A világmindenség legnagyobb csodája – ha úgy tetszik: szenzációja – az emberi értelem, amelyet Herbert Spencer Alapvető elvek című hatalmas munkájában „gondolkodó anyagnak” nevezett.
Ami pedig még ettől is csodálatosabb, hogy ennek a minden más anyag felett uralkodó erőnek mi, emberek vagyunk a birtokosai.
A megismerésről és a tudásról beszélek!
Arról a hihetetlennek és megmagyarázhatatlannak tűnő folyamatról, amely a tapasztalat, az emlékezet és a beszéd hármas egységéből fakadóan a tudás szépségét örökítette át az emberi fajra, s emelte e bolygó legeredményesebb teremtményévé.
Mivel ez a létpillanat nem alkalmas a sok millió éves folyamatnak a részekre bontására, most elsősorban a tudás mivoltáról beszélnék, akár személyes tapasztalataimból is idézve — az arányosság mértékét megtartva — azt, ami így, vagy úgy, egész közösségünket érint.
Vagyis a hely és az idő alkalmas arra, hogy tisztelettel köszöntsem a rádió hallgatóit, az iskolába készülő elsősöket, szüleiket, nagyszüleiket, nemkülönben a szlovákiai magyar pedagógusok közösségét a 2014-15-tös iskolaév hivatalos megnyitójának színhelyéről, Buzitáról. A távolabb lévőknek mondom el, hogy Buzita a Csereháti dombság északi lankáira épült ősrégi település, keletre tőle Kassa, a Nagyságos Fejedelem nyugvóföldje, nyugatra Torna, az egykori megyeszékhely, a felette uralgó magaslaton a híres tornai vár romjaival… Kicsit oldalvást pedig a csodálatos szádellői hasadék szirtjei láthatók. Távolabbra a jászói apátság tornyai emelkednek a magasba , attól pedig alig negyed órányira Stósz található, Fábry Zoltán szülő- és nyugvóföldje… Az alatta elterülő síkságot pedig a Bódva és a Kanyapta patakok szelik át…
Tér és táj sajátos kapcsolata látható benne és rajta. Innen alig negyedórányi járásra a trianoni határ némasága jelzi a nemzetünket alázó erőszaktételt. S onnan ellátni Kassáig, ahol számunkra megszövegeződött számukra a huszadik század legembertelenebb törvénye 1945. áprilisában 5-én: a híres-nevezetes Kassai kormányprogram. S ami ebből következett: a teljes jogfosztottság, lakosságcsere, deportáció, reszlovákizáció , s a vasszegekkel beszögelt magyar iskolák néma kapui! Korosztályomat, a harmincasok nemzedékét Európa közepén írástudatlanságra ítélték – méghozzá szándékosan! — abban a gyönyörű városban, amely egykor a magyar irodalom Fő Városa volt, ahol Kazinczi, Baróti és Batsányi alkotott, ahol először kapott színpadot Katona József Bánk bánja…És Márai szülővárosának magyar polgársága ma már csak szórványnak tekinthető…
És ha most és itt azt mondom, hogy az egykori Csehszlovákia több, mint egymilliós magyar népessége 1948-49-re 350 ezerre zsugorodott, akkor érthetővé válik, milyen mélységekből kellett felemelkednünk, hogy létezésünknek némi horizontja legyen, hogy némi horizontja lehessen. S ez az új horizont-nyitás 1948 után vált csak lehetővé, mégpedig a jogfosztottságot követően a Csemadok megalakulásával és a magyar iskolák újbóli megnyitásával. Az elmúlt ötven esztendő alatt több száz oldalnyi riportot és szociográfiai felmérést készítettem a csehszlovákiai magyar oktatásügyről, s csak a nyolcvanas években derült ki egy statisztikából, hogy 1949-ben mindössze 110 képesítéssel rendelkező magyar pedagógus volt a korabeli Csehszlovákiában. És ez nem tévedés! Ez