Felvidéken talán nincs is olyan család, akit a kitelepítés borzalmai és annak máig sújtó fájdalmai ne érintenének. Ezúttal egy komáromi, egy szímői és egy bodrogszentesi visszaemlékezőt kérdeztünk. Mindannyian keserűen gondolnak a történtekre.
A második világháború után az újjáalakult Csehszlovákiában az 1945. április 5-i kassai kormányprogram a magyarokat és a németeket kollektívan tette felelőssé az ország „felbomlasztásáért”. 1939 tavaszán Kárpát-Ukrajnát Magyarországhoz csatolták, Szlovákia függetlenné vált, Cseh- és Morvaországot pedig közvetlen német fennhatóság alá vonták. Csehszlovákia vezető politikusai a német és magyar kisebbség kollektív bűnössége ürügyén kitelepítéseket hajtottak végre.
A Beneš-dekrétumok nyomán megszűnt a magyarság 97 százalékának állampolgársága. 1945-46 telén fűtetlen marhavagonokban 40-45 ezer magyart deportáltak a csehországi Szudéta-vidékre. Beindult a reszlovakizáció is, a hatóságok 327 ezer magyart nyilvánítottak szlováknak.
Majd a prágai kormánynak sikerült a magyar kormányt megegyezésre kényszerítenie a határmódosítás nélküli lakosságcseréről. Az 1946. február 27-én Budapesten aláírt lakosságcsere-egyezményt, mely értelmében a csehszlovák hatóságok annyi magyart telepíthettek át Magyarországra, amennyi szlovák önként távozott onnan.
A kitelepített magyarokat szállító első szerelvény 1947. április 12-én, az utolsó 1949. június 5-én indult, e két időpont között szinte naponta vitték a kijelölt családokat összes ingóságukkal együtt Magyarországra. Szlovákiából összesen 76 616 magyart szállítottak át.
Az áttelepítendő magyarok kiválasztásánál elsősorban a vagyoni, politikai, területi és etnikai kritériumokat vették figyelembe, miközben a fő cél a magyar etnikum három vagy négy részre való feldarabolása volt. Igyekeztek mindenekelőtt a szlovákiai magyarság köréből a városi polgárságot és a módosabb földműveseket, valamint az értelmiséget kitelepíteni, mely 28 magyarlakta dél-szlovákiai járást érintett.
Csehszlovákia az 1948 februári kommunista hatalomátvétel után, szovjet nyomásra lezárta a beneši kisebbségellenes időszakot. Az 1948. október 25-i törvény hűségeskü letétele után visszaadta a magyar nemzetiségűek állampolgárságát, de a Beneš-dekrétumok hatályon kívül helyezését, az elkobzott vagyonok visszaadását a kommunizmus összeomlása után sem Csehszlovákia, sem az 1993 óta önálló cseh és szlovák állam nem tűzte napirendre.
„A csehszlovákiai magyarokat sújtó jogfosztások, kényszertelepítések a kisebbségi közösség történeti tudatában, nemzeti identitásában máig meghatározó jelentőségű történeti élmények. Egyéni szinten a családok, rokoni közösségek szétszakítása, szétszórattatása a deportálások és kényszertelepítések során, az emberi méltóság máig élő sérelmét jelentik” – írja Molnár Imre – Szarka László az Otthontalan emlékezet könyvben, s ezt az áldozatok valóban így élik meg.
Szabóné Fekete Julianna Gútáról Medgyesegyházára került
Az özvegy Fekete Juliannát két lányával Gúta mellől Békés megyébe telepítették ki. Otthon maradt lányait és unokáit többé sosem látta – kivéve egyet. Férje nagymamájának történetét Oláhné Domonkos Ilona, nyugdíjas komáromi tanárnő mesélte el a Felvidék.má-nak.
Négy felnőtt lányával állt az érsekújvári vasútállomáson az özvegy édesanya, Fekete Julianna, akit az élet igencsak próbára tett: legidősebb fia fiatalon vízbe fulladt, a legkisebb nem tért haza a Don-kanyarból, férjét pedig az 1930-as évek elején vesztette el.
