Virtuális bemutató keretében láthattuk a Vígszínház Házi Színpadáról Durica Katarina A rendes lányok csendben sírnak című regényének a színpadi változatát. A színházak már hónapok óta zárva, a legutóbbi hetekben már az előadások streamelése is leállt a koronavírus miatt. A felvidéki Durica Katarina három évvel ezelőtt megjelent, s hatalmas sikert aratott regénye egy dunaszerdahelyi panelházban lakó három átlagos nő mindennapjain át láttatja a helyi maffia garázdálkodását, amely a Pápay-klán 1999-es lemészárlása után csillapodott, de pontot korántsem tehetünk még a végére.
Bár 1999. március 25-én este sokan bontottak pezsgőt, hosszú évek teltek el, sőt még fognak, amíg a lelki sebek (be)gyógyulnak, s az áldozatok élete visszatér a normális kerékvágásba. Ez volt az a nap, amikor a várost rettegésben tartó Pápay-klán tíz tagját egy másik, bosszúszomjas banda 114 lövéssel meggyilkolta a Fontána étteremben. Persze, nem ők voltak a rendszerváltásnak nevezett vadkapitalista államfordulat első áldozatai, s még csak nem is az utolsók.
A rettegés némileg csillapodott, mégis évek teltek el, amíg Durica Katarina (és vele szinte azonos időben Szomolai Tibor) a témához mer nyúlni. Szomolai Tibor abban az időben szintén vállalkozóként létezett a régióban, s napi szinten rettegett, vajon őt mikor érik utol. Mert akit utolértek, annak már nem volt menekvés. Vagy fizette az úgymond védelmi pénzt, vagy bebetonozták.
„Hogyan lehet valakit bebetonozni?” – áll értetlenül Erzsi, Durica regényének egyik főhőse, amikor meghallja a hírt. Mert a napi legalább 12 órában bámult Esmeraldában és más szappanoperákban is előfordulnak hasonló kegyetlenségek, de az csak film. A bebetonozás az egyik legbiztosabb módja az áldozatoktól való gyors és sikeres megszabadulásnak, de Dunaszerdahelyen akkoriban azon sem lepődtek meg, ha virágágyasban levágott fejet találtak vagy indítás közben felrobbant egy autó. Amíg Szomolai annak jár utána A klán című regényében, hogyan juthatott idáig az 1989 utáni politikai és (vad)gazdasági helyzet, s miért épp Dunaszerdahelyen, addig Durica Katarina három átlagos nő mindennapjain át próbálja megfejteni a titkot.
Fotó: Gordon Eszter
A három nő ugyanabban a panelházban lakik egy uniformizált lakótelepen, s az egy bejáratban élők ugyan látásból ismerik is egymást, de mindenki éli a maga életét, s amíg velük nem történik valami, addig inkább kimaradnak a dolgokból. Még Júlia férje, Feri is, aki rendőr. A három nő három generációt képvisel, Erzsi már nyugdíjas, aki egy hentesboltban dolgozva, férje korai halálát követően egyedül neveli két gyerekét, akik szlovák iskolába járnak, s egymás között már csak szlovákul beszélnek, s az unokái nem is beszélnek magyarul.
Júlia egy fodrászszalonban dolgozik, férje jól kereső rendőrtiszt, de a házasságukat már csak az alapiskolás fiuk, Zolika tartja egybe. Júlia biztos abban, hogy férje megcsalja őt, s az ő életébe is elérkezik a tőle legalább tíz évvel fiatalabb nagybetűs Ő. A harmadik főszereplő még lány, középiskolába jár, s csak most ismerkedik az élettel. Bár, ha nem lenne a nála sokkal rátermettebb barátnője, Andrea, akkor továbbra is álmodozna otthon, legfeljebb tetkókat festene filctollal a testére. De mindhármójuk élete akarva-akaratlanul is felbolydul.
Erzsi kettesben él Ricsi fiával, aki bár az érettségiig sem jutott el, nem rossz ember, hisz mi mást is mondhatna egy anya a csemetéjéről, aki épp nem dolgozik, de tele van tetkókkal, aranyláncokkal, s egyik nap Erzsi a ruhái között két pisztolyt is talál. Majd véletlenül az utcán szemtanúja lesz annak, hogy egy boltban a helyi maffia beszedi a védelmi pénzt az összevert tulajtól, s az egyik maffiózóban felismeri a fiát. Mondhatnánk, hogy egy világ dőlt össze benne, de mégis hogy hihetné el ezt a saját fiáról. Egy pozsonyi kórház elit, egyszemélyes szobájában tér magához, s amikor felépül, nagy fekete luxuskocsi viszi haza a lakótelepi, hetedik emeleti otthonába.
