Ifj. Gazdag József: Egy futballfüggő naplója c. kötetét a Kalligram Kiadó adta ki 2015 áprilisában. A szerző ezzel a kötetével házal Dél-Szlovákia területén. Április 10-én szülővárosában, Kassán mutatta be. A kötet mindannyiunk szerencséjére egyáltalán nem csupán a fociról szól, ahogy az érdeklődő közönség Kassán is meggyőződhetett. A 296 oldalas könyv sokkal fontosabb közéleti kérdéseket feszeget, mint a foci, melyek életünk fontos meghatározói.
A hatvan perces műsor – ahogy bevezetőjében a házigazda szerepét vállaló Köteles Szabolcs fogalmazott -, az kívánta bizonyítani, kisebbségben is képesek vagyunk értéket teremteni. Erről viszont bennünket aligha kellett meggyőzni. Nem vagyunk eléggé büszkék önmagunkra – mondta . – Ifj. Gazdag József Kilátás az ezüsfenyőkre c. munkáját tüntették ki 2005-ben, így ő lett a legfiatalabb Madách-díjas. Ugyanabban az évben elnyerte a Bródy Sándor-díjat is. Ez annyit tesz, mintha az irodalmi X-faktort nyerte volna meg. Tíz évig az Új Szó Focitipp rovatát írta, mely hihetetlenül népszerű lett. Saját szemével látta, a fiatalok Komáromban utána futottak, hogy autogramot kérjenek tőle.
Szigeti László, a Kalligram Kiadó igazgatója elmondta, Gazdag a mi kutyánk kölyke, mert egy kilométeres körben született Máraival. Ritkán tesz eleget felkéréseknek, hiszen évente 100-120 könyvet jelentetnek meg, így képtelenség minden bemutatón részt venni. Nem örült szívből ennek a kötetnek, mert prózát és regényt vár Gazdagtól. Nem tudja, hogy leírta-e, de a futballon túl a létkérdések iránt rendkívüli módon érzékeny. A szegénységre, a kirekesztésre, arra, ha valakit megaláznak.
A szerző egy Kassához köthető I love VSS című írását olvasta föl bevezetésképpen. Különös, „hogy egy olyan csapatnak szurkolok, amely idestova húsz éve megszűnt. Lehet szeretni egy nem létező futballcsapatot? Miért ne lehetne!” Amikor apja kivitte az első meccsekre, még nem tudta, „hogy ez a választás egy életre szól, mint minden igaz szerelem.” „A lélekgyógyászok óva intenek az erős nosztalgiázástól. A múltat le kell zárni, senki se cipeljen magával mázsás bőröndöket. Ne? Miért ne? S ha kincsek vannak bennük?” Berenhaut Róbert fényképésztől régi fényképeket kapott, amelyeken gyermekkora és kamaszkora hőseit láthatja viszont. A nyugdíjas szurkolócsoport tagja volt Brezniczky László tanár is. Hangulatos írásában bevallotta, még mindig a húsz éve megszűnt focicsapatnak szurkol. Gyermekkora szombatjai jutnak eszébe, a teljes érdektelenség, amely e csapat akkori szerepléseit követte. Kis, közepes, egyhangú, szürke meccsek voltak ezek. De szerették és kész. Az emberek alig jártak ki. Csak 2-300 ütődött alak. Előkerült a laposüveg. A csapat 1992-ben szűnt meg, a stadiont 1997-ben zárták be. Amikor egyszer bemásztak a zárt területre, gaz, szemét, törmelék fogadta őket. Nem maradt semmi, csak a szerelem, mert azon nem fog az idő.
A beszélgetés első kérdése arra vonatkozott, van-e jövője a nyomtatott könyvnek?