Az öt nő egy tehervonat előtt állt és búcsúzkodott. Közülük hármójuknak, az édesanyának, valamint Margit és Ilona nevű lányának utazniuk kellett a Gúta melletti kis tanyáról, Seregakolról a Békés megyei Medgyesegyházára. Margit tanítónő volt, Ilona apáca, ők ketten tarthattak édesanyjukkal a távoli ismeretlenbe. Másik két lányát Fekete Julianna soha többé nem láthatta.
A kitelepítések évei voltak ezek, amikor senkit nem kérdeztek. Különösen nem a gazdag magyar parasztokat, aki földjeiket, otthonaikat voltak kénytelenek maguk mögött hagyni.
A háború után bezárták a magyar iskolákat, ezért sokakat, különösen a 15-16-17 éves fiúkat átszöktették a határon, hogy magyar iskolába járhassanak. Ők a határ túloldalán magyar családoknál ingyen lakhattak, feltéve, ha tiszta hetes volt a bizonyítványuk. A hetes volt ugyanis legjobb érdemjegy.
„Férjem diákként a Felvidékről így került Szegedre, Elekre, majd Makóra. Mindhárom településen egy-egy évet töltött el. De ezzel így voltak a társai is, úgy tudták csak megoldani annak a rengeteg sok felvidéki magyar gyereknek az elszállásolását, étkeztetését, ha minden évben más-más település vállalta magára a feladatot. Férjem tehát három évet töltött Magyarországon, s csak azután tért vissza a Felvidékre, hogy 1950-ben megnyílt az első magyar gimnázium Komáromban” – meséli Oláhné Domonkos Ilona.
Amíg azonban Magyarországon tanult, lehetősége nyílt a Szegedtől nem is olyan messze lévő Medgyesegyházára kitelepített nagyanyját és két nagynénjét többször is meglátogatni. Havonta legalább egyszer elment nagyanyja rozoga, sárból vert falú házába, ahol mindig jól megetették és tiszta dunyhát és vánkost kapott. A Békés megyébe kitelepített nagymama tehát a történelem viharainak köszönhetően ismét találkozhatott unokájával.
A gyermekeitől elszakadt anya és lányai azonban sűrűn leveleztek egymással Csehszlovákia és Magyarország között. Oláh Ica néni ezeket a leveleket csaknem hatvan éve őrzi.
„A levelek tanúsága szerint a nagymama, Fekete Julianna háromszor kért útlevelet a hatóságoktól, hogy hazajöhessen látogatóba lányaihoz és unokáihoz. Kérelmét kétszer elutasították, harmadszorra azonban nagy örömére megkapta. De úgy látszik az örömöt sem könnyű elviselni. Fekete Julianna olyan izgatott állapotba került aznap, mikor megtudta, végre hazalátogathat Gútára, hogy estére hirtelen rosszul lett. Ez 1956. április 11-én szombaton történt, kereken 58 éve. Férjem nagymamája, Fekete Julianna másnap nem ébredt fel. Hajnalban agyvérzést kapott. A Felvidéken maradt lányai és unokái később már csak a sírjához látogathattak el” – emlékezett vissza. (Langschadl Mátyás)
Szapu Györgyöt Szímőről Agostyánba telepítették
A Szapu család is hasonló kálváriát járt meg Szímőn. A család legkisebb gyermeke, György mindössze három évesen élte meg a kitelepítést és az azzal járó meghurcoltatásokat, a bizonytalanság éveit. Szapu György ma Tatabányán éli nyugdíjas éveit, de emlékeiben még most is élénken élnek az egykori megpróbáltatások.
„Nagyszüleim jómódú gazdák voltak a faluban. Szántó, legelő, erdő, szőlő is volt a birtokukban. Emellett lovak, tehenek, sertések és szárnyasok is voltak a gazdaudvarban. A rokonságból csak az apai nagyszüleimet telepítették ki, akik az ötvenes években visszaköltöztek Szímőre” – kezdi mesélni Szapu György.
