1987 nyarán, Pozsonypüspöki kultúrházának nagytermében, közönség előtt, feleségeink unszolására egy irodalmi műsorban fellépve verseket adtunk elő. A műsor címe ez volt: „Európa vadonában”.
Még javában dúlt az „átkos” és a mai – legalább – negyvenesek még emlékeznek rá, hogy a vers milyen kódolt üzenetet volt képes hordozni. A titkosszolgálatok mindenkori és mindenholi jelenléte idején a közönség szinte megfürdött a nyíltan vállalt lázadó, számonkérő előadásban.
Ma „a megváltozott körülmények között inkább a szociális különbségek, az identitásproblémák, ill. a világ nagy kérdései iránt tűnünk érzékenyebbnek!” (idézet Csanaky Nórától). S itt jöhet képbe a versek másod-, illetve harmad-értelmezésének a lehetősége.
Mielőtt konkrétan rátérnék az eseményre, amely miatt tollat ragadtam – egy körzeti szintű vers- és prózamondó versenyről van szó – meg kell említenem, hogy a szervezők elektronikus posta útján Vas Ottó verstanulásról, versmondásról szóló kiadványát és az imént idézett Csanaky Nóra versmondással kapcsolatos „intelmeit” ajánlották a felkészítők figyelmébe. Itt olvashattuk azt a ma is igaz megállapítást, amely szerint „a fiatalok mindig fogékonyak a lázadásra, az érzelmileg túlfűtött helyzetekre”. További idézetek Csanaky Nórától: „…a versenynek nem az a célja, hogy ostorozzon, hanem, hogy vezessen a szépség, a szeretet, az emberiséget megtisztító és előrevivő gondolatok megismerése felé.” S nem utolsó sorban „a rendezők feladata, hogy biztosítsák a műfajnak kijáró megfelelő körülményeket, a megfelelő pódiumot, az arcok megvilágítását, a csendteremtéshez szükséges kamarajelleget.”
Szóval hazudnék, ha azt mondanám, csak úgy, véletlenül tévedtem be a nagyterembe, ahol a körzeti szavalóversenyt tartották. A nejemet kísértem el, akinek hivatása révén, magyar szakos tanárként köze volt egy-két résztvevő felkészítéséhez. Izgatottságát az is igazolta, hogy már jó ideje nem volt része ilyenben. Az iskolát – a gútai magániskoláról van szó – három diák képviselte. A másik felkészítő Szokol Katica tanárnő volt, aki Tajovský Turjankájaként – a Keserű kenyérből – haza-haza futkosott beteg kisgyerekéhez, de semmiképpen sem szerette volna elmulasztani felkészített tanulója szereplését, hogy legalább a tekintetével biztassa, bátorítsa.
Azért is érdekelt a dolog, mert a magam dilettáns módján én is szoktam írogatni, s ezt az eretnek szokásomat kisebb-nagyobb kihagyásokkal máig gyakorlom anélkül, hogy ezért eddig bármilyen szemrehányást kaptam volna. Az évek folyamán belém is úgy rögződött, hogy az irodalom és a humánum egy tőről fakadnak, tehát ez az érintettek empátiájára valamint kommunikációs készségére is rányomja bélyegét. Igazából egy szép élményre vágytam, amely során hozzáértő emberek kedvesen, megnyerő módon, bizonyos értelemben vett szülőkként mondják el véleményüket a produkciókról, motiváló útbaigazításokat adva az általuk kevésbé sikeresnek tartott szavalóknak is, hogy ez az egész amolyan impulzusként szolgáljon számukra a versmondás és általában az irodalom megkedvelésének – megkedveltetésének útján.
A kisváros művelődési központjának épületében, a nagyteremben, a foghíjasan elfoglalt széksorokban az érintetteken – szavalókon, felkészítőkön – kívül egy-két hozzátartozó is helyet foglalt. A kisebb és nagyobb szavalók a gyér megvilágítású színpadon a maguk módján apait-anyait beleadtak, hogy elnyerjék a zsűri tetszését, illetve, hogy eleget tegyenek felkészítőik elvárásainak.
