Sokat fontolgattam, leírjam e gondolataim. Sokan félreértik majd, pedig inkább elgondolkoztatónak szánom írásom, minden bántás, kritika nélkül, viszont sok-sok tapasztalattal a hátam mögött.
Én valamikor nagyon régen voltam szavalóversenyen, voltam pedagógus, majd szervező egy életen át, és zsűritag a szavalóversenyeken, még a közelmúltban is, látva, ismerve a pedagógusok és a zsűrik által gondosan kidolgozott versenyszabályokat, melyeket abszolút igazságérzettel, jó szándékkal alkotnak meg.
Mára a versenyőrület elárasztotta az életünket, s ami féltő, gyermekeink életét, s majdan jövőjét. Mert arra senki nem gondol – még pedagógus is alig – hogy mi van azzal a gyerekkel, aki nem versenyképes, aki nem akar mindenáron győzni, „ringbe szállni”. Ő más beállítottságú, mentalitású, netán a napi örömökben, élményekben leli örömét – jó tanuló vagy sem…
S ezeket sokszor, már az én időmben is – leírják még a pedagógusok is – tisztelet a kivételnek. Némelyikük mégis ismert ember lett – ez a jobbik eset –, de sokan szárnyaszegetten elvesztették önbizalmukat, kishitűen tengették, tengetik életüket.
Mindezt az az őrült világ hozta ki belőlem, ami körülöttünk van. Visszatérve a szavalóversenyekre. Mennyi síró, pityergő, kis és nagy diákot láttam én, akiket éppen a lélek üzenete vitt a versenyre, s nem nyert, maximum kapott egy oklevelet. A lelke, szíve viszont sérült. Emlékszem egy kamaszra, aki zokogva nem bírta „megemészteni”, hogy nem jutott tovább. S aki odajutott, országos versenyre… akkor mi van? Ha nincs lehetősége a szereplésre, a közösségbe való kapcsolódásra, ha nem talál versbarátokra, megértő szülőkre, akiknek gyermeke egy mélyebb lelki gazdagságot örökölt, aki kiskorában megérti, érzi a költő, író szavát, aki vigaszt talál bánatában, örömében, egy-egy műben, versben, idézetben. Lesznek ilyen fiatalok a jövőben, vagy ezek lelkét már elsorvasztja a mesterséges, és okos technika minden eszköze?
Mondhatják, nem értem a mai kort, jönnek az „új Sámuelek”, de milyen lélekkel, akinek már semmire, senkire nincs ideje, szava? Hisz a könyvolvasók tábora állandóan apad, író- olvasó találkozókon jó ha tíz ember összejön úgy átlagban? Hol vannak az irodalmat szerető versenyző, olvasó gyerekek, ifjak, vének, pedagógusok?
Az oktatás dicső korszakát zengik minden új évad küszöbén. A modernnél modernebb technikákkal, új módszerekkel, a különböző titulusok megszerzésével „gyarapodik a műveltségi szint”. Az ember pedig egyre embertelenebb, istentelenebb lesz.
Tényleg jó irányba megyünk, tényleg nagyon fejlettek, tanultak lettünk? Isten nélkül egy istentelen világban? Akármire ráveszik az embertömeget gondolkozás nélkül?!
Mindezzel együtt nő a missziósok száma is: mind egyházi missziót, mind kulturális, társadalmi missziót értve alatta, ahol még emberi hangok, önkéntesek is vannak egy-egy közösségben. Vajon ebben a „versenyben”, az őrült ütemű technikai fejlődés és az emberközpontú közösségre, istenhitre nevelés – vajon melyik lesz a győztes? Ha versennyé lesz bármely oldal: egyik sem.
Visszatérve a versenyekre: nem az érték és tehetség ellen vagyok véleményemmel, de ötletelni kellene, mily módon lehetne a humán, akár sport, akár kulturális értékrendet versenyszellem nélkül terjeszteni. Mert van lehetőség, s most az egyetlen ebben az elidegenedett világban: a közösségek létrehozása, bármely területen. Ahol megnyilvánulhat (versengés nélkül) előadó, sportoló, elmélkedő, tehetséges ifjú – mert most inkább ezekre gondoltam.
S akkor nem termelődne a gyerekeinkben már kicsi korban a gyűlölet, a bosszú, az irigység, a rosszindulat, harag a nálánál ügyesebb, eredményesebb, sikeresebb társak iránt.
Mert a tehetséggel, szorgalommal úgyis felszínre jut, és eljuthat az „értől az óceánig.” Volt rá példa a régi századokból, versenyek és versengések nélkül.
Most, amikor világnézetünket a versengés és a mindenáron elért siker határozza meg, tényleg olyan meglepő, hogy ennyire elharapódzott a reménytelen elszigeteltség érzése? Nem létezik versengő szolidaritás, ahogy versengő szeretet sincs.
S egy idézet „A versengés pusztító árvíz” c. írásból, (Új kezdet oldal): „A versengés mindig háborúsággal jár, sebeket okoz. Az a viselkedés, ami a versengő embert eltölti, magába foglalja az alázatosság hiányát, a lázadást a jelenlegi helyzete ellen és a nagyravágyást. Akkor beszélünk versengésről, amikor két vagy több hasonló helyzetben lévő ember küzd valamilyen jó dologért vagy kitüntetett helyért, esetleg előnyös dolgokért. A versengés Isten akaratával ellentétes dolog, tehát bűn! Ezért ha ezt a lelkületet felismerjük magunkban, próbáljunk minél előbb megszabadulni tőle! A versengő ember életében az „én” megerősödik, igyekszik önmagát előnyös oldaláról bemutatni. Mások jó tulajdonságairól nem beszél, azokat lekicsinyli. Ezek a kezdeti jelek, amelyek megléte már figyelmeztet bennünket, éberségre, Isten felé fordulásra int.
A versengés bűne nemcsak a versengők lelki életét teszi tönkre, hanem nagyon sokszor a közelben élők életét is megkeseríti, bűnbe viszi. A leggyakoribb bűnök: irigység, indulatosság, rágalmazás, felfuvalkodás, pártoskodás.”
A tehetséges, ügyes diákokat csak úgy emelhetjük ki, ha szerepeltetjük, otthon, a közösségekben, rendezvényeken, (verseny helyett fesztiválokon) és mindenütt, s hangot, és véleménynyilvánítást is adhatunk nekik, dicsérettel. A szívükben hagyjunk nyomot, ne papíron.
(Dániel Erzsébet/Felvidék.ma)