A történelem ismétlődik. Következetesen és kegyetlenül, pardon nélkül. Belátása nincs, viszont gúnyos és úgy tesz, mint a rossz diák, aki titkolja, hogy már számtalanszor megbukott.
Ehhez maga a történelem szállítja a bizonyítékot.
Sorozatosan. Szinte minden megnyilvánulás, esemény olyan, hogy nyugodt lélekkel rámondhatjuk: EZ (vagy ILYEN) már volt. Ennek alapvető oka maga az ember.
Nem emberemlékezet óta, mert még azon is túl: bármi történik, olyan az, mintha egy régi kínos eseményt klónoztak volna.
A sok részlet viszont – mint például a ruha, a divat, a stílus, vagy a technikai fejlettség, meg az azzal járó fegyverek képessége – lényegtelen, elhanyagolható.
Sosem új jelenségről van szó.
Ezt már a bibliai időkben is tudták, bizonyára a kollektív emlékezet intette őket: megvolt a maguk tapasztalata. S amikor az Úr látta, a szabad akarat által, amivel csúnyán visszaélünk, némi hiba csúszhatott a teremtésbe, magához hívta Mózest a hegyre, s átadta neki emlékeztetőül az alapvető szabályokat, amelyeket ezután is mindenkor betartani szükséges lesz. Ez volt a tízparancsolat.
Mózesnek bizonyára részletesen el is magyarázta, mit jelent mindaz.
Csakhogy azóta annyira elkényelmeskedtünk, hogy már legföljebb a pontokba sűrített parancsolatokat ismerjük (tudjuk?), ha egyáltalán hallottunk róluk, a részletekről nem is beszélve.
Mi ugyanis (micsoda vívmány!) kitartóan strucc-politikát folytatunk:
úgy teszünk, mintha nem is volna bűn, amit a parancsolatok megszegése által teszünk, hanem jogos lehetőség, alapvető, alkotmányos, és hasonló címkével ellátott állítólagos, megkérdőjelezhetetlen emberi jog.
Mivelhogy ezt is fölfedeztük a bűntudat kicselezése érdekében és negálása ürügyén, úgyhogy immár bármire jogunk van.
Csalásra, rablásra, hamis vádaskodásra, háborúra, gyilkosságra, hazugságra, árulásra, mindenre.
Ez a politikai eklektika: minden lehetőnek és lehetetlennek nem eredeti, viszont érdekfüggő egyvelege.
Bármi lehet pro és kontra, de nem a jobb belátás vagy meggyőződés alapján, hanem a pillanatnyi haszon, értsd: a hatalom érdekében.
Stílustalanok lettünk – újat már ugyanis nem tudunk kitalálni.
Ezt is tudták már az ókorban: nincs új a nap alatt (Préd 1,9). Csak a régi variánsokat próbáljuk utánozni, s újnak nevezzük ki, miközben úgy teszünk, mintha tényleg új volna csupán azért, mert állandóan valami új, valami más kell, hogy haladást mímeljünk bármi régiség átformálásával, s letagadjuk, hogy az már bizony volt, sőt bevált (mint ahogy régi vicc sincs, mert aki nem hallotta, annak minden vicc új).
Így aztán a káoszt nevezzük ki haladásnak, amit ezzel okozunk.
Mivel utánoz valamit, mert holmi külső ismérvek alapján hasonlónak tűnik, pedig nem az, hiszen nem a külsőség a lényeg.
Ezt ugyan tudhatnánk, de gőgös „eredetiségünk” végett nem vagyunk hajlandóak elismerni.
Újdonságról, másságról itt persze nincsen szó, de hogy legalább a látszatát keltsük, képesek vagyunk arra, hogy letagadjuk saját múltunkat, értékeinket, eredményeinket, vívmányainkat, kultúránkat, hitünket. A pozitívumokat is megtagadjuk, mintha szégyenkezni kéne amiatt. Olyan egyszerű és egyértelmű tényeket is semmibe veszünk, mint hogy a víz nedves, vagy hogy a természetben (nem csak az embernél!) csak két nem létezik: a hímnem és a nőnem, ami nem azonos a szexuális hajlammal. Ugyanis (ha valaki nem tudná) a természetben (és persze az embernél is) a nemiség a további lét folytatásának – a fajfenntartásnak – alapvető követelménye. Mivel az csak úgy működik, a két nem által. Akinek ez nem tetszik, próbálkozzon esetleg az Úristennél reklamálni, ugyanis ő teremtette így a világot.
Ezzel szemben mintha mi sem történt volna,
természetellenes tevékenységünket kiterjesztjük bármire, amire csak kedvünk támad, s tagadunk mindent, amit idáig nem, a hitet, a víz nedvességét, meg hasonlókat, hogy „erkölcsileg” a politikai eklektikát is szentté avassuk.
Pedig nem következetes ez: ha mindenre jogot formálunk, szükségszerűen semmibe vesszük a tilalmakat.
Márpedig a tilalom nem kirekesztés vagy rasszizmus, nem a szabadság negálása, hanem a rend egyik fontos föltétele.
Ahol jog van, ott tilalom is van (és fordítva), és persze felelősség:
az egyik a másik nélkül nem létezhet. Mivelhogy az nem egyirányú, nem egypólusú út: amennyiben az én jogom más jogába ütközik, az komoly problémákat generál.
Ebből aztán úgy igyekeztek kibújni a nagyokosok, hogy föltalálták a szelektív jogokat, tehát azt, hogy amit nekem szabad, azt neked nem. És demokráciának nevezik azt. Sőt, liberális demokráciának. Márpedig ez nem olyan, mint a divat, ahol egyszer a rövid szoknya a menő, máskor a hosszú, mintha éppen akkor találták volna föl mindegyiket.
A legújabb eklektikus divat szerint bármilyen hosszú lehet a szoknya, mintha a szoknya lényege annak hossza volna.
Viszont jó lehetőséget nyújt arra, hogy bárkit elmarasztaljunk, ha rövid szoknyát visel, vagy ha történetesen hosszút – attól függően, mi a pillanatnyi hasznunk és érdekünk. Kivéve, ha férfi teszi: az már ugyanis manapság inkább előny és erény.
(Aich Péter/Felvidék.ma)