Egy kis palóc faluban születtem, alig volt néhány száz lakosa. Itt mindenki ismert mindenkit, név szerint. Gyermekkoromban még nem tudtam, mennyire fontos ez, csak felnőttként értettem meg. Nem tudhattam, hogy ezek a nevek, melyeket az emberek hordoznak, ugyanúgy a táj részei, mint a fák vagy a bokrok. A falu mintegy félszigetként nyúlt bele a karnyújtásnyira lévő csonka Magyarország területébe. Az Ipoly úgy nyaldosta körbe a réteket, mint a gazdáját hazaváró kutya örömében. Itt születtem. Ismertem a fákat, a bokrokat, a folyóban a mélyebb és sekélyebb szakaszokat. Nyaranként végigúsztuk az Ipolyt hosszában, sok-sok kilométeren át. Tudtuk, hogy mikor és hol pihennek a halak délben, az első cseresznyének mi szóltunk, hogy érett már, s az összes vadalmafát és vadkörtefát megmásztuk. Nem volt a tájnak olyan helye, olyan négyzetmétere, melyen nem hagytuk ott legalább egyszer a lábnyomunkat. Akkor még nem tudtam, de ez volt a szülőföldem. A nyarak szárazak és hosszúk voltak. Édesek és illatosak, valami megfoghatatlan szépség és nyugalom áradt belőlük. A fiatalság és a gondtalanság szépsége.
Már gyermekként láttam, átéltem, ahogyan a szüleim részt vállalnak a helyi kulturális életben. Édesapám színjátszó volt és citerás, édesanyán gyönyörű hanggal megáldott énekes. Olyan csengő volt a hangja, hogy még most, évtizeddel a halála után is itt cseng a fülemben. Vittek mindig magukkal, mégis sokszor inkább az jut az eszembe, hogy mennyit dolgoztak értünk. Hárman voltunk testvérek. Sosem voltunk gazdagok, gyakran éreztük milyen is az, amikor nincs. Megtörtént velem is, mint a Hét krajcárban, hogy a gombokkal teli kosárban és a konyhaszekrény eldugott zugaiban szedtem össze a mosószappanra való egy korona húsz fillért. Mégis szép volt. Könnybe lábad a szemem, mikor erre gondolok, mert mindennek ellenére olyan mérhetetlen szeretet vett körül, amelyet azóta is magamban hordozok. Édesapám halálakor jutott az eszembe, hogy úgy hatéves koromban készített nekem egy papírsárkányt saját kezűleg. Nádból elkészítette a vázát, majd vékony csomagoló papírral bevonta. A kertünkben eregettük a szélben. A legcsodálatosabb ajándék volt, amit valaha is kaptam.
Csak felnőttként értettem meg, milyen küldetés egy olyan faluból elindulni a nagyvilágba, ahol a híres író, Krúdy Gyula dédszülei éltek, s ő maga is gyakran megfordult itt a nagynénjei felügyelete alatt. Ő írta egyszer, hogy ez a világ legcsodálatosabb rétje. És valóban az volt. A legszebb és legpompásabb rét, amit valaha láttam. A mezei virágok úgy öltöztették fel ezt a tájat, mint egy Mikszáth regényben az író. Legendák szőtték át a gyermekkort, egykori kincsekről, melyet a törökök ástak el a várhegyen, vagy a domboldalba vájt homokkő barlangokban. A kincsek hétévente egyetlen éjszakára mindig felbukkannak. Ezt a legendát megerősítendő a szomszédasszony is bizonyította, hogy éjjel a barlangból ő is világosságot látott. Később csavargó gyerekekként megtaláltuk a kincsek gyertyacsonkjait, amit valaki a barlang mélyén hagyott, de a legenda megmaradt, mert erősebb volt minden valóságnál. Olyan gyönyörű volt a gyermekkorom, hogy néha beleborzongok, vajon tényleg megtörtént-e. Olyan távol van már, mint egy mese édesanya szájából.
Több mint két évtizede már, hogy elhagytam a szülőfalum, és érzem, ahogyan nap, mint nap egyre távolodik tőlem. Álmaimban haza-haza járok. Vissza oda, ahol megismertem önmagam, a tiszta gyermeket, aki hitt a mesékben, a szeretetben, az emberekben, a szülőföldben. A szeretteim, a nagyszülők, szülők, rokonok, barátok, szomszédok és ismerősök lassan mind kifordultak az életemből, és beköltöztek a domboldalon lévő kis temetőbe. Egyre többen vannak. De ott vannak. Várnak hűségesen, mint a szülőföld. Csendes ragyogással. Sokszor kérdezem magamtól, vajon mi lettem volna mindez nélkül, a megtapasztalás varázsa nélkül, a folyó vizének zamata nélkül, a mezei virágok illata nélkül. Nem tudom, mi lettem volna nélküle, de azt tudom, hogy mi lettem általa. Mindent ennek köszönhetek. Sok helyütt jártam már a nagyvilágban, de ha átlépem ezt a kis falu határát, már tudom, hogy itt otthon vagyok, Ez az én otthonom. Megfoghatatlan és elmondhatatlan az az érzés, mely ezer szállal ideköt. Ez az én kis hazám, Egy darab föld, mely attól egyedi, hogy csak itt van ezen a sárgolyón, és emlékek ezrei kötnek hozzá, köszönnek vissza. Mégis sokan eldobják ezt, nem becsülik meg. Nem érzik fontosnak, hogy a történetek, a nyelv, a dal itt ragadjon ezen a csendes félszigeten, az anyaföld ölelésében. Hosszú utat kellett nekem is bejárnom, mire megértettem, sehol nem lehetsz annyira otthon, mint ahol megszülettél. Sehol sem lehetsz mélyebben otthon a saját kis hazádtól, a szülőföldedtől. A Krúdyak, amikor a Nyírségbe költöztek a durva lópokróc alatt vitték magukkal a kutyájukat, hogy ugatása mindig emlékeztesse őket e tájra. Én a szívemben hoztam magammal ezt az emléket. Az itt élő emberek gyökerei mélyen beleágyazódnak a szülőföldbe. Olyanok, mint az akác, mindig újra és újra kihajtanak. De látom azt is, ahogy a kis palóc falvak elnéptelenednek. Az öreg házakat benövi a gaz, gazdátlanul várják sorsuk jobbra fordulását. De reménykedek is, mert ezt tanultam, bízni Istenben és a gondviselésben. Reménykedek, mert mindig jönnek újak, akik megérzik ezt a szeretetet, Megérzik és megőrzik. Ők viszik át ezt az örökséget a túlsó partra. Isten áldja meg őket ezért.
(A fenti írás a Lorántffy Zsuzsanna a Bodrogköz Fejlesztéséért Társulás gondozásában nemrégiben napvilágot látott Hazám, Felvidék című könyvben jelent meg.)
Felvidék.ma
{iarelatednews articleid=”47568,47567,47565,47537,47472,47471,47470,47469″}
