Roppant különös érzés tölt el ma, a reformáció 508. születésnapján. Hiszen itt a vatikáni Szent Péter téren sétálgatok, idézem fel az idő rokkájára feltekeredett számos történetet. Amint éppen 1517-ben, amikor Luther Wittenbergben kiszögezte a 95 tételét, itt ezen a téren papi vámszedők árulták a bűnbocsátó cédulákat.
Nyüzsögtek itt a mesterek, építették a hatalmas katedrális lépcsőit, belül Michelangelo és más kiváló olasz mesterek emelték piktúrás bibliai jelenetekből a lélek- és látványkupolát. Ahogyan jöttem errefelé, a via della Conziliazione, a békéltetés, a kiengesztelődés útjának milliók koptatta kövein, hirtelenjében két kép gördült le az idő rokkájáról.
Az egyik: amint Genfben, Kálvin reformátori városában baktatok a St. Pierre, a kálvinista Szent Péter templom felé, ugyancsak hasonló köveken. A másik: a kövön épített város, Jeruzsálem látványa a Szent Hegyen, ahol kő kövön nem maradt Jézus jövendölése szerint (Luk 21,6).
508 éve még nem vezetett sehonnan sehová via della Conziliazione. Európában törökdúlás, Szentföldön arab-zsidó feszültségek. Genfben kőkemény pápaságkritika. Miközben az idők folyamai zúgtak át lelkemen, megpillantottam egy mosolygós koreai fiatalokból álló csoportot, akik természetesen fotózással pergették perceiket. Rájuk kérdeztem: Dél-Koreából jöttetek? Igen! – vágták rá szinte egyszerre.
Mint kiderült, a Szöulban 2027-ben sorra kerülő katolikus világifjúsági találkozó előfutáraiként járnak itt az örök városban.
Hirtelen megálltam. Vajon hogyan ünnepelnek nyílt lelkületű japán, kínai és dél-koreai testvéreim október 31-én? A felkelő Nap országa felé tekintettem…
Mindenütt a maguk módján
Hirtelen felötlött bennem a régi, a lélekben soha nem sárguló fénykép, amint a felkelő nap országának ősi, császárkori fővárosából, Kyotóból meglátogatott az ottani lelkész, Josihiro Kamakura tiszteletes akkori pesterzsébet-szabótelepi szolgálati helyemen, ahol bibliaórát tartott a csodálkozó magyar testvéreknek. Igéje ez volt: „Úgy szerette Isten a világot”, amit gyorsan felírt japán betűkkel a filctáblánkra.
Derűsen, nyugodtan mesélt arról, hogyan is került a református felekezet közel a császárvároshoz. Előbb jezsuita szerzetesek hozták a keresztyén hitet feléjük, akik Kínát, Japánt célozták meg, ugyancsak a reformáció századában. 1590 körül portugál és spanyol misszionáriusok szálltak partra, a spanyol Franz Xaver-rel az élen, Nagasakiban. 1650-ben az idegeneket elüldöző császári család minden keresztyént elhajtott a szigetországból. 1868-ban kimondták a vallásszabadságot. 1872-ben az Amerikai Presbiteriánus Egyház misszionáriusai hozták japánul nekik a Biblia egy részét és az Apostoli Hitvallást.
1874-től a szelíd protestáns misszionáriusok, miként Koreában és Kínában is, vonzóvá tették a keresztyén hitet.
Megalakult Krisztus Egyháza Japánban (Nippon Kirisuto Kyokai). Ez később a skót református misszió nyomán Krisztus Egyesült Egyházává bővült. Hitvallásuk a miénkkel közös Heidelbergi Káté és a Westminsteri Hitvallás. Ma 40 önálló gyülekezetben, egyik-másik helyen elképesztően modern templomban folyik a nagyon intenzív hitélet. 1953-ban megfogalmazták saját nemzeti hitvallásukat, Krisztus igaz egyházának a sajátosságaival.
Az Egyesült Egyháznak, amivé az előbbi bővült, úgyszintén van saját hitvallása, részben a testvéregyházzal közös, amihez 1967-ben elfogadták a felelősség hitvallását. Ebben világossá teszik: Az egyháznak „a világ világosságaként és a föld sójaként” nem szabad a kormányok militáns céljaihoz csatlakozniuk, azt támogatniuk.