A nagyszülei 1947-ben Tolna megyébe kerültek, az ő családját pedig a Komárom megyei Agostyánba költöztették. Abban az évben édesapja már nagyon beteges volt. Három évig harcolt a fronton, és az utolsó négy hónapot Szímőn a Bukor portán egy szalmakazal alá ásott bunkerben töltötte. 1946 telén az érsekújvári vasútra vitték kényszermunkára.
„A családunk 1947. június 22-én volt kénytelen elhagyni a szülőfaluját. Vonattal utaztunk az ismeretlenbe. Édesapám betegsége miatt nem tudta kivenni a részét a készülődésből, és szinte csak a legszükségesebb állatokat, eszközöket tudtuk magukkal vinni. Tata melletti sváb faluba, Agostyánba kerültünk. A településen akkoriban alig beszéltek magyarul, ezért édesanyám „kiharcolta” átköltözésünket Környére, ami egy hónapon belül teljesült is. Édesapám nem sokkal ezután, október 21-én elhunyt. Bátyám akkor 13 éves volt, én mindössze három” – mondja el a Felvidék-ma-nak Szapu György.
Környe, akkor 2000 körüli lélekszámú falu volt, ahol magyarok és svábok laktak. A sváb lakosok közül 50-70 családot telepítettek Németországba. Az üresen maradt portákra költöztek a tardoskeddi, dunaszerdahelyi, csallóközi magyar családok, köztük a Szapu család is. Mint elmondta, a fogadtatásuk nem volt kellemes, de atrocitás nem történt. Később ezért is költöztek Tatabányára.
„Gyerekkorunkban természetes volt, hogy telepesnek neveztek minket, a magyar- és a sváb szomszéd szájából a tót jelző már bántó volt” – teszi hozzá.
A következő három év (1947 és 1950 között) embert-próbáló időszak volt. Pl. a 15 éves bátyával szántott, ekkor ő még csak öt éves volt.
1954-ben kivételes lehetőségnek köszönhetően először látogathatott szülőföldjére, Szímőre. Négy évvel később pedig rendszeresen nyaralhatott a rokonoknál. „Megtapasztaltam és azóta is érzem Szímőn azt a tiszteletre méltó hatalmas magyarságtudatot, amely bizonyára nem csak a rokonaimnak van. Mindig nagy örömmel térek haza” – jegyezte meg.
Szímőn a múlt évben felavatott templomkerti kopjafánál emlékeznek a felvidéki magyarok kitelepítéséről április 12-én, délután 17.30 órától. (Ando Krisztina)
Csurgó Dezső Bodrogszentesen látta szomszédjai elhurcolását
A kitelepítés a nagykaposi és környékbeli magyarokat 1948 őszén érte el, amikor 14 család kapta meg az ún. „áttelepítési cédulát”. Több családot telepítettek ki a Bodrogközből is. Erről kérdeztük a bodrogszentesi születésű és Királyhelmecen élő Csurgó Dezső nyugalmazott tanárt, aki mindezt ifjúként élte át, és még ma is, több évtized elteltével könnyes szemmel emlékezik erre az időre.
A háború utáni kitelepítés nagyon sok szomorú emléket mozdít meg az emberben. Csurgó Dezső 17 éves volt, amikor a kitelepítés hullámai elérték a Felvidéket. „Már 1946 végén megkaptuk a kitelepítési parancsot. Én is végignéztem, amint a katonák 14 fokos hidegben a szomszédokat szülőfalumban, Bodrogszentesen felrakták a teherautóra. Szörnyű volt azt látni. A mi családunk is több mint három hónapig össze volt pakolva és vártuk, hogy mikor jönnek értünk, mikor áll meg az autó a kapunk előtt, hogy mennünk kell” – meséli Csurgó Dezső.
