A Magyar Nyelv Napja alkalmából, november 13-án Budapesten állami ünnepségre került sor L. Simon László, kultúráért felelős államtitkár védnöksége alatt. Az ünnepség felvidéki előadója Duray Miklós politikus-közíró, címzetes egyetemi docens volt. Alább előadását olvashatják:
Nyelvünk nem csupán kapcsolati eszköz
A hagyományosan számított két emberöltőnyi idővel ezelőtt, 1949 nyarán egy szamárbőgéshez hasonlító hangot kiadó dieselmotoros vonatban utaztunk családostól Poprádról Késmárk felé, amikor egyidősebb férfi a fejem fölött áthajolva odaszólt a szüleimnek: örülök, hogy a fiukkal magyarul beszélnek.
Ezt a megjegyzést akkor értettem is, meg nem is. Értettem annyiban, hogy az otthonunkon kívül a szüleim csak suttogva beszéltek velem. Ezt én akkor úgy véltem, nem illik nyilvános helyen hangosan beszélni, ami igaz is. Az idős férfi megjegyzését viszont nem értettem azért, mert akkor még nem tudtam: mi a magyar.
Ugyanebben az évben temették szeretett anyai nagyapámat, akinek rossz fogai miatt a barna rozskenyerének lehántolt héját ebéd után mindig én rágcsáltam el, darált kősót szórva rá. Ma is érzem ezt a kesernyés, savanykás ízt a számban. Nagyapám szlovák volt, de gyermekeit magyarnak nevelte. A szlovákságát igazán akkor érezte át – megrázkódtatásként – amikor családjának tagjait magyarságuk miatt üldözték.
Latin nyelvű temetése volt, mert nem lehetett őt a római katolikus egyház magyar nyelvű liturgiája szerint örök nyugovóra helyezni. Nem vállalta a magyar nyelv használatát sem a pap, sem a család egy része. A pap azért nem vállalta, mert ott, ahol születtem éveken át nem volt szabad magyar nyelven istentiszteletet tartani, misézni és szentségeket szolgáltatni. A család egy része azért nem akarta a magyar nyelvű temetést, mert a szlovák származású nagyapámat, ha mégis magyar szavak kíséretében hantolták volna el, a nagycsalád széteséséhez vezetett volna. Ennek ellenére a rokonság magyar és szlovák része szétsodródott egymástól az ismeretlen messzeségbe.
Ekkor, az elkapott szavakból már kezdett némi sejtelmem lenni arról, milyen társadalmi gondokat hordoz a nyelv.
Az ilyen helyzeteket nehéz felfognia vagy értelmeznie annak, aki ilyet soha sem élt meg.
A magyar nyelv napja alkalmából azonban ez igencsak időszerű felvetés.
A nyelv használatán túl, van-e további jelentése, jelentősége a nyelvnek?
A magyar nyelv használatán túl, van-e további jelentése, jelentősége a magyar nyelvnek?
Két kérdés tornyosul előttünk. Mindkettő megválaszolása során belebonyolódhatunk a gondolatainkba.
A fentieken túl három meghatározó történelmi gyökerű élményem fűződik a magyar nyelvhez.
Az egyik Juliánus küldetése, aki 1235-ben úgy döntött, hogy megleli a hétszáz évvel korábban, Etelközben leszakadt magyar törzseket. Megtalálta őket, valahol a Volga menti síkságon, és szót értett velük. De mit mondanánk akkor, ha Árpád magyarjai szót értettek volna a Kárpát-medencében élő avarokkal? Pedig valószínűleg szót értettek, egyébként aligha temetkeztek volna együtt.
A második belém vésődött történelmi élményem a reformáció, még ha engem római katolikusnak kereszteltek, de családom egyik ága hugenotta volt. A vallásüldözés miatt menekültek ide, ahol végül is római katolikus hitre tértek. Gondoltam magamban: ezzel az erővel Francia földön maradhattak volna. De még szerencse, hogy idáig menekültek, egyébként vagy nem lennék, de ha lennék is nem magyarnak születtem volna. Az ideszármazott nagy család egy része magyarrá lett, egy része szlovákká, néhányan lengyellé.
A protestantizmus a magyar nemzet alakulásának egyik nagy állomása. Ezáltal vált nyelvében tudatos nemzetté a magyar. Ez nem felekezeti, nem hitfilozófiai, hanem módszertani kérdés. Az érthetetlen latin helyett a nép, az itt élő emberek, azaz az eredendő nemzet nyelve lett az istentisztelet nyelve. Ezt a nyelvet beszélte mindeddig a pórnép és a nemes, jószerével maga a király is, de már évszázadok nem volt a nyelvükhöz kötődő közös lelki élményük. Az istentisztelet közösen érthető nyelve által élték meg újabb, igazi nagy közös lelki élményüket, Géza fejedelem óta ismét, amikor még a nagy családok és a nemzetségek alkották társadalmunk alapját. A protestantizmus, a prágai Husz Jánosnak köszönhetően tette lehetővé, hogy egy házban, mindenki számára érthető nyelven közvetítsék a biblia üzenetét, az apostolok cselekedeteit, magyarázták el a krisztusi szeretet lényegét. Ezt mindenki értette, emiatt vált a 16. században a magyarság nagy része protestánssá. Nem a hit ereje, hanem a nyelv ereje által.