a történelem kegyetlen ténye. S ezeknek az embereknek a vállára szakadt a magyar oktatás újjászervezésének minden terhe. Annakidején – a nyolcvanas évek derekán — sokukat felkerestem, és leírtam emberi és szakmai küzdelmüket. Legelőbb is a Brigan házaspárt említeném, Erzsi nénit és Dezső bácsit. Ők alakították újjá Párkányban a magyar iskolát– meg az ebedit és a bátorkeszit is –, amelynek a Csemadok adott egy helyiséget. Padokat szereztek, de székeket nem találtak a gyerekek alá. Ekkor az egyik szülő ezt mondta az igazgatónak: „Nem baj Dezső, a gyerekek hokedlin is elülnek.” Másnap reggel ahány gyerek, annyi féle ülőalkalmatosság — és lett újra magyar iskola Párkányban. Aztán — már évekkel később — egyszerre csak a Brigan családból reggelente nyolc tanító indult el az iskolában: Erzsi néni, Dezső bácsi, aztán két lányuk, két fiuk és két vejük… Tudomásom szerint ma is ez az egyik legnépesebb magyar iskola Szlovákiában…
Most pedig egy fogadalomtételből idéznék, amelyet a sokunk által ismert és tisztelt Pintér Ferenctől kaptam, s publikáltam a róla készítette riportomban: „Négy évig éltünk és dolgoztunk együtt, négy év megérlelte bennünk a nagy elhatározást, hogy harcosai leszünk a szlovenszkói magyar tanügynek és kultúrának. Most amikor bezárulnak mögöttünk az iskola kapui … fogadjuk, mi, a pozsonyi magyar tanítóképző intézet első abiturensei, hogy minden erőnkkel dolgozni fogunk az iskoláért, a faluért, a magyar kultúráért. (…) Gondoljunk az elkövetkező nehéz időkben arra, hogy a szenvedés mindannyiunk osztályrésze, mert emberek vagyunk, de erősítse akaratunkat a szebb jövőben vetett hit. 1931. július 15-én”
S hogy ez a nemzedék miként teljesítette ezt az akár ars pedagocikának is felfogható fogadalmat, azt Csete Gyuláné, Regina néni– aki Csallóközből került ide keletre, itt tanított a közeli Tornán – példája igazolja fényesen. Ő alakította újjá Tornán a magyar iskolát, s amikor gondjairól kérdeztem ezt mondta:” Gond volt mindenféle, de a legnagyobb az volt, hogy hiányoztak a tankönyvek. Legjobban az ábécéskönyv hiányzott. Mivel nem volt, csinálni kellett. Ahány elsős volt annyi ábécéskönyvet írtam.” Amikor pedig arról kérdeztem, hogy mi a tanítói pályán a legfontosabb ezt válaszolta: „A gyerekek szeretete, hogy a bennük lévő jóság és tudás napvilágra kerüljön.”
Azt hiszem ezek a példák nem csupán az akkori gondokat tükrözik, hanem annak a hallatlan erőfeszítésnek máig ható sugárzását is, amelyek a mai nehézségek elviseléséhez is máltóságot és erőt adhatnak.
Mai föladataink egyikének vélem, hogy méltókká legyünk történelmünk, anyanyelvi kultúránk és oktatásügyünk megalapozóihoz és önmagunkhoz. Mert megérteni a múltat, a történelem üzenetét, s azt tovább adni — mindennapi föladat. Hallgassátok mint mond Kányádi Sándor: „Aki megért, s megértet, egy népet megéltet. A sok közül a mai nap üzenete lehet megérteni a jelen föladatait, s megértetni ezt a szlovákiai magyar közösséggel. Ez lehet a megéltetés egyik lehetősége számunkra.
Tanuljatok, hogy taníthassatok!
Megköszönvén megtisztelő figyelmüket, kívánom, hogy legyen békesség és legyen holnap.
Elhangzott Buzitán, az ünnepélyes tanévnyitón.
Gál Sándor, Felvidék.ma
Zborai Imre felvétele. Az ünnepélyes tanévnyitóról készült Képgalériánkat ITT>>> tekinthetik meg.