Mint megjegyzi közben a szentesi hegygerincen a katonaság puskával figyelte a falut. A kitelepített családokat nemcsak katonai teherautók vitték, de voltak magántulajdonban lévő autók is, akiket hivatalosan felszólítottak a szállításra. Az egész falu rettegésben élt, mindenki bizonytalanságban volt, mivel nem tudta senki, mikor kapja meg az ún. „fehér cédulát”, azaz a kitelepítési parancsot.
„A kitelepítésre ítélt családok névsorát a faluban egy háromtagú bizottság írta össze, amit aztán felterjesztettek a minisztériumba, ahol kiválasztották kinek kell mennie.
Ez a rémület hosszú időn keresztül élt az emberek tudatában, mert mindenki tudta, hogy bármikor megtehetik, hogy valakit kijelölnek a kitelepítésre. Ezt esetleg elkerülhették, ha reszlovakizáltak” – emlékezett vissza Csurgó.
Néhány évvel ezelőtt, a kitelepítések 60. évfordulóján (2008-ban) Királyhelmecen emléktáblát avattak a Bodrogközből kitelepítettek emlékére, aminek az indítványozója maga Csurgó Dezső volt. Elmondta, a kitelepítés még mindig él benne, s azért tartott fontosnak az emléktábla-állítást, hogy legalább így tisztelegjenek azok előtt, akiket a hatalom elüldözött szülőföldjükről.„Én és a családom ugyan megmenekült a kitelepítéstől, de úgy gondoltam, az utókornak emlékeznie kell erre az eseményre. Nem szabad elfelejteni ezeket a fájdalmakat, amit átéltek az elődeink. Ezek a visszaemlékezések sok emberben felébresztik azt az öntudatot, hogy íme, hát nekünk ezt a sorsot kell megélnünk. Embernek sem néznek jóformán bennünket, és jogainktól is megfosztanak. Én azt már nem élem meg, de a fiatalabb generáció talán túlélheti ezt a szégyenteljes helyzetünket és elérhetik, hogy bátran mondhassák: itthon vagyunk. Mert most hiába vagyunk a szülőföldünkön, nem érezhetjük itthon magunkat” – nyilatkozza keserűen a Felvidék.ma-nak Csurgó Dezső.
A Nagykaposról kitelepítettek emlékét a Nagykaposi Magyar Közösségi ház falán elhelyezett emléktábla őrzi. Ennek megkoszorúzására április 25-én kerül sor, majd Skultéty Csaba publicistával, a város díszpolgárával, az események élő tanújával Gabri Rudolf beszélget. A programra a város lakosságán kívül elsősorban a középiskolai diákokat is várják majd a szervezők. (Molnár Valéria)
Lassan gyarapszik az emlékhelyek, megemlékezések száma
A Felvidéken még kevés emlékhely, kopjafa, tábla emlékeztet a kitelepítés átélt borzalmaira, s ahol emléket állítanak, ott is gyakori az ellentmondás. Mint arra itt felhívtuk a figyelmet, a dunaszerdahelyi székhelyű A Magyar Megmaradásért Polgári Társulás kezdeményezésére április 12-én, szombaton 15.30 kezdettel koszorúzással egybekötött megemlékezést tartottak a meghurcoltak, kitelepített felvidéki magyarság jogfosztottságának emlékművénél. A társulás ezzel is szeretné a tavaly felállított emlékművet megmenteni, ugyanis az építkezési hivatal mulasztása miatt támadható lett az emlékmű helye.
A kalondai Kitelepítettek Emlékműve is több szempontból különleges. Nincs tudomásunk a Losonci járás többi 28 magyar településén emlékműről a kitelepítettek és meghurcoltak tiszteletére, pedig szinte mindegyik falut érintett Beneš szelleme.
