A VERITAS-estek sorozat hetvenhatodik vitájának címében azért idézőjeles a jelző, mert már a beszélgetést moderáló Hermann Róbert kutatócsoport-vezető megnyitó szavaiból kiderült, hogy bár bártfai Grünwald Béla, hajdani Zólyom vármegyei alispán neve ma már kevesek számára cseng ismerősen, valójában olyan személyiségről lesz szó, akiről nemcsak történelmi tanulmányok születtek, de egy nagy szenzációt keltő regény is tragikus haláláról.
Nemrég pedig magyar és szlovák monográfia jelent meg róla, szlovákul Emberevő, magyarul Szörnyeteg címmel. Szerzője: Demmel József, a vita egyik résztvevője a Nemzeti Közszolgálati Egyetem, Eötvös József Kutatóközpont, Közép-Európa Intézet tudományos munkatársa. A vita másik szereplője: Lajtai László, a Nemzeti Közszolgálati Egyetem, Eötvös József Kutatóközpont, Molnár Tamás Kutatóintézet tudományos munkatársa pedig a dualizmus első felében és a szlovák-magyar viszonyban fontos szerepet játszó politikai személyiség összetettségét elemezte.
Lajtai László szerint legalább három Grünwald Bélát kell megkülönböztetnünk: az 1839-ben jómódú felvidéki cipszer családban született és Pesten jogot végzett fiatalember további berlini és párizsi tanulmányok után tért haza, ahol a kiegyezés után Zólyom vármegye főjegyzője, majd alispánja, végül egészen haláláig Besztercebánya képviselője lett.
A magyar közélet hamar felfigyelt rá: a közigazgatás egyik legkiválóbb szakértőjének tartották, aki a belügyminiszteri posztra is esélyes volt.
Másik személyisége a történészé, akinek munkásságát a polgári radikálisok, köztük Jászi Oszkár, is elismerték, a magyar állameszmével és a nemzetiségekkel kapcsolatos megnyilvánulásai miatt viszont a szlovák történeti tudatban szörnyeteg, a magyar nacionalizmus legsötétebb figurájaként maradt fent. A „harmadik” Grünwald Béla pedig az a tragikus sorsú ember, akinek történetét Laczkó Mihály: Halál Párizsban című információmorzsákból összerakott, pszichohistóriai kriminek is tekinthető regényéből ismerhetjük meg.
Demmel József is méltatta Laczkó könyvét, hozzátéve, hogy Grünwald magánleveleiből is egy érzékeny, intelligens embert ismerhetünk meg, amiért foglalkoznunk kell vele, az éppen a történelmi megítélése főként Szlovákiában.
Jellemző, hogy Grünwald az egyetlen Béla, akinek keresztnevét magyarul írják, míg mindenki másét lefordították szlovákra, ennyire elhatárolódnak a magyar nacionalizmus jelképétől.
Miután Hermann Róbert moderátorként a szlovák-magyar viszony 19. századi alakulására terelte a szót, Demmel rámutatott az egyik meghatározó körülményre: a szlovák vagy ahogy akkoriban mondták: a tót volt az egyetlen nemzetiség, amely teljes egészében a történelmi Magyarország határain belül élt, és nem is különült el nemzetiségként. Volt nemessége is, értelmisége is, de a felvilágosodás korában csak az anyanyelven való népművelés volt a célja, nemzeti célokat csak az 1830-as évektől kezdtek evangélikus lelkészek megfogalmazni, s az első szlovák nyelvű újság is csak 1846-ban jelent meg.
A magyar-szlovák együttélés akkori viszonylagos zavartalanságával kapcsolatban Lajtai László felidézte az Antall Józsefnek tulajdonított szellemes mondást: a Felvidéken három népcsoport él: magyar, szlovák és „hun” – „hun” magyar, „hun” tót.
A hungarus tudatú szlovák értelmiség számon tartotta ugyan saját kiválóságait Bél Mátyástól kezdve, és erre építette a 19. század derekán már erősödő nemzettudatot, de a hungarus-tudat is megvolt, ennek lehet tekinteni a nemzeti szimbólumokba beépült hasonlóságokat. Az 1848-49-es szabadságharcig volt egy szlovák gyökerű magyar nemesség, amely anyanyelvében szlovák volt. Grünwald Béla Zólyom vármegyében mintegy kétszáz ilyen szlovák nyelvű, de Kossuth-párti magyar nemest tartott számon. Radvánszky Antal, Zólyom vármegye főispánja Ľudovit Štúr fellépéséhez köti a szlovák és a magyar nemzeti mozgalom szétválását.
Hermann Róbert megjegyezte, hogy Haynau a fegyverletétel után a szlovák nemzetiségű honvédeket ugyanúgy lázadónak tekintette, mint a magyarokat, és ugyanúgy büntette is őket.
Voltaképpen a kiegyezés után erősödött meg mind a pánszlávizmus, mind a vele szemben álló magyar mozgalom.
Ez utóbbinak három jelentős országgyűlési képviselője volt: Radvánszky Antal Zólyom, Justh József Turóc és Grünwald Béla Besztercebánya követe.
Hogy az utóbbi nevéből lett fogalom a „grünwaldizmus”, az annak tudható be, hogy 1874-ben – kihasználva a belső vitákat, és a Deák-párt meggyengülését, álnéven írt levelekkel ostromolva a kormányt, elérte három Turóc illetve Zólyom vármegyei szlovák gimnázium bezárását: Turócszentmártonban, Nagyrőcén és Znióváralján, mivel ezekbe – Grünwald indoklása szerint – „belép egy szlovák diák, és kijön egy pánszláv”. Grünwald, aki nézeteivel hamar kisebbségben maradt a Szabadelvű Pártban, kilépett onnan és az Apponyi-féle Mérsékelt Ellenzékhez csatlakozott.
A „grünwaldizmus” csak ezt a sikert érte el, a románok és az erdélyi szászok ugyanakkor sikeresen építették párhuzamos társadalmaikat köszönhetően a közben megerősödött magyar liberális kormányzásnak.
Grünwald egy ideig még folytatta küzdelmét a magyar közigazgatás reformjáért, a polgárosodásért, de egy szilárd nemzetállamban képzelte el. Azt írta: „Inkább áldozzunk fel néhány szabadelvűnek látszó intézményt azért, hogy utódaink egy erős magyar államot kapjanak, ami jobb, mintha szabadelvűségünket hagynánk az utókorra, a magyar állam nélkül”.
Gróf Apponyi Albert és Szilágyi Dezső pártjáról felismeri, hogy annak nincs súlya Tiszáék mellett, magánéleti okokból is Párizsba költözik, nemsokára onnan sürgönyözi meg saját halálhírét Apponyinak.
Montmartre temetőjében helyezték 1891-ben nyugalomra, sírkövén az alábbi mondat áll: „Itt nyugszik Grünwald Béla, a magyar állameszme törhetetlen apostola.”
(Cservenka Judit/Felvidék.ma)