A könyvnek nincs jövője, ez az utolsó! – kezdte tréfásan a választ Gazdag. – Szerinte Szigeti is egyike az utolsó fanatikus kiadóknak. Nem hiszi, hogy lenne jövője könyvnek és a nyomtatott szónak. Ez különösebben nem zavarja. Sokáig abban az ellenérvbe kapaszkodott, hogy annyiszor jósolták már a könyv halálát. Jött a napilap, a rádió, a tévé, az internet. Mindennek ellenére túlélte. De azt hiszi, ma a Guttenberg-galaxis végnapjait éli. Ez érezhető, ám nem tudja, mi fog jönni ezután. A statisztika a nyomtatott napilapok drasztikus példányszámcsökkenéséről szól. Annyira megváltoztak a szokások. Náluk egyszerre több napilap is volt az asztalon, és szólt a Kossuth Rádió. Ő még így szocializálódott, a mai fiatalok már nem így. Ezt a világot nem is értik. Minden hírhez az interneten keresztül jutnak. Ez radikálisan más valóságértelmezést jelent. Ma egy 800 oldalas könyvet nem olvas el senki. A fiataloknak egy szépirodalmi alkotáshoz sincs türelmük. Nincs türelmük írni sem. Csetelnek, sms-t küldenek. Minél egyszerűbben fogalmaznak, minél kevesebb szóval, ami az árnyalt fogalmazás rovására megy. Smile-képet küldözgetnek egymásnak. Ez egy idő után érzelmi analfabetizmushoz vezet. Meglepődve látjuk, egyes olvasók már nem értik az írót. Egy jegyzetében az Úristent szólította föl. A kontextusból kicsengett az irónia, mégis olvasói levelek érkeztek tömegével, ahol blaszfémiával vádolták. A reformátusok védték meg. Ha nem tréningezzük a nyelvet, az árnyalatok világlátásunkból kikopnak.
Gazdag tíz évet dolgozott sportújságíróként. Ez idő alatt mi változott? – szólt a következő kérdés.
Tizenhét éves gimnazistaként a Hajrá c. csallóközi sportlap szerződést kínált neki. Akkor a cikkeket írógépen írta, indigóval készített másolatot. Postán küldte vagy faxolta, a fényképeket borítékban megcímezve küldte. Ez volt a 90-es években. Amikor 1998-ban a Szabad Újságnak, egy országos lapnak dolgozott, ott volt egy számítógép. Az Új Szóhoz 2000 februárjában szegődött. A helyszínekről úgy írta a cikket, hogy jegyzetelgetett a meccsen, mert nem volt notebook. Amint véget ért a mérkőzés, hívta a szerkesztőséget, a gépírónő feltette fejére a fejhallgatót és ő diktált. A gépírónők gyűlölték a futballt, mert 22:30-ig a szerkesztőségben kellett maradniuk. Közben a meccs után bekapcsolták a hangszórókat, üvöltött a zene. A neveket betűzni kellett. Nem csoda, ha elírás történt. Ő azt diktálta, hogy gólzáporos mérkőzésen nyert a DAC. A lapban az jelent meg, hogy hózáporos meccsen. Júniusban. Mostanra eljutottunk odáig, hogy az ázsiai újságíróknál nem is tudja mi van. Valamilyen azonosíthatatlan tárgy, se nem telefon, sem számítógép, se mikrofon. 2014-ben Lisszabonban a helyszínről 4 oldalnyi anyagot ő rendezett a panzióból. Az Új Szó oldalai így kerültek nyomdába. Onnan szerkesztette, javította.
A következő kérdés az utazásra és a kulisszatitkokra vonatkozott.
Ez kevésbé romantikus része a munkának, mint hinné az ember. Sportújságírónak lenni, klassz dolog, de kell hozzá egy elhivatottság-érzés. Az újságírót lefújják könnygázzal, ahogy a román-magyar mérkőzés előtt történt Bukarestben. Egy mérkőzésre úgy jut el, hogy sajtóbelépőt kérvényez az UEFÁ-nál. Hosszas mérlegelés után Szlovákiából egyedüliként jutott ki egy alkalommal. A Sme sportújságírói tiltakoztak hogy Szlovákiából csak egy juthatott ki, az is magyar. Az UEFA magasról tett rá, hogy a Smenek milyen problémái vannak. Valahogy bekerülsz a körforgásba és akkor mehetsz. A legolcsóbb repülőjegyet és a legolcsóbb szállást kell megszerezned. Vagy kollégánál alszik az ember, mint pl. Londonban. Más alkalommal autóval mentek Pozsonyból Rómába. Ott magyar apácáknál aludtak ismeretségi alapon. Másnap indultak hazafelé. Az autóban a térdén írta a tudósítást. Valami benzinkútnál, ahol van WIFI, megálltak és le tudta azt adni. Sokszor éjszakázott kihalt repülőtereken, pályaudvarokon a lézengő focidrukkerekkel együtt. A munkának ez a része kevésbé látszik. Nem vagy a Népszabadság, vagy Sme tudósítója, de bevállalod. Ilyen élményből sok volt. Boszniába pihenés nélkül oda-vissza kellett utazni. Se szállás, se pénz. Egy huzamban tették meg az utat. Két órával a meccs előtt értek oda. Egy melák bosnyák útjukat állta: „Ide már nem mentek be, mert tele van!” Itt az akkreditáció! Bocs, már le van lakatolva biztonsági okokból a bejárat. Hosszas telefonálgatás következik. Végül úgy húztak föl a tribünre. Ezt az olvasó nem tudhatja.