Itt az emlékművet még 1998-ban a település akkori önkormányzata állíttatta önerőből és közadakozásból, amelyhez nem kis módon hozzájárult Mihály Miloslav, helybéli lokálpatrióta is. Mihály Miloslav bár vegyes házasságból származott, teljes odaadással és méltósággal állt az ügyhöz. Lokálpatriótaként és gyűjtőként sajátos módon járult hozzá az emlékmű egyediségéhez, mert egy olyan, több tízmillió éves megkövesedett ősfenyő törzs darabját, azaz riolittufát adományozott a településnek, amely eszmei érteke felbecsülhetetlen. Ez a törzscsonk lett beépítve az emlékműbe, amely egy erős szimbóluma a „kő marad”- érzésünknek. Érdekesség, hogy a szomszédos Ipolytarnócon, a híres Ősmaradványok területén, évtizedek óta idegenforgalmi látványosság egy ehhez hasonló, de méreteiben többszörösen nagyobb ősfenyő törzs.
Az emlékmű Kalondán, mindig központi szerepet kap az időközönként megrendezett Kitelepítettek Emlékünnepségén, ahová a helybéliek hazahívják a Rétségra, Berkenyére kitelepített családok leszármazottjait, de mindig tiszteletüket teszik a bensőséges ünnepségen a magyarországi és székelyföldi testvértelepülések is Hollókőről, Rimócról, Ipolytarnócról, Siklódról.
A Csehországba deportált családok egy része idővel visszatért Kalondára, de voltak, akiknek a házát, ingatlanját addigra kisajátította az állam, ők Füleken és Losoncon telepedtek le – számolt be a Felvidék.ma-nak Papp Sándor, a Pro Kalondiensis Polgári Társulás elnöke.
Az emléknapon, április 12-én szombaton este a kalondaiak csendes gyertyagyújtással emlékeznek az emlékműnél. Visszatekintenek a szörnyű időkre és előretekintenek a biztatóbb jövőbe.
Immár második éve annak, hogy a magyar Országgyűlés 2012-ben ellenszavazat nélkül fogadta el, hogy április 12-e a Felvidékről kitelepített magyarok emléknapja.
A Rákóczi Szövetség a Felvidékről kitelepített magyarok emléknapja alkalmából 2014 februárjában pályázatot is hirdetett a kárpát-medencei középiskolások és egyetemisták számára azzal a céllal, hogy önálló alkotó- vagy kutatómunkával minél több fiatal kerülhessen közelebbi kapcsolatba a Beneš-dekrétumok következtében Csehszlovákiából elűzött magyar emberek sorsával, ennek az értékelését április 12-én Budapesten tartják.
A Rákóczi Szövetség egy másik pályázatot a helyi és ifjúsági szervezetei, valamint a Felvidéki Város és Vidéke Célalapok számára írta ki, ennek értelmében Szencen, Somorján, Dunaszerdahelyen, Izsán, Vágsellyén, Nagykaposon és Zoboralján emlékeznek. Utóbbi helyen a Nyitra és Vidéke Célalap pályázott sikeresen a Felvidékről kitelepített magyarok emléknapja alkalmából kiírt felhíváson.
A támogatásból rendhagyó történelemórákat terveznek a Zobor-vidéki hét alapiskolába és az Alsóbodoki Magyar Tannyelvű Magán-szakközépiskola diákjai számára, hogy megismerjék a felvidéki kitelepítések okát és annak következményeit.
Az előadásokkal egyidőben korabeli fotókból összeállított vándorkiállítás segíti majd a diákok számára megeleveníteni a kitelepítés időszakát. A rendezvénysorozatot április 12. – május 12-e között szervezik meg. A Felvidék.ma értesülései szerint az előadásokat Bartalos Boglárka fogja tartani, aki a Nagycétényi Alapiskola pedagógusa.
Felvidéki megemlékezések mellett a felvidékiek bekapcsolódnak a magyarországi rendezvényekbe is. Így részt vesznek a Rákóczi Szövetség által szervezett összejövetelen. Ott voltak a komáromi, a tatai megemlékezéseken, Berényi József, a Magyar Közösség Pártjának az elnöke Balassagyarmaton is emlékezett.
he, Felvidék.ma
{iarelatednews articleid=”45137,45136,45099,45097,44953,44780,43994″}
