1793. július 13., 1808. július 13., 2013. március 26. – egy (nem)kérdés a sok közül, mikor is játszódik Peter Weiss Marat/Sade rövidített cím alatt bemutatott darabja a kassai Thália Színházban. A lehetséges válasz: bárhol, bármikor. Hisz rólunk szól.
Peter Weiss a brechti epikus színház újrateremtője, megújítója, aki drámáiban egyre messzebb kerül az addig megszokott drámai formáktól. Dokumentarista elemeket bőven adagoló színdarabjai élete előrehaladtával egyre inkább merészkednek a napi politika sűrűjébe, amíg a Marat/Sade (használjuk mi is így, rövidítve) és a Hölderlin még a francia forradalom történetét adaptálja és magyarázza, a Vizsgálat már a frankfurti Auschwitz- per anyagát dolgozza fel (a budapesti Nemzeti Színházban április 16.-án felolvasószínház keretében ismerkedhetnek meg a művel), s ennél is messzebb megy A luzitán madárijesztő, mely Salazar fasiszta diktatúrája ellen kiált, s a Vitairat Vietnamról, amely az akkor még csak eszkalálódó amerikai-vietnami konfliktust tárgyalja addig színpadon soha nem használt eszközökkel. Ahogy Garai Gábor írja róla: színházi előadásnak rendkívül hosszú, történelemkönyvnek epigrammatikusan tömör. Weiss szándékosan kereste a botrányokat, s nem elsősorban a sikerhajhászás végett. Hitt még abban, hogy a színház egyik feladata a provokálás, a tükörbenézés. A Vitairat Vietnamról Peter Stein rendezte müncheni 1968-as előadásának például a közönség felháborodott zúgása vetett véget, ugyanis a színészek elvegyültek a nézők között, hogy pénzt gyűjtsenek a nyugati polgároktól a Vietkong megsegítésére. A vizsgálat 1965-ös ősbemutatójának estéjén az NSZK több városában neofasiszta tüntetők követelték a darab betiltását, és a szerzőt, valamint a rendezőt, Erwin Piscatort ismeretlen telefonálók merénylettel fenyegették meg.
Peter Weiss 1916-ban született Berlin mellett. Apja textilgyáros, az Osztrák-Magyar Monarchia polgára, anyja svájci származású színésznő, aki Max Reinhardttal is dolgozott. 1918 után az apa, és vele együtt fia, felveszi a cseh állampolgárságot, és előbb Brémába, majd Berlinbe költözik. 1934-ben az apa zsidó származása miatt a család kénytelen elhagyni Németországot, és Londonba költöznek. Peter Weiss apja határozott tiltása ellenére sem hajlandó belépni az üzleti világba, hanem a prágai képzőművészeti főiskolára iratkozik be, majd 1939-ben Svédországban telepedik le. Pályája kezdetén a vizuális művészetek segítségével próbálta kifejezni magát. A 40-es és 50-es években elsősorban képzőművészként ért el sikereket, az 50-es években pedig a filmes avantgárd legjelentősebb svéd képviselőjeként tartották számon: tizenkét kísérleti és dokumentumfilmet, valamint két játékfilmet rendezett. A már említett színdarabjai mellett amatőr színpadok ma is gyakran veszik elő a Mockinpott úr kínjai és meggyógyíttatása című művét, s a hetvenes évek egyik legnagyobb színházi botrányát okozta a Trockij száműzetésben című darabjával. 1982-ben bekövetkezett haláláig német nyelvterületen darabjainak összesen 2 284 előadása volt, s magyar nyelvű bemutatói is eseményszámba mentek, a Marat/Sade ősbemutatója a Nemzeti Színházban Kálmán Györggyel, Sinkovits Imrével és Váradi Hédivel, majd a kaposvári Ács János-féle 1981-es változat Lukáts Andorral, Jordán Tamással és Pogány Judittal színháztörténeti pillanat.
A kassai Thália Színház Czajlik József rendezte előadása hűen Weiss szellemiségéhez szintén provokálni akar. S mivel az alapműnek sincs pontosan meghatározható jelen ideje, a többszörös színház a színház játékban, amely igencsak zavarba ejti a nézőt, hisz nem tudja, igazából mikor és hol is van az adott pillanatban, Czajlik még egy réteget rárak az amúgy is rendkívül sokrétegű eredeti változatra. Már az elején megtudjuk a kikiáltótól (Reiter Zoltán), hogy Európa legészakibb elmegyógyintézetében (akarom mondani: színházában) vagyunk, ahol nyílt napot tartanak a páciensek és az érdeklődők épülésére. A játékban nincsenek átmenetek, így gyakorlatilag szabadon ugrálunk az időben 1793, 1808 és 2013 között. A lényeg ugyanis mit sem változott az eltelt 220 év alatt. Ma is szívesen papolunk, főleg nemzeti ünnepek tájékán szabadságról, egyenlőségről és testvériségről, no és forradalmiságról meg ellenforradalmiságról. Holott tudjuk, mindkettő felfalja a gyermekeit.
