Megszokott módon a Pipagyújtónál emlékeztek márciusi forradalomról a somorjai és környékbeli falvak polgárai. A megemlékezésen felléptek a somorjai Corvin Mátyás Alapiskola, valamint a Tejfalusi Alapiskola diákja. Közreműködött a Nomád zenekar. Az ünnepi beszédet ezúttal a volt EP-, és jelenlegi önkormányzati képviselő Bauer Edit mondta, majd Magyarország szlovákiai nagykövetségének tanácsosa, Nagy László is szólt az összegyűltekhez.
18 órától a Városi Művelődési Központban az erdélyi Zorkóczy Zenóbia és Incze Gergely Katalin Föltámadott a tenger címmel megzenésített forradalmi lírákat adtak elő.
Bauer Edit beszéde:
Európa csendes, újra csendes,
Elzúgtak forradalmai…
Szégyen reá, lecsendesült és
szabadságát nem vívta ki.
Ebben az európai csendben mire is emlékezünk? S valóban, csak az a dolgunk hogy emlékezzünk?
Néhány évvel ezelőtt egy diplomata azt mondta egy beszélgetés során, hogy tapasztalata szerint az Alpoktól keletre a népek visszafele néznek, a múltban élnek, az Alpoktól nyugatra pedig inkább a jövőbe vetik tekintetüket.
Úgy gondolom, akkor teszünk okosan, ha az ilyen jeles napokon a múltat faggatjuk, a nagy események üzenetét próbáljuk a magunk számára megfogalmazni, nemcsak azért, hogy a múlt hibáiból okuljunk, hanem hogy erőt, reményt merítsünk, ne veszítsük az irányt…
A hely, ahol állunk, véráztatta hely. Sok évvel ezelőtt valószínűleg azzal a célzattal, hogy megtörjék az ünnep méltóságát, azt terjesztette a városi legendává szelídített suttogó propaganda, hogy néhány honvéd itt a Pipagyújtó csárdában részegre itta magát, s a császáriak rájuk gyújtották a fogadót. Azóta már persze tudjuk, ahogy akkor is tudni lehetett, hisz írásos feljegyzések maradtak, hogy „a néphadsereg alakulatai Somorja, Bacsfa, Tárnok, Illésháza vonalát tartják megszállva. Május 12.-én reggel Bacsfa községben a 37. zászlóalj 3. százada Tejfalu irányába való előnyomulásra kapott parancsot, az ellenség felderítése céljából. Már túlhaladott a Pipagyújtó csárdán, midőn az ellenség golyózáport bocsájtott a csapatra, majd Tejfalu keleti bejáratánál felállított ágyúk is lőtték a szabadságharcosokat, akik közül heten életüket vesztették.”- írja naplójában Cserna János, Kosztolányi Mór alezredes egyik tisztje. Ők heten, név szerint Szilassy János, Mézes József, Csonka Pál, Kostyál Pál, Pogrányi József, Paumann Ferenc és Hibó József közös sírban, itt nyugszanak.
A csata valószínűleg annak a tavaszi hadjáratnak a része volt, melynek célja Buda és Pest felszabadítása, a Görgey által megtervezett ún. átkaroló hadművelet része volt. Ennek eredményeképpen április végén be is vonult az első huszár Pest kiürített utcáira.
A csatára, az elesett hősökre emlékezteti a késői utódokat a sírkert s az emlékmű, mely lehet, hogy nem a legszebb, de minden bizonnyal a legelsők közé tartozik. Alig ért véget Haynau vérengzése s a rossz emlékű Bach -korszak, de messze a kiegyezés előtt, 1861-ben, ahogy a krónikás írja, a rendőrség kijátszásával állították Csallóköz hölgyei. Vállalás volt ez is, a maga idejében a javából. Tisztelet az őrzőknek!
Nem tisztem a történelmi események sorjázása, de azt, hogy a forradalom eszméi 1848. március 3.-án először kaptak nyilvánosságot a Pozsonyi országgyűlésben Kossuth Lajos felszólalásában, azt fontos tudnunk, hisz innen datálódik a forradalom kezdete. Ebben a beszédben fogalmazódnak meg az ellenzék követelései: a jobbágyfelszabadítás, a közteherviselés, a népképviseleti parlament, és a felelős kormány megalakításának igénye.
