A magyarság legszebb és legszentebb ünnepén, március 15-én az 1848-as magyar forradalomra és szabadságharcra emlékezünk.
Nekem a tavasz kezdetét már nagyon régen a március tizenötödikei ünnepségekre való készülődés jelentette, mely általában februárban kezdődött. Az ünnephez illő versek keresése a verseskönyvekben és nem az interneten, mert az túlontúl egyszerű lett volna. A könyvben a verseknek lelkük van, sokkal jobban megérintenek, mintha gombokat nyomkodnék.
Majd jött a felkészülés következő fázisa – az ünnepi műsor megszerkesztése, a szereplők, a műsorban fellépők megszólítása, felkérése. Az iskolában ez könnyebben ment, a gyerekek általában szeretnek szerepelni. A Csemadokban is mindig voltak és lesznek is lelkes fiatalok, közép- és főiskolások, „márciusi ifjak”, akikkel esténként gyakoroltuk a műsorokat. Őket sem kellett győzködni, jöttek szívesen. Mellettük próbált az énekkar is, mely a márciusi ünnepségek állandó szereplője volt. A dalosokkal együtt volt kerek az ünnep, a megemlékezés.
Most itt ülök a gép előtt, az ünnep előestéjén, és keresem a szavakat, pedig egész héten próbáltam az ünnepre hangolódni, de valahogy nem sikerült. A központi és a helyi márciusi ünnepségek a járvány miatt idén is elmaradnak, már másodszor… és az emlékek fakulnak.
Végigolvastam a világhálón a szlovákiai magyar hírportálokat, de nem nagyon találtam márciusi lelkesedést, hangulatot. Most a Facebook vette át a szerepet, ott jelennek meg a kokárdák, az elmúlt évek márciusi ünnepségeiről készült képek, dalok.
Tudom, járvány van, kormányválság van, problémák az oltás körül, kapkodnak és magyarázkodnak az illetékesek, mi meg, egyszerű „állampolgárok” csak otthon vagyunk és várunk. Hogy mire? Valami szépre, jóra, „szabadságra”, olyan – Petőfi Sándor által megálmodott – „Világszabadságra” és arra, – „Mikor a bőség kosarából mindenki egyaránt vehet, mikor a jognak asztalánál mindenki egyformán foglal helyet, mikor a szellem napvilága ragyog minden ház ablakán, akkor mondhatjuk, hogy” – de mit is? Hogy itt van már a Kánaán”! Vagy bízunk abban, hogy egyre közelebb van?
Sok minden kavarog a fejemben. Lélekben, tiszta magyar szívvel, koszorúzás nélkül otthon is lehet március 15-ét ünnepelni, Talpra magyart szavalni vagy énekelni – és nem csak március 15-én. Nem is kell, és nem is lehet mindent posztolni, közszemlére tenni, az érzéseket nem lehet lájkolni, azok „lélektől lélekig” hatnak, s nem a világhálón, hanem a szeretet hullámhosszán.
Tanuljunk dalt a „zengő zivatartól”, tanuljunk örülni az ébredő tavasznak, a nyíló ibolyának, a hangicsáló madaraknak, a vidáman kergetőző felhőknek, a langyos tavaszi esőnek, a márciusi szélnek, mely elhozza minden magyarul érző emberhez a március ifjak mindenkori üzenetét, melyet az idő, az elmúlt 173 év sem „öregített meg”. Mert valahogy az ünnepek nem öregszenek, mint az emberek. Az utóbbiak az idő múlásával bölcsebbekké válnak, míg az ünnepek fiatalok maradnak, megtisztulnak, fényesebbek, értékesebbek lesznek, mint a tenger mélyén a kagylóba zárt igazgyöngyök. Meglehet, később más tartalmat hordoznak, de örökké fiatalok maradnak. Nem ártanak nekik a kegyetlen vírusok, a mindenkori fiatalok éltetik, azok adnak az ünnepeknek új értelmet és tartalmat.
Minden jóérzésű magyar embernek, éljen a világ bármely részén, szép ünnepet kívánok. Lélekben emlékezzünk együtt, mert szükségünk van egymásra!
Március mindenkori üzenete minden magyarnak – „Tiszteld a múltat, hogy érthesd a jelent, és munkálkodj a jövőn.” Mondotta, a legnagyobb magyar – Széchenyi István, akinek szavai még mindig hitelesek. Nekünk az a dolgunk, hogy megfogadjuk az intelmét, s magyarként tisztességgel, becsülettel dolgozzunk, éljünk és neveljük az ifjúságot, mert ez megmaradásunk egyetlen záloga.
(Pék Éva)