Marat (Petrik Szilárd) a francia forradalom egyik hőse (más olvasatban antihőse), akinek a csillaga (no és az élete is) a történet idején már ugyancsak leszálló ágban van. Súlyos beteg ugyanis, élete nagy részét egy fürdőkádban tölti, s ideje nagy részében múlhatatlan sebei vakargatásával van elfoglalva. Az egykori forradalmi eszmék már csak emlékeiben, visszaemlékezéseiben jelennek meg, hatása a konkrét politikai cselekményekre már nem túl jelentős. Mégis ekkorra érik meg a kolostorát és ezáltal polgári foglalkozását is elvesztett, álomkóros Charlotte Corday-ban (Rák Viktória), aki nem képes a saját lábán járni, hogy bosszút álljon az egykori királygyilkoson, s ezáltal maga is nemzeti hőssé avanzsáljon. De Sade márki (Jámbor József) 15 év múlva tesz kísérletet arra, hogy bemutassa a Marat életét és halálát feldolgozó játékát, s teszi ezt az elmegyógyintézet igazgatója, Coulmier (Pólos Árpád) áldásos cenzori ténykedése mellett. A játékban mellettük fontos szerepet kap még Jacques Roux, egy leragasztott szájú, kényszerzubbonyos beteg (Nádasdi Péter), aki a szlovákiai magyar viszonyokat álmodja az egykori francia forradalom keretei közé. Egy kis hajmásipéteres, József Attilával megspékelt gagyi gügyögés, vagy akarom mondani gügye gagyogás, tizenkét ponttal, Bugárral és Berényivel, állampolgársági törvénnyel, aktivációs munkával és némi túlérzékenységgel. „Egy hazám van de nincsen házam// hazámban otthonom még meg nem találtam// a hivatal nem ismer, és ezért hogy csak titkon// de mégiscsak otthon érzem magam itthon// itthon én magyar vagyok// otthon meg szlovák// nem is tudom eldönteni// melyik hazám mostohább” – mondják Horváth Kristóffal alias Színész Bobbal, aki a kortárs dalszövegeket elkövette, s Czajlik üzen is: „bugár és berényi dumálni beszélni tuti nem elég”, de mivel Roux túllép a célon, hisz arra szeretné rákényszeríteni elmetársait, hogy végre nézzenek bele abba a tükörbe, leütik. Így kényelmesebb nekik, s nekünk…
A drámairodalom egyik legbonyolultabb, legtöbb réteget magára öltő színdarabja számtalan megoldási lehetőséget kínál, a nézőt (legyen az egyszeri vagy hivatásos) pedig első látásra lehetetlen feladat elé állítja. Czajlik rendezése a felvidéki szál bevonásával még lehetetlenebb feladatra vállalkozik, bár mind a képi világában (a díszletet Fodor Viola, a jelmezeket Őry Katalin tervezte), mind a színházi eszközök felhasználásában, s nem utolsósorban színészileg tiszta és átgondolt előadásra törekedett, amely közel három órás volta ellenére is képes közel azonos hatásfokkal izzani. A színészi alakítások közül messze kiemelkedik Petrik Szilárdnak a figura már elmúlási stádiumában leledző, az egykori eszméket magas hőfokon visszagondoló Marat-ja (vagyis az őt játszó ápoltja), aki rádöbben minden forradalom bűnös mivoltára, ahol már egy vagy száz hulla nem elég, s minden forradalom eléri végső pontját, amikor szépnek indult eszmék elpusztít(tat)ják a kitervelőiket. Rák Viktória álomkóros Charlotte-t játszó ápoltja koránál fogva talán már nem is emlékezhet a szépreményű forradalomra, Marat-ban csak egy, a Sade márki által megölésre kiszemelt áldozatot láthat. A többiek pontosan illeszkednek a Czajlik által sűrített intenzitással működtetett gépezetébe, amely a maga brechti-weissi epikus voltával, Lakatos Róbert betétdalaival elidegenít, s kellőképpen folyamatosan idegesít.
Juhász Dósa János, Felvidék.ma
Bocsárszky Zsolt felvételei
{japopup type=”slideshow” content=”images/stories/_esemenyek/2013/03/38797a.jpg, images/stories/_esemenyek/2013/03/38797b.jpg, images/stories/_esemenyek/2013/03/38797c.jpg, images/stories/_esemenyek/2013/03/38797d.jpg” width=”200″ height=”250″ title=”Nagyítható” }Nagyítható{/japopup}
{iarelatednews articleid=”38403″}