A visszajelzések milyenek? – kérdezte Köteles.
Az Új Szónál folyamatosan nagyon sok olvasói visszajelzést kapott, ami sok esetben számára motivációt jelentett. Dunaszerdahelyen író-olvasó találkozón vett részt 2012-ben. Elmondta felmondásának történetét. Felállt egy 65-70 éves helyi férfi, a DAC masszőre és ezt mondta: „Ezt nem csinálhatod velünk! Nem hagyhatsz magunkra!” A pénztárcájából egy cikket vett elő és két sort olvasott föl. „Ha mindenki körülöttünk tolvaj, ez nem azt jelenti, hogy lopni szabad.” Megfenyegetett és leült. Voltak olyanok is, akik a kénköves pokol bugyraiba kívánták.
Hogyan lehet egy sportújságíró pártatlan? – jött a következő kérdés.
A pártatlansággal az a helyzet, hogy nehéz objektívnak lenni, aki ilyen megszállottan szereti. Gazdag a csapatfutballról ír. Ő a sportággal szemben elfogult, de egyben szurkoló is. Ez néha győzedelmeskedik a meccseken. A holland–magyar meccsen nehezen tudta az eufóriáját leplezni. A holland újságírók megrökönyödve néztek rá. Már orvost akartak hívni, csillapítóval. Az egyik román-magyar meccsre csak az újságírókat engedték be, de kieresztették a hangjukat. A gólok esetében úgy viselkedik, mint 6-7 éves korában. Az egyik meccs végén, a vesztes, tehát megsemmisült csapat 35.000 drukkere azt énekelte, hogy az él, élni fog és a vörös csapatzászló akkor is lobog, ha kikapunk. Lúdbőröztető volt. 40-50 éves meglett családapák viselkedtek így!
Márainak nem volt valamilyen fényes véleménye a fociról – jegyezte meg Köteles.
Korábban erősen szelektált naplójegyzetek jelentek meg az írótól. Gazdag Márait elsősorban naplóírónak tartja. Ez az életmű csúcsa. Az utóbbi tíz évben ez a legmeghatározóbb olvasmánya. Egészen más, mint a regényei. Az író megcsömörlött a dallamos Márai-hangtól. Sportolt-e Márai? Közvetlenül a háború után reggel frissen facsart narancslevet ivott, fél órát az ágyban olvasott, majd cikket írt, uszodába ment, megdögönyöztette magát és várta a kocsi, mellyel a szerkesztőségbe hajtatott. Ilyen Churchill-i viszonya volt a sporthoz. Naplójában írja, Nápolyban Jánoskával lemegy a kikötőbe sétálni. Az angol hadihajó legénysége éppen a nápolyi galerivel játszik. Bevallja, életében először lát focimecset [elfelejtette már, hogy 1927-ben már kiment megnézni egy futballmeccset és elmarasztalóan írt róla? – BZ], ami szerinte átmenet a kocsmai verekedés és pubertásbeli futási kényszer között. „Nem csalódtam.” – zárja eszmefuttatását. Gazdag ezzel kapcsolatosan megjegyezte, hogy a magyar irodalom meglehetősen gazdag ebben a tekintetben, mert sok futballszerető szerzőt ismer. Esterházy Pétert említette, meg Mándy Iván művét, A pálya szélént. Ez egy lírai könyv egy a kisemmizett, a periférián élő, deklasszálódott magányos emberről, akinek nincs más szerelme, csak a foci. Wöeres Sándor véleménye az olimpiáról, inkább kivétel. Őt untatja az ugribugri. A világirodalom nagyjairól kiderül, elkötelezett hívei a focinak. Például Albert Camus-t említette, aki futballbíróként szerepelt Algírban. A futball-mentalitást viszont nem szereti.
