Vasárnapi, hétközi téridő szentelő Istenhez menekülés
Ma Szentháromság utáni 7. vasárnapként jegyzi ezt az Úr napját a protestáns egyházi naptár. Számomra, s kívánom, testvéreim számára is, ez az Ige szenteli meg és emeli ki az idő egyhangú folyamából ezt a napot: „Hozzád menekülök Uram, ne szégyenüljek meg soha!” (Zsolt 31,2). Joggal mondhatjuk az Ige alapján: az Istenhez menekülés vasárnapja van ma, miként igazából minden vasárnap az.
Hiszen keresztyén életünk időtagoló lelki cezúrája a feltámadás napja, amikor megvalósult a resurrexit tertia die, harmadnapra feltámadott. És a halálból, a sírból, a végességből, az enyészetből maga Jézus is Atyjához fordulva, menekülve szabadult ki. Minden igazi szabadulás Istenhez menekülés.
Így hát az Istenhez menekülés vasárnapját én is az Olvasókkal együtt három istenadta áldott ember hívő bizonyságtételével ünneplem.
Ők: a fúgák komponista fejedelme, Bach János Sebestyén, a lipcsei Tamás templom halhatatlan protestáns karmestere és személyes előadóművésze, Friedrich Hegel, a német szellem, filozófia görög szellemcsúcsokat túlszárnyaló rózsalovagja, és az idén 200 éve a magyar alkotó szellemnek Akadémiát építtető legnagyobb magyar, a katolikus gróf Széchenyi István, Isten jelenlétének tanúja.
Fúgák Istenhez vonzó akkordjai
Különös, de nem véletlen, hogy éppen a mai Úr napját az Istenhez menekülés élettámogató, életmentő, túlélést biztosító kegyelem napjaként jegyzi lelkünkre a Szentlélek. Hiszen a mélyen hívő protestáns, az ágostai felekezetű Bach földi 65 évére, kivált lelki tartást, belső erőt adó fúgás lelkületére, páratlanul gazdag zenei életművére születése idén 340. évében, halálának idén 275. évfordulóján emlékezünk. És a fúgás protestáns lelkiség Istenhez vágyódását, menekülését csak jelzésszerűen tudjuk felidézni.
Albert Schweitzer, a lambarenei nagy fehér doktor, afrikai leprakórházában maga építette orgonáján éveken át játszotta Bach fúgáit, Isten dicsőítésére, betegei fájdalmainak enyhítésére, az őserdő minden élőlényének zeneterápiájaként és önmaga hitének legfenségesebb kifejezéseként, elmuzsikált imádságokként.
Nagy Bach elemzésében és európai hangversenyein soha nem mulasztotta megemlíteni, hogy ennek a páratlan zseninek nehéz sorsában igazzá lett az Ige:
„Áldásul volt nékem a nagy keserűség, és Te szeretettel kivontad lelkemet a pusztulásnak verméből” (Ézs 38,17).
Istenhez, a lelki Kősziklához és Jézushoz, a sors-fundamentumhoz menekülés nélkül nehéz lett volna megküzdenie három házasságából született húsz gyermeke közül többek elvesztésével, két feleségének az eltemetésével. Jelzésszerű lehetett számára, hogy Eisenach, ahol született, nem esett messze Wartburg várától, ahol Luther a Bibliát németre fordította. És ezzel egy egész nemzet, majd egy egész Európa számára nyitotta meg a nemzeti nyelven elmondható menekülő-zsoltárok, Istenre hagyatkozás drága Igéit.
Lüneburg, Weimar, Köthen, Lipcse alkotó éveinek a munkaállomásai, sok vitával és személyeskedéssel, irigységgel „megcsilizve”. Nehezen viselte, hogy presbiterek, konzisztóriumok, egyházi alkalmazók beleszólnak Isten ihlette hatalmas kompozíciói, kantátái, prelúdiumai, oratóriumai megalkotásába. A fúga művészetét páratlan magasságokra emelő alázatos zseniként 48 alapvető fúgát komponált, és még halála utánra is maradt kottakéziratban jó néhány. Alkotó évei alatt legalább egy-két fúgamenekülés fenséges, vigasztaló, feloldozó hangjátékával.
Kálvinhoz hasonlóan, jelöletlen sírgödörbe tették földi maradványát Lipcsében.
A fúga szó eredeti latin jelentése értelmében elvándorlást, kiáradást, menekülést jelent. A teljes Istenre hagyatkozást, Őhozzá menekülést, Őrá hagyatkozást végső menedékként – akár így akarták ellenfelei, vagy ő maga.
