Az alábbiakban közöljük Kulcsár Ferenc írását Tőzsér Árpád: Csatavirág című verseskötetéről.
Kulcsár Ferenc: Rímekről, szamarakról, létről
Mikor kilazulnak tartóoszlopaid,
kidől jelenedből amaz is, emez is:
beérnek szavadban, sírban, mítoszaik,
s beér üldöződ is, a komor nemezis.
Kissé meghökkenve, de lelkemet átjáró jó érzéssel fedeztem fel Tőzsér Árpád Csatavirág című verseskötetében az egyik „létdalt”, a Nemezist, pontosabban e vers fenti strófájának általam kiemelt rímpárját. Elmondom, miért. Valamikor 2007-ben írtam egy Hármasoltár című verset, melynek „főhőse”, az élemedő R. C. ezt vallja magáról:
Menybe ér ősz feje, pokolba a lába,
s hajlamos egyfajta pogány vallomásra:
igen is, ő nem is, az is, meg emez is,
így akarta ama büntető Nemezisz.
Íme két strófa, s bennük szinte hajszálra megegyező rímpár, méghozzá – ezt bátran leszögezhetjük – nem gyakran előforduló, általam (és Tőzsér Árpád által sem) soha nem olvasott rímpár a magyar irodalomban. S lám, most egyszerre kettő is, ráadásul ugyanabban a kontextusban, az öregedés látomásos, mitikus megjelenítésében – az embert „üldöző”, „büntető” komor Nemezisz által. Aztán tovább olvasva Tőzsér verseskötetét, újabb és újabb meglepetéseket-megegyezéseket fedeztem fel Tőzsér és az én verseim – rímeim – között. Például Tőzsérnél:
Kinek hullt ki kezéből itt a lant,
mi zörömböl, zavarog, zúg alant…
S nálam:
Ó, nagy kerek ég odafent,
porladunk itt alant,
gráciád nélkül kezünkben
korhadt fa a lant.
Lám, lám, a két vén szamár – Tőzsér nevezi így magát a Szentivánéji álomban, mely vers alcíme szerint „Egy vén szamár sirámai”, akire vén szamárfőt tett Puck, a gonosz, s akiben
Kiszáradt a tinta, holt a papír,
ligetében nincs nimfa, nincs szatír,
testem ír már darabot, s búsat ír:
Hol van mohó ajkam, s róla a pír?
Elhagytak végleg az ifjú kecsek,
Sárga fogaim közt i-á recseg…
És R. C., a másik „szamár” is ezt mondja:
Azt hittem, már nem élem túl magamat,
az éles vas, mint arany búzát, learat,
Isten mégis megőrzött, vén szamarat.
S ez a vén szamár R. C., a láthatatlant is látó bibliai szamár, Bálám „istensejtő” szamara ez a szegény matuzsálem vén már és hófehér, akár Jeruzsálem, s aki:
Húsvéti bárányt már százat is megevett,
vert a keresztfába sok-sok rozsdás szeget,
öreg, mint az Isten s a tízparancsolat,
imát mormol fogai közt, káromló szavakat.
Az egyik „szamár” fogai közt i-á recseg, a másik „szamár” fogai közt imát
morzsol s káromló szavakat.
Az újabb rím- és sorsegyezések, azonos létértelmezések felfedezése után megkérdeztem Tőzsért, mit gondol e „titokzatos” jelenségekről. Ő valami olyasmit mondott, bizonyára a létünk és a nyelv szűkössége az oka, talán nincs elég terünk és nincs elég rímlehetőség a magyar nyelvben, de én erről gyorsan „lebeszéltem”, mondván, egyrészt a tágas univerzum polgárai vagyunk, másrészt meg a magyar nyelv univerzumában kimeríthetetlenül nagy a „rímkínálat”, ezért az okok inkább egyfajta lelki-szellemi „rokonságban” keresendők.
Végül – végigjegyzetelve a Csatavirágot, e „becses létdalokat” – valami olyasmire lettem figyelmes, amire eddig Tőzsér méltatói közül talán kevesen: a hihetetlen szuggesztív, beszélő, árulkodó Tőzsér-rímekre.
Rá kellett döbbennem, hogy Tőzsér lírájában a rím sok esetben nem egyszerűen szóvégi hangok egybecsengése, s nem is csupán járulékos ritmustényező, mely pregnánsabbá teszi a vers ritmusát, hanem ennél sokkal több. Tőzsérnél a rímek sok-sok fajtája – legyen az ölelkező rím, rejtett rím, szemrím, keresztrím, halmazrím, szétszóródó rím, hézagos rím, asszonánc, enjambement, ekhós rím, rímrejtvény, hímrím, nőrím – nemcsak ritmustényező, hanem gondolattényező is. Költőnk – aki saját sírverse szerint „míg élt, a nyála elcsordult, minden vers után megfordult, minden stílus alá benyúlt, s amit tudott, mindent lenyúlt” – számtalan változatát, formáját próbálta ki a költészetnek, ezúttal a Csatavirág „létdalaiban” a rímeknek olyan „főszerepet” szánt, amely segíti őt a lehető legtömörebben, legkoncentráltabban kimondani a megismerhetetlen, felfoghatatlan létet; azt a létet, amely csakis „általunk van”, ezért csakis az ember, a költő képes megalkotni verse által a lét, az univerzum modelljét; azt a létet, amelyből nekünk – Tőzsér módján, kissé „pesszimistán” (bár Illyés Gyula szerint a jó vers nem lehet pesszimista) –, szóval nekünk „már csak a civilizáció bélmocska maradt”, hiszen a mi útjaink mára már csak „perforált belek, az űr szétrobbant bélcsatornái: az emberszív, a meztelen máj, a könyvek veséje kizuhog a világűr-hasüregbe, s bele az irdatlan Mc Donald -latrinákba”, mégis, amely létbe a porszemtől az univerzumig minden bele van vetve, s amelyben mi emberek – ahogy Shelly Sutton mondja – mindannyian semmik vagyunk, de épp ezt a semmit nem szabad megsemmisítenünk.
Tőzsér legújabb, „rímes verseit” olvasva az embernek az az érzése, hogy a költő a rímek segítségével – is – igyekszik három, kettő vagy egy strófában, két sorban, két szóban – Pilinszky Jánossal szólva – megteremteni a „jó” verset, a „létverset”, azt a „sírig hű cselédet”, amely se nem Isten, se nem Isten utánzata, sokkal inkább az Isten, a lét kitalálása, olyan értelemben, hogy „ebben a teremtő kitalálásban benne van a megkerülhetetlen Isten-hasonlóság”; az ember – gyakran tragikusnak tűnő – kitüntetettsége; az, hogy az ember, a költő tulajdonképpen több az angyaloknál: lélek, aki ezáltal a teremtő Lélekhez kötődik. Lélek, aki tudja – Hamvas Bélával kell egyetértenem –, hogy a világ eredetije nem az anyag, hanem a szellem, és az ember eredetije nem a világ, hanem Isten. Ezért az igazi művészet, a festészet, a zene, a költészet magában hordozva-rejtve a kegyelem magját és a teremtő Lélek szellemét, a világot s benne az immár nem szekuláris, hanem szakrális lényt, az embert Istenhez emeli, a lélek szabadságába.
Tőzsér Árpád versei – a rímek kitüntetettsége által is – ezt cselekszik. Még ha a költő ezt – bármilyen okból – másként látná is.
Kulcsár Ferenc, Felvidék.ma
