Ha megkérdezem, hogy ki komponálta az egykor nagyon népszerű charlestont, a Honolulut, nem sokan tudnák rá a választ. Szövegírója nevét, Harmath Imréét pedig elég sokan ismerhetik.
A Prágai Magyar Hírlap (PMH) 1927. december 18-ai száma a következőkről tudósított: „A [budapesti] Színházi Életben olvassuk, hogy megjelent a szerkesztőségben egy 22 éves, kassai származású bécsi orvosnövendék, engedelmet kért arra, hogy egy-két kompozícióját bemutassa. A sablonos udvariassággal fogadták és bizonyos elnéző jóakarattal várakoztak az elkövetkezőkre. Ez a kissé lenéző jóakarat, amely minden fővárosi kritikusban és irodalmi tényezőben megvan az ismeretlen vidéki tehetségekkel szemben, egyetlen csapásra megváltozott, amikor Kemény Egon ujjai alól boszorkányos ütemű modern táncmelódiák gördültek ki az elefántcsont billentyűkről.
A szerkesztőségből gyorsan futárt küldöttek Harmath Imréhez, az elismert operett librettistához és fél óra múlva Harmath Imre túláradó lelkesedéssel talált rá a régóta keresett komponistájára.” Ő ugyanis új Jakoby Viktorként ünnepelte Keményt, aki fiatalon, mindössze 38 évesen hunyt el 1921-ben New Yorkban.
A lap még közli olvasóival: „Nem csoda, ha a nagy mulatók sietve kötötték le a kassai muzsikus friss verésű táncszámait és Érczkövy László, Pest dédelgetett énekes és táncos komikusa, tiz hónapon át havonként két uj Kemény-számot mutat be a magyar főváros kényes izlésü közönségének. Rótt Kis komédiájában frenetikus ünnepléssel fogadják a »Malvin, ne húzza el a derekát« címü bananasleyt s hasonló siker az osztályrésze a »Honolulu« charleston-slágernek. (…) Azonban már Bécs és Berlin is tudomást szerzett róla s a híres bécsi Skala Verlag most adta ki 40.000 példányban két divatos dalát.”
A fiatal zeneszerző tehát nemsokára sikeres lett.
Dr. Kemény_Dezső, Kassa, 1915 körül (Fotó: Wikipédia)
A PMH 1928. július 26-iki száma következőképpen tudósít: „Kemény Egon momentán talán fel sem tudja fogni, mit ért el. Ha évekig verejtékezik, mindig új és új librettókkal próbálkozva, kilincsel, kopogtat, könyörög, előszobázik, ígér, vár, — íróasztal fiókjába rakja és újra előveszi kottáit, mint más ezer és ezer, aki ott bukdácsol végkimerülésig — talán neki is valószínűtlen lenne ez az üstökösként feltűnő szerencse, mely zsenialitását kellő időben világította meg.
Az ő esete szinte mesébe illő… volt egyszer, hol volt, egy ifjú ember, aki felkapta magát és egy szép napon ott termett Budapesten a »Tülekedés« dzsungeljében, ahol vasorrú igazgató bácsik és seprűnyélen lovagló kritikus királyok kőfallal zárják el a bejáratot és csak annak nyitják ki, aki jóban van az ajtót őrző sárkányokkal. A mi ifjúnk azonban nem hozott magával semmit. Csak szívéből repkedtek ki egyenként csodás hangú madarak, melyek édes trillákkal úgy elárasztottak mindent, úgy belélopták magukat a fülekbe, s onnan mélyebbre, oda valahová, ahol a lélek fészkel, hogy a vasorrú igazgató bácsi rögtön tenyerére csapott az ifjúnak, mondván: Tied az országom, Tied királyságom.
Ami a valóságban azt jelenti, hogy Faludi [Sándor] direktor a lehető legfényesebb honoráriummal kötötte le Kemény operettjét, 250 táblás házat ígérve neki. A darab típikusan pesti: benne van Budapest minden romantikus bája, gamin pajkossága [csibészsége], felvillanyozó jazz zene és keringők megejtő áriái.”