Földi létéhez méltóképpen halála megkomponálatlanul is a megvalósult, megélt fúga lett.
A hit és értelem rózsája nyílik a kereszten
Fúgás vasárnapunkon még egy színes és szellemi hívogatás, látvány is keresi Isten szándéka szerint a Fenségeshez fordulás személyes mozzanatát digitális kori Úr napján és utána is, a mindennapokban is nálunk. Ezen augusztusban éppen 255 éve született a német szellem, filozófia felülmúlhatatlan protestáns szellem-Himalája, Kohinor bölcseletgyémántja, G. W. F. Hegel, aki a szellem filozófiájában és a hit magaslatain kristályosította ki eszmerendszerét.
Ahogyan a költészetben Rilke, úgy a filozófiában ő is a rózsa kontrasztos sziromcsodájával szemléltette a lényeget.
Amikor Hegel 18 évesen beiratkozott a tübingeni protestáns teológiára, hamarosan elkezdett vitatkozni az ott tanított protestantizmussal. A teológiáról úgy beszéltek, mint egy százfejű szörnyről, amely minden torkából tüzet okád, és a kötelező vasárnapi prédikációt sokan határozott közönnyel fogadták. A hívő költészet egyik nagyságával, Hölderlinnel és Schellinggel egy ideig egy szobában lakott, és együtt fogalmazták meg ideáljukat egy „láthatatlan, minden láthatót ellenpontozó, tökéletes, igazi egyházról”.
Hegel újra és újra hangsúlyozta, hogy a filozófia és a vallás tartalma megegyezik, azonban a vallás inkább az egyszerű hitfogalmakhoz, a filozófia pedig a megértő gondolkodáshoz közelít, így téve lehetővé a szabadságot. Elméleti bölcselkedésének a célja az abszolút szellem, ami a valódi, kinyilatkoztatott vallás tartalma.
A tiszta tudásban a szellem kinyilatkoztatja magát szellemként, az abszolút vallás lényegének megfelelően.
Hegel ebben az összefüggésben kitér az emberiség kultúrtörténetében megjelenő különböző vallási megnyilvánulásokra is, majd Krisztus valós működésével mélyebben foglalkozik a „A vallás filozófiájáról” című előadássorozatában.
Ennek keretében fogalmazta meg: az emberi élet keresztjén, keresztútjain az értelem és a hit olyan, mint a virágzó rózsaszál. A rózsa nem szerepel név szerint a Bibliában. De a „keresztyén szimbólumrendszerben” a rózsa a szépség, a szeretet és a megváltás jelképe. Jelképes értelemben ott van az Énekek énekében, ahol a menyasszony szépségét és kedvességét rózsához hasonlítják. A rózsa a kereszténységben Isten jelképe is, aki az égő csipkebokorban mutatkozott meg Mózesnek.
A rózsa megjelenik a középkori templomok díszítésében, vagy a magyar népdalkincsben az Úr Jézus hirdetéseként. „Mostan kinyílt egy szép rózsavirág, Betlehembe kibimbózott zöld ág, Kit rég hogy vár mind az egész világ, Király mennyből méltóság…”.
A rózsa Hegelnél az értelmet jelzi, ami képes győzni a fekete, korhadó kereszteken, jelzi a megújulást, a reményt, a túlélést. Ugyanígy a feltisztult hit is. Jusson eszünkbe a győztes hit valóságos ereje, amikor csak megakad szemünk egy rózsaszirmos csodalátványon.
És Széchenyink…
Mivel ez esztendőben van 200 éve, hogy 1825-ben gróf Széchenyi István megalapította a Magyar Tudományos Akadémiát, méltó és tiszteletteljes vasárnapi gesztus a hálaadás mellett, hogy néhány gondolatát az Istenhez menekülés nemzeti megtartó erejéről is közzé adjunk. Most két eszméltető gondolatfutamát:
„A világ csak a vezérnek homlokát fűzi körül babérrel. Isten mennyei koronát ád minden küzdőjének”.
„Ahol legnagyobb a veszély, ott legközelebb az Isten”.
Fúgák, rózsák, koronák Isten eszközeként vonják közelebb szívünket a lényeghez, az igazi élethez ma is. Erre az isteni ajánlatra elég ennyit válaszolni szívből, őszintén: Jövök, Uram, jövök!
Dr. Békefy Lajos/Felvidék.ma