Majd a beszélgetés a két háború közötti Kassára terelődött. Hihetetlennek tűnik, de az erős polgári réteg egyidejűleg több magyar napilapot is eltartott. Gazdag mégsem hinné, hogy ez aranykor volt. Mert szerinte, ez a réteg tétlenül nézte azt, ahogy 12.000 zsidót deportálnak Kassáról. [Ez viszont ellentmond a tényeknek, hiszen nagyon sokan kockáztatták életüket, hogy embereket mentsenek, rejtegessenek, enyhítsenek a helyzetükön. Elég csak Gaskó Miklós kötetét kézbe venni, vagy Szabó Lajos: Utolsó szalmaszálát, a korabeli újságokban is a lebukott rejtegetők nevét feljegyezték. Rákos Péter, a prágai Károly Egyetem tanárának személyes visszaemlékezései is ellent mondanak az előbbi állításnak. És ne felejtsük el Salkaházi Sárát Benkovits Vilmával együtt! – BZ]
A Kassai Újság tudósítója 1938-ban Franciaországba utazhatott a futballbajnokságra. Hogy a helyi sajtónak tudósítója volt Párizsban, az magától értetődő. Egy vidéki városi lapnak saját tudósítója! Ma egy országos napilapunk van, s annak nincs ilyen tudósítója.
A gyermek- és fiatalkoráról esett szó, amikor Gazdag cilinderben járt iskolába. De ezekről a vendég nem sokat kívánt mondani. Egy kérdés rávilágított arra tényre, mely már a focipályák gyújtogatása óta napirenden van. A foci jövőjével kapcsolatosan szkeptikus, mert az már nem arról szól mint hajdanán. Üzletté alacsonyodott. A foci a szórakoztatóipar része lett. Hét-nyolc csapat diktálja az árakat. Így a közép-európai futballt el lehet felejteni, mert ez a térség leszakadt. Legutóbb 1996-ban került be innen csapat a legjobbak közé. Itt már soha nem lesz jó csapat. Nem jut a „vályúhoz”. Ma már ennek semmi köze a csapatszellemhez. Egyforma uniformisban vannak ugyan, de sztárokat csinálnak egyes focistákból. Régen egyéniségek, de nem sztárok alkották a csapatot. Akkor még ennek identitáserősítő szerepe volt.
A közönség még egy focikvízen esett át. A nyertesek értékes könyvnyereményben részesültek. Majd nemsokára az érdekes könyvbemutató véget ért. Gazdag felolvasta a Nem térkép e táj c. írását, mely a lángoló krasznahorkai vár kapcsán íródott. „Ha Pozsony felől utaztam haza Kassára, a «régi ismerősök» közül mindig a krasznahorkai vár köszöntött elsőként. Mindig ugyanúgy fogadott, ugyanazzal a méltósággal” Mert ez „a némán őrködő krasznahorkai vár jelentette az origót. S nem csak nekünk. Mindenkinek, akinek nem térkép e táj.” Majd arról ír, hogy nincsenek már országos szintű magyar sportegyesületek, melyek erősítenék a szurkolók nemzeti és kulturális identitását. „Mi köze egy futballklubnak a kulturális identitáshoz?” A két világháború közötti sportklubok „megmaradásunk érdekében kultúrmissziós tevékenységet folytattak: színielőadásokat és irodalmi esteket szerveztek”. Mai viszonyaink között ez nonszensz. Pedig számos magyar sportlap jelent meg Pozsonyban vagy Kassán. Lőcsén másfél százan járattak magyar napilapot és a budapesti Színházi Életből hetente harminc darab fogyott. Ma már nincsenek ilyen lapok és néhány évtized múlva még ennyire sem lesznek. Harminc év múlva „nagyjából elfogynak a magyar olvasók.” Ennek pedig mi vagyunk az okai. Saját kulturális és szellemi igénytelenségünk, lusta és jóllakott közönyünk, Gúta, Kassa és Komárom közönye!
„A krasznahorkai várat felújítják: remélhetőleg sokáig őrködik még a rozsnyói fenyvesek fölött. S amikor mi már nem leszünk, akkor is jelezni fogja, évtizedek múlva is, hogy ez a táj itt, (…) a mi szülőföldünk volt.”
A kötetet sokan megvásárolták, hiszen ez a nemes veretű publicisztika mindannyiunkat megszólított. A szerző dedikálta művét az érdeklődőknek és végül a vendégek megihattak néhány pohár bort.
A további könyvbemutatók helyszínei megtalálhatóak az Eseménynaptárunkban ITT>>>.
További képek a kassai könyvbemutatóról megtekinthető a Képgalériánkban ITT>>>.
Balassa Zoltán, Felvidék.ma
a szerző felvételei
{iarelatednews articleid=”52977,49999″}