Ki volt ez a fiatalember, aki ilyen üstökösszerűen tűnt fel a könnyűzene egén? Ha a PMH 1927-ben azt írta róla:
„Megérdemli, hogy Kassa közönsége és a csehszlovákiai magyarság is megismerkedjék nevével és alkotásaival.”
Szinte ugyanezt vagyunk kénytelenek megismételni, habár a helyzet más, hiszen leánya évek óta sokat tesz azért, hogy ne feledjük el a kétszer is Erkel-díjjal kitüntetett zeneszerzőt.
Kezdjük apjával. Klein Dezsőként otthon született kassai családi házukban, 1869. július 23-án. A kassai székesegyházhoz és a Nemzeti Színházhoz közeli házban, a Fő utca 42. (ma: 56.) szám alatt. 1891-ben magyarosította nevét Keményre. Édesapja nyitotta meg ebben az emeletes házban posztókereskedését. Kassai tanulmányai után a Bécsi Egyetem Orvosi Karára iratkozott be. Egyetemi tanulmányait királyi kitüntetéssel végezte el, majd 23 éven át a bécsi Fürth Sanatorium vezető sebészeként dolgozott. Bécsben kötött egyházi házasságot Smoglian Annával s áttért felesége római katolikus hitére. Itt is keresztelték meg. Mivel 1908-ban szublimátmérgezést kapott, ami sebészi karrierjének végét jelentette, fogorvossá képezte át magát. 1910-ben két fiával, Alberttel és Egonnal visszatért a szülői házba. Ott nyitotta meg fogászati rendelőjét.
A Kemény-sírbolt 1926-ban (Fotó: archívum)
A Népszava 1912.június 11-én tudósított róla, hogy a Függetlenségi Párt népgyűlést tartott a Schalkházban, mely után a hatalmas tömeg a Kossuth utcára (ma: Malom utca) vonult. Ratvay Zoltán rendőrtiszt támadást vezényelt és a rendőrök éles karddal rohantak a fegyvertelen tömegre. Öt munkás súlyosan megsebesült. Ezeket elsőként Kemény Dezső látta el.
Magánrendelőjében haláláig, 1926-ig dolgozott.
Egyik fia követte pályáján. Albert is orvos lett. Apja halála után átvette annak rendelőjét és a kassai mentőállomás vezető főorvosa, valamint a város légóparancsnoka lett. Az iskolai fogászat fontosságára hívta fel a figyelmet és ezen a területen felvilágosító és népszerűsítő munkát folytatott.
Az 1941-es kassai bombatámadás után a Felvidéki Újság (1941.VII.26.) méltatta: A népszerű orvos nagy érdemeket szerzett a bombatámadás utáni közvetlen első segélynyújtásban. Keményt „rendelőjében érte a bombatámadás, és mert telefonösszeköttetést már nem kapott, mentőtáskájával lerohant a rendelőjével szemben lévő Keszler-féle gyógyszertárba, ahol egy vérző kislányt talált… Míg a két mentőkocsi megérkezett, Kemény Albert dr. egy nagy vörös MÁV-autóbuszt és két magángépkocsit állított le az utcán, (…) úgyhogy a bombatámadás utáni negyedik percben [!] már öt gépkocsival roboghatott a bombatámadás színhelyére. A mentők ezután a bombatámadás napjának déli 1 órájától megszakítás nélkül hajnali 3 óráig dolgoztak…”
MuDr. Kemény Albert, Kassa, 1925 körül (Fotó: Wikipédia)
Nemsokára 43 évesen, 1941. október 14-én Munkácson, honvédorvosi szolgálata teljesítése közben, tüdőgyulladásban elhunyt. A Felvidéki Újság (1941.X.15.) így méltatta: „A rendkívül tehetséges fogorvos nagy népszerűségnek örvendett Kassán. Elsőrangú szakember volt a fogászat terén. Részt vett minden vöröskeresztes megmozdulásban, és már évekkel ezelőtt a kassai önkéntes mentőegyesület orvosa volt. Állandóan részt vett a kassai mentőtanfolyamok rendezésében, és mint mentőorvos igen hasznos szolgálatokat végzett. Előadásokat rendezett, és fanatikus lelkesedéssel hirdette, hogy milyen mérhetetlen nagy szükség van a mentőszervezetek nagyarányú kiépítésére. Munkálkodását figyelemmel kisérték illetékes helyeken, és igen nagy elismeréssel nyilatkoztak fáradhatatlan és mindig önzetlenül kifejtett ezirányú működéséről.