A harmadik, történelmi fogantatású élményem Kollonich Lipót magyarországi tevékenységéhez kapcsolódik. Nem annyira a tűzzel-vassal erőszakolt újrakatolizálásához, hiszen ezt Pázmány példája szerint emberségesen, a nemzet és az ország egyesítése érdekében is végre lehetett hajtani, hanem tevékenységének ördögi eszmeisége miatt – Kollonich Magyarországot először koldussá, majd katolikussá, végül németté akarta tenni. Ez nem csak II. Rákóczi Ferenc szabadságmozgalmának tudatalatti okai is felfedezhetők, hanem a későbbi magyar nemzeti mozgalmak egyik mozgató rúgója a dacos nemzeti elv születésének magja is.
A magyar nyelv ünneplésének oka egy 168 évvel ezelőtti jelentős esemény: az Országgyűlés által meghozott törvényeknek, az Országgyűlésnek, a Helytartótanácsnak, a Kancellária magyarországi kiadványainak és a felsőbb bíróságok ítéleteinek a magyar nyelven való megjelentetésért elrendelő törvénynek a császár és király általi ratifikálása. A törvény világra jötte ugyancsak ebben a kollonichi, Habsburg abszolutisztikus múltban keresendő.
Ezt a 1844. november 12.-i napot sok minden megelőzte: Kölcsey Hymnusának sorai, hozzá Erkel zenéje, Vörösmarty Szózata.
Ez a korszak volt évszázadokon át letarolt nemzetünk feltámadásának korszaka.
Ezt a kort azonban nem csak mi éltük meg ilyen módon, hanem minden velünk együtt élő nemzet, nemzetté váló nép.
Egy példa. A szlovákok katolikus papja, Anton Bernolák, Brnolák, Pázmány Péter százötven évvel korábbi szlovák nyelvű misekövető könyvének üzenetét alapul véve, 1787-ben kodifikálni akarta a szlovák irodalmi nyelvet. a magyar felvilágosodás és Kazinczy nyelvújításának idején. Ha ezt nem a saját nemzeti törekvésinkkel párhuzamosságként értelmezzük, nem értjük saját törekvéseinket sem. Akkoriban magyar elutasításba nem is ütközött. Később az 1820-as évek vége felé František Palacký, a nagy cseh dorongolta le Bernolákot és vonta kétségbe a szlovák nemzet létezését is. Viszont 1844 tájékán Ľudovít Štúr, evangélikus értelmiségi által kezdeményezett újabb szlovák irodalmi nyelvi kodifikációt már ellenségesen fogadták a magyar társadalom szószólói. Az azonos érzelmek, azonos törekvések nem erősítették egymást, idő múltával inkább szembenállássá hevültek és megalapozták a 20. századi nemzeti tragédiáinkat.
A nemzeti nyelv minden nemzet számára sajátos alkotóeleme a nemzeti létnek. A nemzetté szerveződés alapvető eszköze, annak nélkülözhetetlen része. Mi magyarok úgy gondoljuk, hogy a mi nyelvünk a világ legkülönlegesebb nyelve, ezért számunkra a magyar nyelv talán még fontosabb, mint maga a nemzet – magyar nemzet magyar nyelv nélkül nem is létezne. Úgy tartjuk, hogy nem elég magyarul beszélni, magyarul kell gondolkodni, ez pedig még a nyelvnél is többet jelent, mert úgy véljük, hogy aki csak beszél magyarul, de nem így gondolkodik, nem így érez az idegen lelkületű.
Úgy érzem, úgy sejtem, hogy akik a nyelvet, az anyanyelvet a politika és a hatalom eszközének tartják, azok az idegen lelkűek, söt ellenséges lelkületűek.
Emiatt megkapó számomra az egyik legnagyobb szlovák költő Országh Pál története, aki később a Hviezdoslav nevet vette föl. Kezdetben magyarul írta verseit. Mikor édesanyjának felolvasta zsengéit, az sírva fakadt, mert ugyan tudott magyarul, de a versek számára bonyolult nyelvezetét nem értette. Ettől kezdve vált költővé az édesanyja nyelvén. Talán ezért is az egyik legbensőségesebb szavunk az anyanyelv, az édesanya nyelve, ami magzat korunktól a mienk. Én ezt a magyar nyelvet ünneplem a magyar nyelv napján.
Duray Miklós, Felvidék.ma
{iarelatednews articleid=”36523″}
