Ma a keresztyénség egy részében, a húsvét utáni 5. Úrnapján Rogate vasárnap van. Ez a latin szó felhívást jelent imádkozásra: Imádkozzatok! Központi Ige ezen a napon az Isten csodálatos útjairól szóló 66. Zsoltár 20. verse: „Áldott legyen Isten, mert nem utasította el imádságomat…”. Eszünkbe juthat Urunk Hegyi Beszédben mondott Úri Imádsága, a Mi Atyánk felvezetése is: „Te pedig amikor imádkozol, menj be a belső szobádba, és ajtódat bezárva, imádkozzál Atyádhoz, aki rejtve van…” (Máté 6,6).
Urunk Igéjét és tanácsolását követve, magam is bemegyek belső szobámba. Sok éve sikerült kialakítani egy sajátos imagyakorlatot, amit elneveztem imaklauzúrának, imabezárkózásnak, amit családom is tiszteletben tart, illetve követ. Személyesen imaklastromba vonulok, s évezredek imádkozóival fenséges társaságban beszélgetek Bibliát olvasva az Úrral.
Közel kétezer éve épül a nem kézzel készített, nem égetett téglából emelkedő imakatedrális, amit a nagy imádkozók kezdtek el építeni.
Ezen a napon rájuk emlékezve élhetjük át az imádság klastromába, erődítményébe, végvárába visszavonulva (ezt jelenti a claustrum latin szó) azt a fantasztikus megújító erőt, amit a csendes és elmélyült Istenre kapcsolódás ajándékoz azoknak, akik az Isten-minőségű idő kegyelmi kínálatával élnek. Lelki szemeinkkel évezredekre röppen vissza a tekintetünk. Kivételes vezetőm, az imacsodák felfedeztetője nekem ezen a visszapillantó csendes úton Maggie Gobran, a kairói kopt Teréz anya, akiről 2015-ben magyarul megjelent életrajzát lefordíthattam.
Közben leveleztem vele. Leveleiből és könyvéből megtudtam róla, hogy tudatosan „imádkozó őseim leányának, örökösének tartom magamat” vallomása mögött egy egész imavilág tárul fel. A kopt lelkiség csaknem kétezer éves története. A sivatagi remetékkel, a pusztai atyákkal, akik Jézus Krisztus követésében az egyiptomi, palesztin, arábiai és perzsa sivatagok beszédes csendjébe és fantasztikus formavilágába be- és visszavonulva, sivatagi imaklauzúrában annyi kristálytiszta, letisztult imát fogalmaztak meg, mint a sivatagok aranyhomokjának kristályszemecskéi, s olyan formagazdagságban, mint ahogyan a forró sivatagi számum, szél redőzi könnyedén az engedelmes homokkristályokat.
Illusztráció (pixabay)
Maggie Mamától tudtam meg, hogy már az első század végén a sivatagi mély csendben Isten alászálló szeretetének és megváltó kegyelmének a hárfásai lettek ezek a hitvalló, csodálatosan puritán hívő remeték, s már akkor megalkották az imádkozás teológiáját. A 170-190-es években! 1800 évvel ezelőtt a sivatagok peremén, az emberlét peremén, az istenközelség elképesztően tiszta sivatagi égboltja alatt tanításokká finomították sok évtizedes személyes imatapasztalataikat, aminek lényege ez volt: az imádkozás nem pár perces vagy órás lelki aktus, amelynek során betanult imaszövegeket mondunk fel Istennek.
Az igazi imádkozás életforma, egész életünket átható, alapszólamként, alapmagatartásként átjáró odafordulás Istenhez.
Kehellyé üresedés Előtte. Végsőkig leegyszerűsített, minden szellemi, lelki, anyagi, testi hivalkodástól, gőgtől visszafogott imateológiát felépítő életgyakorlatukban a hesychiának, a csendnek, a tudatosan megteremtett csendnek rendkívüli jelentősége volt. Hogyan tették ezt? Kitartóan törekedve arra, hogy Istennel Jézus Krisztus golgotai áldozata árán a bűnfelismerés, a bűnbánat, bűnvallás és a bocsánatkérés, kiengesztelődés szent folyamatában egyre inkább eljutottak arra az állapotra, amelyben olyanná formálódott a lelkük, mint a tiszta tó vízfelülete, amely visszaveri a napsugarat, s nem töri meg hullámzásával, fodrozódásával, habzásával a visszaverődést. Ugyanezt élték át a sivatagi aranyhomok dűnék lenyűgöző látványakor, amikor semmi szennyező, zavaró, csak tiszta homokredők fegyelmezett formái tükrözték az égre a napsugarakat. Alexandriai Kelemen fogalmazta meg: az igazi imádkozás a lélek mélyén megvalósuló folyamatos coram Deo, Isten színe előtt állás, élés, egyéni s közösségi létezés. Ebben az imaéletformában csodák születtek és születnek.