Mint szakíró tevékeny munkatársa volt az orvosi szaklapoknak. Élénk publicisztikai tevékenységet is fejtett ki. Állandó cikkírója volt a Felvidéki Újságnak.
Meggyőződéses gerinces magyar ember volt az elnyomatás éveiben is.”
Ő apja mellett pihen a kassai köztemetőben. A sír védett.
Ilyen családban nőtt fel a zeneszerző.
Kemény Egon százhúsz éve, 1905. október 13-án született Bécsben, ahol apja akkor dolgozott. Öt-hatéves korától zeneszerzőnek készült.
A zenei alapokat (zongora, hegedű, zeneelmélet, zeneszerzés) 1923-ig Rétháti Kövér Dezsőtől, a Kassai Városi Zeneiskola igazgatójától és Paulusz Ákos csellistától sajátította el.
A hangszereléssel 12 éves korától ismerkedett, amit már első műveiben is kamatoztatott.
Kemény Egon 1968-ban (Fotó: Wikipédia)
Bár a kassai főgimnázium tanulója volt, de a szülők ragaszkodtak a magyar érettségihez, így Miskolcon vizsgázott. 1923-tól a szülői elvárásnak eleget téve, a bécsi egyetem Orvosi Karára iratkozott be, négy szemesztert el is végzett, kiváló eredményekkel.
Ezzel párhuzamosan a pozsonyi születésű Schmidt Ferencnél, a bécsi Zeneművészeti Főiskola igazgatójánál felvételizett, aki őt azonnal a legfelső évfolyamra felvette. Így az ő vezetésével folytatta tanulmányait.
Kassán sikert sikerre halmozva mutatta be műveit. Majd fiatalon berobbant a magyar zenei életbe. 1926-ban Budapestre ment. A Kikelet ucca 3. c. első nagyoperettjét Budapest után 1929 őszén a Kassai Nemzeti Színház is bemutatta. Ezután következtek a berlini évek (1930-33). Ekkor a világhírű kollégája, Ábrahám Pál mellett vállalt titkári feladatokat, mert anyanyelvi szintű német nyelvtudásával és megbízható pontosságával Ábrahám nagyoperettjei és filmjei elkészítésében vállalt komoly szerepet. Legjobb barátjaként is ismerték, hat és fél éven át volt zenei munkatársa.
1933-ban visszatért a magyar fővárosba. Folytatódott zenei pályája, saját műveinek komponálásával foglalatoskodott és a rádió hullámhosszain 1934 óta sokat szerepelt. Daljátékokat, nagyoperetteket, szimfonikus zenedarabokat, filmzenét, dalokat, sanzonokat, gyermekkaroknak dalciklusokat szerzett és óvodás dalocskákat is írt.
Kétszer kapott Erkel Ferenc-díjat. Az elsőt 1953-ban gyermekeknek szerzett műveiért, a másikat két évre rá a Hatvani diákjai c. daljátékáért.
A Valahol Délen c. nagyoperettjét 1957-ben bemutatták a Szovjetunióban, ahol vélhetőleg 1000 körüli előadásban került színre. Ő volt az első magyar könnyűzenei zeneszerző, aki meghívást kapott a Szovjetunióba e darab bemutatói alkalmából.
A Kemény-ház ma
A közismert művész komoly és szerény emberként élt a budapesti Pasaréten. Finom eleganciája alkotásait is bearanyozta.
„Műveiben ápolta a német és az osztrák zenei hagyományokat és megőrizte a magyar zene kincseit“
– írja róla a Wikipédia.
Megadatott számára, hogy élete utolsó harmadában harmóniában teltek évei. 1969. július 23-án hunyt el.
Remélhetőleg születésének 125. évfordulója alkalmából a Kemény család egykori kassai otthonán emléktábla hirdeti majd e kiváló zeneszerző emlékét.
Balassa Zoltán/Felvidék.ma
