is, amit a közös szenvedés alakított ki az együtt gyötrődő és együtt reménykedő rabságban élő emberek túlnyomó többségében (mert kivételek nyilván akkor is, ott is akadtak). Micsoda szilárd sziklaalapja lehetne e közös szenvedés tudatosítása a két nemzet Esterházy által megálmodott és oly sokat emlegetett békére épülő jövőjének?!
Ennek a lelki egységnek a mai fájó hiánya indította az Esterházy János Zarándokközpont vezetését arra, hogy magyar, szlovák és lengyel nyelven is közzétegye szolidaritásának kifejezését a 70 évvel ezelőtt ártatlanul kivégzett áldozatokkal és mindazokkal, akik emléküket őrzik a mai napig. Az alábbi nyilatkozatot Pawel Cebula atya, Esterházy János boldoggá avatási eljárása posztulátorának megfogalmazásával elküldtük Peter Sandtnernek, a Szlovák Politikai Foglyok Szövetsége elnökének, Ján Figeľnek, az Anton Tunega Alapítvány elnökének, és Ján Litecký Švedának, az Antikommunista Ellenállók Szövetsége elnökének.
A LELKI EGYSÉG MEGNYILVÁNULÁSA MINDAZOKKAL, AKIK EMLÉKEZNEK A KOMMUNIZMUS VÉRTANÚIRA: Albert Púčikra, Anton Tunegára és Eduard Tesárra
Szeretett Testvéreim!
Sok lengyel és magyar nevében szeretném kifejezni lelki egységbe forrottságunkat Veletek az imádságban Istenhez, aki a fent említett vértanúknak erőt adott, hogy a totalitárius kommunista elnyomás idején mások szabadságáért és a hitért áldozzák fel életüket.
Eduard Tesárral együtt raboskodott egy Nyitra melletti születésű ember, aki édesanyja után lengyel, édesapja után magyar volt. Ő saját húgának, Máriának, a börtönbeli beszélők alkalmával, Eduard kivégzését követően elmondta, hogy Eduard halála nagyon mélyen megérintette, mert lélekben nagyon közeli barátnak tartotta, és hogy gyakran imádságaiban e fiatal szlovák rabtársának a közbenjárását kéri, és erre beszélte rá húgát és általa rokonait is. Ők ezt megtették, és megtapasztalták Eduard égi segítségét. Az ember, aki a börtönből erre kérte húgát és rokonait, Isten szolgája, Esterházy János volt.
Mint Esterházy János boldoggá avatási eljárásának posztulátora, kérlek Titeket: imádkozzunk egymásért, hogy Isten segítsen minket vértanúink útmutatásának követésében. Ők együtt szenvedtek és – reményünk szerint – ma együtt dicsőítik Megváltónkat. Legyen Jézus ugyanúgy Út, Igazság és Élet a mi számunkra, ahogy az ő számukra is volt, adjon számunkra erőt és hűséget. Csak együtt, egységben, szolidárisan menthetjük meg közösségeinket napjaink halálos veszedelmeitől.
Fr Cebula Pawel OFM Conv.
posztulátor
