Tóth László költő, irodalomtörténész vallott az idei Madách-napokon, október 2-án arról, hogyan készült el az a versválogatás Madách Imre verseiből, melyeket Jitka Rožňová fordított szlovákra. A kötet címe: …titkod a világ – …tvojím tajomstvom je svet.
Tóthról Praznovszky Mihály irodalomtörténész, Madách-kutató a következőket írta az előszóban: „Ő, a költő érzékenységével és elfogultságával nyúlt Madách verseihez, és önmaga világát is kereste és látta meg ezekben a versekben”. (9. o.)
Így született meg ez 135 oldalas kétnyelvű kötet, melyet a Szlovák Nemzeti Múzeum – Szlovákiai Magyar Kultúra Múzeuma adott ki idén, a költő halálának 150. évfordulója alkalmából. A kötetet portálunk már röviden ismertette, így azzal most nem foglalkozunk.
Tóth elmondta, hogy kezdetben mint sokan mások, nem szentelt figyelmet Madách verseinek. Nem csoda. Hiszen a Tragédia olyan átfogó világkép és világértelmezés kialakulását segítette benne, mely annak „megbillent egyensúlyának helyreállításához teremthet alapokat bennünk.” Nyilván ezért él bennünk egyműves íróként. Így főműve melléktermékének tartotta verseit egészen az 1980-as évek közepéig.
Így vélekedtek sok esetben irodalomtörténészeink is, akik verseinek értékét csekélynek és vitathatónak tartották, illetve eszközöknek a Tragédia megírásához. Emiatt az elmúlt évtizedek Madách-kiadásaiba legfeljebb mutatóba kerültek be. Ez a felfogás mindmáig tartja magát és mostanáig nem tartjuk verseit az életmű szerves részének, önálló értékű önkifejezésnek (Máté Zsuzsanna). „Pedig az a »világrendi válság«, mely a Tragédiát minden ízében átjárja, Madách verseinek is az egyik legfontosabb ihletője, szervező eleme, s egyben a közvetlen kapcsolódási pontokat is mutathatja világrendi és egyéb válságoktól sújtott napjaink felé.” Fried István irodalomtörténész szerint, „a késő romantika alapvető kérdésfelvetéseivel vívódó költő” versei önmagukon és korukon túlmutatva, százada és annak fordulóján fellépő „ködlovagok” és „modernek” jelentkezését készíti elő, s ezért magukban is önálló fejezetei (lehetnek) Madách életművének. Bóka László Vajda Jánosban és Kiss Józsefben, sőt Adyban vélte fölfedezni Madách szerelmi lírájának utóéletét. Sőtér István is elismerőleg szólt lírájának modernségéről, mely túlhaladta korát. Szili József Szabó Lőrinc előképét is megtalálta egy költeményében.
Ahogy a szobor készül, hogy a fölösleget lehántják a nyersanyagról, úgy e verseket megfelelően kell átszűrni, hogy a Tragédia által elhomályosított költő lírájának önálló értékei napvilágra jussanak. „Madáchban nemcsak hogy ott a költő, hanem legjelentősebb poétáink egyikeként tisztelhetjük”, már a Tragédia alapján is. Szili József szerint, verseinek egészét nem lehet „rehabilitálni”, de ez nem lehet gátja annak, hogy „lírájának a maga korában páratlan értékei” ne kerüljenek helyükre. Erre több példát is felsorol. A múzsa legalább kilenc ujját megnyalhatja!
A bemutatásra kerülő kötet szintén azt a költőt keresi Madáchban, akivé korából kimagasló tehetsége, továbbá költészetének általános alapvetése, valamint egyes darabjai, részletei okán – Szili szavaival – »lennie kellett volna, de egészként végül is nem lehetett.«”
A kísérlet, a költő mintegy háromszáz verse közül alig kéttucatnyit választani, melyek nem csupán „gondolati korszerűségükkel napjainkban is ható költészetnek tűnnek, hanem versként is máig érvényesek.” A költő bölcseleti (létértelmező) és közérzeti (létértékelő) verseiben mutatja föl „azt a mezőt, ahonnan napjaink felől is megközelíthetők, olvashatók.”
Ez az évfordulós kötet kényszerűségből az eredetinél is szűkebbre szabott válogatást tesz közzé, ami egy bővebb válogatás megjelentetését teszi indokolttá, „mely egy olyan érzékeny és gondolati telítettségű költőt állíthat elénk, aki korunk (új) információrobbanása(i) következtében az eltörpült/megnőtt ember életérzésének is hiteles rajzát képes adni.” Beleértve szerelmi költészetének olyan darabjait, melyek a korabeli nyárspolgári illemnek erotikájukkal fittyet hánytak. Madáchról elterjedt, hogy nőgyűlölő volt, de még őt követően is sokáig kevesen tudtak oly találóan szólni a nőről, annak szépségéről, nemcsak a testiről, hanem lelkületéről, a szerelmi aktusról, mint ő. Afféle színes csokrot alkotó függelékként e majdani válogatás tartalmazná aforizmáit, egymondatos esszéit, rögtönzéseit.