Ám – minden eddigi ismeretemmel ellentétben – csak a zsűri nyers bírálata és állásfoglalása során értettem meg, hogy a nyilvánosság előtti versmondás csak a kevés kiválasztottak privilégiuma lehet. A zsűriben a művelődési központ igazgatóján kívül két hölgy foglalt helyet, akikről nem tudtam, hogy gyakorló tanárok, esetleg gyakorló szülők voltak-e. Lesújtó, kimondottan bántón ostorozó véleménnyel voltak a teljesítményekről. Az egyik hölgy, aki a szerzőket sorolva következetesen a keresztneveket hangsúlyozta, csalódottságának adott hangot a versmondók szereplésével kapcsolatban, amelyet döbbenetesen rossznak tartott. A leginkább és leghosszabban a vers- illetve prózaválasztást marasztalta el. Teljesen rossz döntésnek tartotta, hogy egy tizenhat éves fiú (mellesleg roma származású, aki az édesapját is elhozta erre az eseményre, s tőle kérte kölcsön fekete félcipőjét erre az alkalomra, amelyet szereplése előtt húzott fel, mivel szerinte „cikis” lett volna, ha a buszban is a lábán viseli) Radnóti: Előhang egy „monodrámához” című versét adja elő, mivel lehetetlennek tartotta, hogy egy fiatal fiú kellő beleéléssel tudja visszatükrözni a költő halál előtti katartikus lelkiállapotát (mellesleg a verset nem találtam a Bori noteszben). A „méltató” hölgy még külön kitért az olvasási szokásokra, ajánlva egy olvasási terv kidolgozását – főleg a nyári szünet idejére. Itt a saját felállítású irodalmi kánonját ajánlotta a hallgatóság figyelmébe. S ami még megemlítendő, nyilván jó szándékkal, de a „betanított” gesztusokat is szapulta, hangsúlyozva a spontaneitás megnyilvánulásának előnyeit.
Dilettánsként ezt úgy fogtam fel, hogy például Csokonai: Tüdőgyulladásomról című versét csak akkor adhatnám elő, ha már szenvedtem e betegségben – az ablakon belengő holdvilágnál, száradó tüdőhólyagokkal, remény és halálfélelem között kínlódva – tehát hasonló körülmények között, mint a költő. S hogy spontán gesztusokkal? Színművészetit végzett ismerőseim erről egészen mást meséltek.
Mindegy. Tény, hogy középiskolásaink leforrázottan távoztak a rendezvényről. A már említett fiú megkérdezte: „Tanárnő, nem volt jó?” A többi gyerek is halkan megjegyezte, hogy soha többet nem vállal ilyet. A teljességhez tartozik, hogy ennek a kategóriának ezen a rendezvényen nem volt konkurense, hiszen a gútai Nagyboldogasszony Gimnázium tanulói – lehet, hogy a korábbi tapasztalatokat leszűrve – nem vettek részt a versenyen.
Még mindig magam előtt látom a roma származású fiút, aki tűzzel a hangjában és a szemében kiáltotta Radnóti szavait a világba: „Lélek vagyok. Élni szeretnék!”.
Sajnos, ezek a szavak, Gútán csak a művelődési ház nagytermének bejárati ajtajáig jutottak el.
Ennek ellenére szeretném komolyan venni Nagy László szavait: „szólj, hogy érdemes”, de legalábbis azt, hogy „bólints, hogy érdemes”. S innen, Európa „vadonából” ugyanezt a forrást felhasználva kívánom valamennyiünknek, hogy: „erővel győzze a szív, / szép szóval a száj!”
A szavalóknak pedig üzenem: Ne adják fel!
Csóka Gábor, Felvidék.ma