Az igazi hazaszeretet értelmében és keresztyén lelkiismerettel bátran szólni kell, ha veszélyek felhői gyülekeznek.
Bűnbánattal szóltak őseik háborús bűneiről, akik a belföldi és a külföldi háborúkat jóváhagyták. „Egyházként a győzelembe vetett hit támogatásával súlyosan vétkeztünk, nem töltöttük be az egyház őrállói tisztét” – olvasható a Hitvallásban. – „Ezért kérjük Urunk, Jézus Krisztus bocsánatát, továbbá azokét, akik különböző ázsiai országokban vagy a világ más részén a japán militarizmus miatt sérelmeket, károkat szenvedtek”.
„Protestálok a politikusok és az egyház tévútjai ellen”
A századfordulón élt, szolgált Japánban az egyik legkiemelkedőbb presbiteriánus keresztyén, Tojohiko Kagava, aki vallotta: „A 20. század legmélyebb istenélményeit a börtöncellában és a nyomortanyákon élhetik át az emberek”. Ő volt az, aki egész életét a szociális igazságtalanság felszámolására, a kiengesztelődésnek szentelte.
Önéletrajzi regényében, A túl a halálvonalon-ban leírja, milyen életmentő élmény volt neki és másoknak is a megtérés Jézus Krisztushoz. Az ő útja is a buddhizmustól vezetett a megtérésen át (shinkava-élmény) Jézushoz. A kikötői munkások körében ugyanúgy otthon volt Isten Igéjével és érdekképviseletük megszervezésével, mint az egyetemeken.
A birodalmi gazdasági minisztériumban kezdett dolgozni 1924-ben, s felhasználta lehetőségeit a kereskedők, a parasztok érdekképviselete kiépítésére. Szociális evangéliuma egyre inkább terjedt a felkelő nap országában.
Többször megfordult a kálvini, zwingli reformáció hazájában, Svájcban. Előadásokat tartott, segélyeket gyűjtött. Meghirdette programját: „Küzdenünk kell a materializmus, az anyagiasság szellemtelensége ellen, különben az egyház nem maradhat egyház”. Igazi protestáns, tiltakozó hangnemre váltott, miután beutazta a világ fejlett országait. Szociális Kiáltványában (1936) így fogalmazott:
„Minden politikusnak ellene mondok, aki az erőszakra támaszkodik, és nem ismeri a szeretet hatalmát. Protestálok minden olyan egyház ellen, ami a hitet prédikálja, és nem ismeri a szeretetet!”.
Öt alapelve hatalmas népszerűségre tett szert nem csak hazájában: 1. feltétel nélküli engedelmesség Krisztus Lelkének; 2. minden munka Isten dicsőségét szolgálja, csak a dologtalanság nem; 3. mindnyájan kötelesek vagyunk a szociális segítségnyújtásra; 4. csak tiszta erkölcsű élettel lehet Istent és a hazát szolgálni; 5. mindenkivel békességben éljetek! Egyedül a tisztelet lelkületével lehet a különféle vallás (shinto japán ősvallás, buddhizmus, kínai konfucianizmus) hívei között Krisztust hitelesen képviselni.
Magáról ezt írta: „Nem Istennel éltem, hanem igyekeztem Istent élni, megélni. Bűnös voltam, de Isten lakozást vett bennem, s ekkor megváltoztam. Rácsodálkoztam új szemekkel, megújult lélekkel a világra, ami attól kezdve minden nyomorúsága ellenére gyönyörű lett számomra”. Japánban ő az egzisztencialista keresztyénség, a megélt hit és evangélium misszionáriusa. Ma sokan idézik fel szavait, imáit nem csak a napjainkra megerősödött japán keresztyén-protestáns irodalomban, hanem istentiszteleteken is.
Éppen október 31-én, amikor valamennyi protestáns templomban felhangzik az Erős a vár a mi Istenünk hitinduló és a Tebenned bíztunk eleitől fogva zsoltárhimnusz. Minden protestáns templomba ilyenkor családostul jönnek hálaadásra a hívek, akik ferde szemmel, de alázatos és egyenes lélekkel tekintenek fel Isten magaslataira lélekben – és imában ránk is, európai protestáns testvéreikre.
Dr. Békefy Lajos/Felvidék.ma