Verseinek kéziratai tele vannak javításokkal, betűzdelésekkel, ami nyilvánvalóan jelzi, nehezen fogalmazott, de a másik oldalon a tudatos alkotó megnyilvánulásai is egyben. Megküzdött a legpontosabb nyelvi forma megtalálásáért. Azt vallotta, nem az a költő, „aki rímeket csinál, de akinek eszmeköre felül van a köznapin”. „S tegyem hozzá, aki nemcsak »eszmekörével«, hanem szemléletének egyediségével is képes meghaladni a köznapit.” Ez nem volt rá jellemző, elég ha paradoxonjaira utalunk, amikor „rettegő örömről”, vagy fájó kéjről” beszél, netán „örülve fél”. A legtriviálisabb, mindennapi élethelyzeteket és eseményeket „versei legváratlanabb helyein – egyetlen mozdulattal” – világméretűvé, kozmikussá tágította.
Madách verseinek metafizikai velejével, transzcendens egyetemességével a Tragédia afféle képzeletbeli XVI. színét képezik, ahol az elmúlt két és jelenlegi század „gondjai, kérdései, aggodalmai, érzelmei és világérzékelése közti átjárások, hasonlóságok, egyezések is megmutathatók. Mintegy igazolva, hogy a díszletek változhattak ugyan, a legfontosabb – emberi – kérdések azonban ugyanazok maradtak.” – fejezte be a kötet szerkesztője előadását.
Jitka Rožňová műfordító azzal kezdte, hogy arra az alapvető kérdésre, miképpen fordította Madách költészetét, tekintettel a szerző sajátos költői világlátására, nehezen tudna röviden válaszolni. Egy 19. századi szöveget, ráadásul egy kötött versformát lefordítani, minden fordító számára igényes feladat. Nemcsak a szerző és az olvasó iránti felelősségérzet, hanem a fordítói buktatók miatt is, amelyeket a munka folyamán a lehető legjobban kell megoldani.
Róla az előszóban Praznovszky azt írja, számára „e műfordítás tán élete eddigi legnagyobb … kihívása, s még nem is ért e próbatétel végére.
Már csak azért sem, mert ezt a könyvet reményeink szerint jövőre követi egy terjedelmesebb, még teljesebb, kétnyelvű válogatás Madách Imre verseiből.” (9. o.)
Az egyik dolog, ami a versekben megfogta, hogy a költő mennyire pontosan látta – úgy mint a Tragédiában is -, rámutatva a kor szennyére, az emberi faj minden pozitívumát és negatívumát, örömeit és kínlódását. Ha eltekintünk az archaikus nyelvezettől, olyan gondolatokkal szembesülünk, melyek a 21. században is fölöttébb időszerűek. Az olyan témákkal, mint a reménytelenség és szerelem, élet és halál, csalódás és bizonytalanság, vagy az emberiség jövőjével kapcsolatos kérdésekkel mindannyian naponta találkozunk.
Éppen a versek időtállósága okán, fordítóként gyorsabban azonosult velük, beléjük tudott hatolni és így nekiláthatott a formális és tartalmi szerkezetük feltárásához.
Célja az volt, hogy a figyelmes és érzékeny olvasónak egy olyan gyűjteményt kínáljon, amelyet megért. Ezzel függött össze a korabeli madáchi nyelv aktualizálása. Mégis a szerző az elejétől a végéig jelen van, ahogy az ő sajátos látásmódja, az a légkör, melyben az egyes szövegek születtek, azok az események és pillanatok, melyek a költőt megihlették. Hogy ez mennyire sikerült, annak megítélését az olvasóra bízza. Az elmúlt hetek és hónapok számára minden esetben egyben beteljesülést és kihívást jelentettek. Habár Madách költeményei az érdeklődés peremére kerültek, az életmű szempontjából fontosak és értékesek. Egy olyan töredéket, mozaikot képviselnek, mely nélkül a költő és drámaíró életútja és irodalmi sorsa nem lenne teljes.
Bízik benne, hogy amint az Ember tragédiája megtalálta útját a szlovák olvasóhoz, költészete, mely korának és Madáchnak, mint irodalmárnak, politikusnak, fiúnak, apának, férjnek és barátnak egyedülálló tanúja!
Hogy ez a fordítás sikeres, Bárdos Ágnes igazolta, aki a műsorban Madách verseiből olvasott föl. Bevallotta, azok értelmezésénél jó szolgálatot tett a szlovák fordítás.
Balassa Zoltán, Felvidék.ma
{iarelatednews articleid=”49320,49306,49049,49045,47063,44826,43808,43792,41915,49599″}
