Baráti Tamás az ipolysági Fegyverneki Ferenc Közös Igazgatású Katolikus Iskola tanulója. A Palóc Társaság magyarságismereti esszéíró pályázatán kiemelt első díjat nyert. Pályamunkáját alább közöljük:
„Hazám, hazám te mindenem…” – hétköznapi hazaszeretet
„Hazám, hazám, te mindenem!
Tudom, hogy mindenem neked köszönhetem.
Arany mezők, ezüst folyók,
Hős vértől ázottak, könnytől áradók.
Sajgó sebét felejti Bánk,
Zokog, de szolgálja népe szent javát.”
Katona József: Bánk bán
Mindig is büszke voltam arra, hogy magyar lehetek. Vállalom önmagam, ez az én drága szülőföldem, itt vagyok itthon, az én dédapám, ükapám, szépapám ebbe a földbe van eltemetve, valahol ott, az ipolysági temető egyik szegletében. Meg akarok maradni annak, amik ők voltak. Azt szeretném, hogy majd az én testemet is ebbe a földbe temessék el. Azt akarom, hogy az én gyermekeim is hozzánk hasonlóan éljék le életüket, és magyarok maradjanak.
Hisz’ ma már rengeteg család van, ahol nem beszélik anyanyelvüket, nem fontos az, hogy ők magyarnak születtek, elfelejtették gyökereiket, és szlovák iskolába íratják gyermekeiket. Belőlük már sosem lesznek igaz magyarok, nem lehetnek majd büszkék nemzetükre, őseikre, rendkívül gazdag történelmünkre, nem fogják tudni, hogy hol vannak a gyökereik. Az ember személyisége csak akkor lehet igazán teljes, ha tudja, hova tartozik.
A magyarságot itt, az anyaország határain túl csak úgy lehet megtartani, ha nemcsak az iskola, hanem már a szülők is ebben a tudatban nevelik gyermekeiket, és később magyar iskolát választanak.
Sajnos, a magyarság az elszakadt területeken erősen fogyatkozik. Míg Szlovákia területén Trianon idején egymillió magyar élt, mára ez a szám alig félmillió. Én ennek ellenére hiszem, hogy függetlenül a 20. század mostoha körülményeitől a mostani határok csak térképen meghúzott vonalak, és a Kárpát-medencében a magyarság ennek ellenére összetartozik, kitart egymás mellett, és egyszer még feltámad.
Sokszor tapasztalom, hogy Trianon igazságtalansága máig benne él a magyar emberekben: nemcsak az idősebbekben, hanem a fiatalokban is. Bizonyítja ezt egy személyes történetem.
Sítúrán voltunk Selmecbánya környékén. Egy panzióban szállásoltak el minket több szlovák iskolával együtt. Este, miközben a társalkodóban biliárdoztunk és kártyáztunk, megkérdezték tőlünk, hogy voltunk-e már itt. Nekem csak annyi volt a válaszom, hogy: „Aha, voltunk, már ezer éve itt vagyunk.” Erre nem tudtak mit mondani, nem is értették az egészet. Elkezdtem nekik magyarázni, hogy nem is olyan rég ez még magyar föld volt, és Szlovákia országként nem létezett.
Próbáltam nekik beszélni Trianonról, de ők csak fújták a saját igazukat, és nem lehetett velük szót érteni. Azt mondták, hogy az ő történelemkönyvükben Trianon nem szerepel, és akkor olyan nincs is. Nem hittek nekem. Egy idő után a szlovákok vezéregyénisége hajlott arra, hogy bebizonyítsam: ez a hely valóban magyarlakta vidék volt.
Másnap elvittem őt egy szállásunkhoz közeli kis temetőbe. Ott aztán igencsak tátva maradt a szája, mikor meglátta, hogy a temető egyik részén csak magyar családnevek, magyar nyelvű sírfeliratok voltak. Megkérdeztem tőle, hogy mit keresnének itt magyar sírfeliratok, ha nem éltek volna itt magyar családok. Erre nem tudott választ adni, és éreztem, hogy lassan tudatosul benne az a tény, hogy tényleg igazam van.
Mikor visszaértünk szállásunkra, csalódottan közölte a többiekkel, hogy amit tegnap bizonygattam, az valóban igaz. Ezután megszakadt a köztünk kezdődő kapcsolat, nem beszéltünk többet egymással. Ebből a rövid történetből is kitűnik, hogy sajnos nálunk a Felvidéken nem egyszerű igazolni történelmünket.
Bár még csak tizenöt éves vagyok, mégis feladatomnak érzem, hogy bátran hirdessem magyarságomat, hisz tudom, hogy őseink megmaradásunkért és magyar hazánkért vérüket áldozták. Szeretném, ha erről minden magyar ember ugyanígy vélekedne, és saját ügyének tekintené azt, hogy egyszerű, hétköznapi helyzetekben is megvédje magyarságát.
Tudatosuljon mindenkiben az is, hogy az ember csak saját anyanyelvén tudja igazán megszerezni a tudást, kultúránkat is tovább kell adnunk gyermekeinknek, ezért rendkívül fontosnak tartom a magyar iskolák létét. Hiszem, hogy ha igazán összetartunk, megfogjuk egymás kezét, akkor közös akarattal és céllal semmi sem lehetetlen. Szerteszét szabdalt kis országunk újra feltámadhat, és számunkra is eljöhet majd egy szebb jövő.
Baráti Tamás, Felvidék.ma
{iarelatednews articleid=”43688,32055,31535,19887,37563,37536,26560″}