Illusztráció (pixabay.com)
Olyan imakultúra építők, akiknek egész élete beleolvadt az imádságtörténet nagy tengerfelszíni vagy sivatagi tisztaságú csodatörténetébe. Mint például Egyiptomi Nagy Anthoniuszé (251-356), akinek egész élete együtt lélegzett a sivataggal, a Nílus deltától délre fekvő aranyhomok dűnék változatos formavilágával. A következő nemzedék már egyháztörténetileg ismert jeles püspöke, Athanasius (293-373) írta meg gazdag életét, akit a világvallássá növekvő keresztyénség ókori tájairól hozzá zarándokló hívő férfiak és nők egész serege követett.
Antoniusz kortársa volt Pachomius (292-348), aki a modern imaközösségek életét teremtette meg. Alig volt 20 éves, amikor hitéért az akkor még keresztyénüldöző római birodalom börtöneibe vetették Jézus-hite miatt. Ott a börtönben nem csak hittestvéreinek segített imáival élni, túlélni lelkigondozással, hanem a börtönőröket is misszionálta személyiségével. Irgalmasságra teremtett szívével és imáival, csendes szavával sokakat Krisztus útjára vezetett. S mivel meggyőződése volt, hogy
a keresztyén életforma még akkor is közösségi, ha ennek erőforrása, az imádkozás a belső szoba, az imaklauzúra egyszemélyi elvonultságát igényli, de mindez nem az öntökéletesítésért, hanem a közösség, az embertársak közötti életminőség javításáért adódott.
Felismerését tettek követték. 10-12 szobás, imaváras kolostorokat építtetett Egyiptom- szerte. Így jöttek létre a koinóniás közösségek szerte a Nílus vidék pusztáiban. Haláláig 348 ilyen imádkozó és szolgáló közösséget alapított, az ima erejével, az imaélet, az imádságos életforma terjesztéséért. Olyan szociális munkát végeztek ezekben a közösségekben az imaerő bizonyítékaként, ami ma is példaértékű, 1800 év múltán. Például Agathon atya a 3. században a leprások gondozását vállalta társaival együtt, s még arra is képes volt, hogy saját hátára véve a betegeket, közösségük e célra kialakított gyógyító telepeire vigye őket. Kedvenceim között vannak olyan nagy pusztai imádkozók, akik bámulatosan, mondhatni a sivatagi homokkristályok magas tisztaságát követő módon, gyönyörű, Krisztus-napfény visszaverő erővel bírnak, s imaköltemények szerzői. Minthogy ezek a remetei imaremeklések az emberi szó remekművei is, valóságos zsoltáros zengéssel, formagazdagsággal, roppant szemléletes kifejező erővel, tobzódó gazdagsággal a Krisztust imádó, dicsőítő, irodalomteremtő költői imakultúrának.
Köztük van Evagrius Ponticus (c. 346-399), az első keresztyén spirituális írók egyike. Különösen az imádságról szóló tanításairól vált ismertté. Arra buzdította követőit, hogy gyakorolják az erényeket, vegyenek részt a rendszeres zsoltárírásban.
Illusztráció (pixabay.com)
Rogate vasárnapján felsorjáznak lelkemben a homokdűnék leheletfinom hullámlovasaiként mások is, akik imaéletének fellapozása ilyentájt is nagy lelki relaxációt, minden fizikai-pszichikai wellnessnél hatásosabb lelki terápiát és felfrissülést jelent. A szír és kopt imaerőművek mellett az európai imatörténet nagy imádkozói és vallomástevői, mint Augustinus vagy Kempis Tamás, a protestánsok között Kálvin és Luther, a magyarok között Árva Bethlen Kata vagy Petrőczi Kata Szidónia, Lorántffy Zsuzsanna lelki nagyasszonyaink, s mások. Mindenkinek vannak lelki rokonság révén kedvesebb imádkozói. Nekem így adódott Istentől a politikusi és a svéd arisztokrata elitből a nagy modern imádkozó Dag Hammarskjöld, az ENSZ főtitkára, akinek imakönyvecskéjét, amibe beleírta imáit, igés gondolatait, tragikus halála után főtitkári szobájában megtaláltak, s amit életéről írt könyvemben nagy részletességgel lefordíthattam. Így említem meg Maggie Gobrant, aki ma is élő imádkozó nővérem Kairóban.
Áldott imacsendet, életre, túlélésre erősítő imaklauzúrát minél több magyar testvéremnek!
Pünkösdig az imakincsekből közzéteszünk néhányat.
Dr. Békefy Lajos/Felvidék.ma