Fotó: Gordon Eszter
Hildát a barátnője csalja el a diszkóba, ahol kiderül, nemcsak belépőt, hanem kilépőt is kell fizetniük. Az utolsó pillanatban menekül meg a maffiózók privát bosszúja elől, de pár héttel később már nem ilyen szerencsés.
Júlia a fodrászszalonban ismerkedik meg Andrással, akinek finom keze mellett különös ismertetőjelei: aranylánc, ízléstelen holmik és fehér zokni, amelyen ott virít az Adidas márkajelzés. Az unatkozó fiatalasszony elfogadja a férfi közeledését, s karácsonykor egy vörös szvettert ajándékoz neki. Természetesen a márka ezúttal is Adidas.
A Vígszínház előadásához Khell Csörsz háromosztatú díszletet tervezett, bal oldalon Hildáék mosdója, jobb oldalon Erzsi konyhája, a színpad közepén pedig Júlia tágas nappalija, a háttérben egy tengerparti naplementét ábrázoló tapétával, méretes kanapéval. Az előadás legnagyobb találmánya, hogy a három nő úgy közlekedik keresztül-kasul az előadás során az egész színpadtérben, hogy közben nem beszélnek egymással, bár együtt isszák a teájukat, egymáshoz is csak akkor, amikor a három nő története találkozik.
Három monodráma folyik egymásba, a dramaturg Kovács Krisztina pazarul emeli ki a három nő történetének legfontosabb pillanatait, s a színre vitt szöveg annyira plasztikus, hogy nemcsak a három nő története elevenedik meg, hanem a hozzájuk legközelebb állók is egy légtérbe kerülnek velük. S a régi magyar filmek dramaturgiai technikáját alkalmazva, egyes közös jelenetek szinte egymásba folynak, a szereplők végszót adnak a másiknak. A Vígszínház Házi Színpadára került szöveg nem magyarosítja meg a felvidéki magyar szöveget, így az občiansky preukaz, šušťáky, tepláky és a szlovák káromkodások is benne maradnak az előadásban, amelyek felerősítik a szöveget (s remélem, ugyanezt gondolják a magyarországi nézők is).
Fotó: Gordon Eszter
Lisztopád Krisztina jelmezei reménytelenül ízléstelenek, s nagyon sokat adnak hozzá a három nő jelleméhez. Kiss Mari hófehér bundája látványnak is maradandó élmény. Furik Péter a Rivers of Babylon köré építi az előadás zenei körítését, nem véletlenül. („Mikor a Gonosz fogságban tartott minket,//Követelt tőlünk egy dalt.//.
Most hogyan énekeljünk dalt az Úrnak//Egy idegen földön?”)
Paczolay Béla rendező „könnyű” helyzetben van, hisz félsikerként remek csapatot választott maga köré. Még az sem zavarta meg a színrevitelt, hogy a váratlanul megbetegedett Kútvölgyi Erzsébet helyett Kiss Mari ugrott be Erzsi szerepébe. Ő az, aki a legkevésbé érti a körülötte folyó történéseket, csak azt hangoztatja értetlenül, hogy a fia nem rossz ember, s amikor azt a szeme láttára ölik meg, a legnagyobb gondja, hogy miből temettesse el. Hisz hiába viselt aranyláncot a nyakában a fia, sokat ebből ő nem látott, legfeljebb a mocskos és véres ruháit, amelyeknek a kimosása rá maradt. Ahogy az Esmeralda és más szappanoperák is, amelyek legalább ideig-óráig egy kis reményt csepegtetnek a szívébe.
A meg nem értett, s a szerelmet reménytelenül házon kívül kereső ifiasszonyt Balázsovits Edit adja egészen különleges természetességgel. A legnehezebb feladata a lányt játszó Márkus Lucának van, s tőle kapjuk az előadás legmegkapóbb, s legkegyetlenebb perceit, amikor elmeséli elrablását, majd visszatérését a mindennapokba.
Húsz évvel később: a kotrógép talált valamit. Egy vörös szvetter maradványait. Adidas-márka. András szvettere. A testi sebek talán begyógyulnak, a lelkiek soha.
(Juhász Dósa János/Felvidék.ma)