Tájainkon zajlottak a magyar történelem fontos eseményei, itt nem a politika hátsó udvara volt. Úgy vélem, erről sem szabad megfeledkeznünk, mint ahogy illik megemlékeznünk az innen nem messze, a királyfiai temetőben nyugvó szabadságharcosról, Laube Antal őrnagyról is, aki a körtvélyesi hajóállomás vezetője volt.
A szabadságharc egyik vértanúja, báró Jeszenák János is a közeli Királyfiához kötődik, hisz a családnak itt volt birtoka. 1848-ban ő Nyitra megye főispánja, a forradalom bukása után a várbíróság vérpadra küldi. Utolsó szavait lejegyezték, s mivel az utókornak szánta őket, hadd idézzem: „azon hitben halok meg, hogy a haza sorsa jobbra fordul. Minden forradalom áldozatokat kíván, én egy vagyok azok közül. Örülök, hogy sokak életét megmenthettem s áldozatul esem másokért. Isten áldja meg a magyar hazát!”
Igaz, a forradalom elbukott, de a történelem kerekét már nem lehetett visszafordítani.
Néhány évtized múlva Magyarország történelmének egyik legsikeresebb szakaszába lépett.
A forradalom elbukott, de a forradalom eszméi örök érvényűek. Balgaság lenne azt hinni, hogy a forradalom nagy eszméi, a szabadság, az egyenlőség vagy akár a testvériség eszméje egyszer s mindenkorra győzedelmeskedett.
Sőt az sem garantált, hogy ezeket a fennkölt elveket nem akarja egy-egy népcsoport saját maga számára kisajátítani s másokat kirekeszteni. S ha jól belegondolunk, talán azt is észrevesszük, hogy milyen hatékonyan igyekszenek bennünk is elültetni a kétséget, hogy az egyenlőség, legyen szó a pl. a nyelvek egyenlőségéről, nem is olyan fontos, hisz értünk más nyelven is. Hogy a nevünk használata anyanyelvünkön sem olyan fontos, jobb, ha nem tűnünk ki a másnyelvű tömegből. Ennél csak az szomorúbb, hogy az egyenlőség eszméjét a hátrányos megkülönböztetés gyakran keményen felülírja.
Ily sok év távlatából még mindig hagyjuk magunkat megvezetni, hogy az iskola, az oktatás nyelve sem fontos, hisz a nem iskolázott embert könnyebb meggyőzni, könnyebb manipulálni, könnyebb vele elhitetni, hogy az asszimiláció a legjobb túlélési stratégia.
„Ha majd a bőség kosarából
mindenki egyaránt vehet,
Ha majd a jognak asztalánál
Mind egyaránt foglal helyet”…-
– valahogy így álmodta meg a költő azt az állapotot, amelyről bizonyára nem gondolta, hogy több mint 160 év távlatában még mindig csak délibáb marad.
Saját dolgaink igazgatása még mindig nagyrészt a többség akaratától, szándékától függ. S a jog asztalánál is könnyen lesz az áldozatból vádlott, ha a hatalom éppen úgy kívánja. Az alkotmány ugyan megengedi, hogy beleszóljunk saját ügyeinkbe, de a hatékony beleszólás joga csak a nemzetközi egyezményekben létezik, mindmáig írott malasztként. Másrészt, mi magunk sem értjük gyakran, vagy ha értjük is, alábecsüljük annak a súlyát, milyen felelősség terhel bennünket, amikor arról döntünk, kinek a kezébe adjuk a nép zászlaját.
A történelem alakításában minden generációnak megvan a maga feladata, a maga felelőssége is. Mi sem menekülhetünk a saját felelősségünk elől.
Emlékezzünk kegyelettel a vértanúkról és az elesett hősökről, de ne feledjük az üzenetet, hogy az Egyenlőség, szabadság, testvériség eszméinek megvalósulásáig hosszú még az út. Ezen az úton mindnyájunknak van feladata és felelőssége. Ezért úgy kell cselekednünk, hogy unokáink sírjainkra virág helyett – mulasztásaink vagy gyávaságunk miatt – ne átkot szórjanak.
A halálba menő vértanú csak remélhette, hogy a haza, a nemzet sorsa jobbra fordul. Kiváltság, hogy a reménykedésen túl mi többet tehetünk. Tenni kell azért, hogy száz év múlva is legyen, aki ebben a sírkertben március csillagára emlékezik.
Szép ünnepet kívánok mindnyájunknak.
Elhangzott Somorján 2015. március 15-én.
Felvidék.ma
