Mikszáth Kálmán halálának 105 évfordulója alkalmából ünnepi megemlékezésre került sor a szklabonyai Mikszáth Kálmán Emlékházban. A május 27-i megemlékezésen Praznovszky Mihály irodalomtörténész tartotta a köszöntő beszédét. Az alábbiakban olvasható a teljes beszéd.
Tisztelt ünneplők és emlékezők! Ünneplők vagyunk, mert valami új születik itt Szklabonyán és emlékezők, mert Mikszáthra emlékezünk, aki már 105 éve testi mivoltának hiányával búsítja az érte lelkesedőket, műveinek rajongóit.
De hadd kezdjem úgy, ahogyan Napóleon a katonáinak az egyiptomi piramisok láttán. Ő négyezer évet mondott, én csak 160-t: magyarok, 60 év néz le ránk e kis házról! Nekem ez a 160 év sokkal többet ér, mint a francia császárnak 4000 esztendő. Mert a gúlákat ugyan (Madách szavaival szólván) lassan befedheti a homok, de ezt a házat soha nem fogja az idő.
Nem, mert a magyar irodalom olyan személyisége élt e falak között, játszott az udvaron, gázolt a Kürtös patak vizében, ült a kovácsműhely kormos falai között, segített a csevicés korsót cipelni Gál Magdának, ment a gyarmati vásárba a szekérre vigyázni – nos, olyan személyiség, amilyenből több nemigen terem magyar földön. Lehet persze, hogy lesz írónk, akire így gondolunk, de én nem nagyon látom eljövetelét sem most, sem előre 105-évre.
Mikszáthra emlékezünk és gondolunk s mindannyiunk mindennapos, szívet melengető olvasmány élményeire. S mikor ezt tesszük, ebben a kivételes pillanatban a jövőre is gondolunk. A fiatalokra, akik itt vannak, vagy tán még itt sincsenek, csak készülődnek. Mert most ők kapnak valami fontosat sokak jóvoltából. A magyar irodalmi és történelmi múlt okos és szenvedélyes gazdája a Magyar Kultúra Múzeuma Pozsonyból és mellette egy tisztességes mecénás a Posta Bank gondolta úgy, hogy az író csak addig él, amíg vannak-lesznek olvasói. És lesznek emlékeinek, emlékhelyeinek megtartói.
Most mi vagyunk ezek, de kell, hogy legyenek tíz és száz esztendő múltán is. Magyarok is, meg szlovákok, meg németek, meg franciák és angolok. Meg mindenki más Európából. De nekünk engedtessék meg, nekünk mégiscsak csak a magyar fiatalok a legfontosabbak. Most jobb és modernebb körülmények között kipróbálhatják a maguk Mikszáth tudását. Vagy szerezhetnek többet ebből. vagy egyáltalán: megalapozhatják. Hiszen a könyv, a mű mindig személyes élmény s itt e falak között még inkább azzá válhat. Hiszen ha csak a jó palócokat s a tót atyafiakat nézem, szemünk láttára népesül be élettel a könyvlap ezen a tájon. Ebben a házban, a hat éves kisfiúcska első álmával az új házban, a temető ijesztő sötétségével, a savanyúvizes kút meséjével, a kovácsműhely híreivel és hírhozóival, a kápolna hitével. Mennyi lélek van ebben a tájban s mennyi az ebből teremtett írói világban.
Hiszen amikor ide várunk olvasó fiatalokat, akik kirándulnak, mert érdekli őket a magyar múlt emlékeivel együtt, sokat kínálhatunk nekik. Ebben a házban akár tábort is verhetnek egy napra. Bejárhatják magút a falut a Mikszáth emlékekkel. Gyalog átmehetnek Ebeckre a nagyszülők emlékét megidézni. Onnan már csak egy ugrás át a hegyen Kékkőre, Balassi romantikus meséjén ábrándozni. Nagykürtösön meg lehet találni Mikszáth első templomát, ahol keresztvíz alá tartották. A bátrabbak nekivághatnak a sztregovai útnak is, hogy Madách csillagát nézzék meg. S visszafelé csak egy lépés Krúdy Gyula felmenőinek faluja és sírja a kis temetőben az Ipoly partján. Mindez innen, Mikszáth házából és világából mind bejárható, befogadható
S ezt az eredendő Mikszáth-élményt a mai ifjú olvasóknak is át kell élniük. Jó szervezéssel a múzeum dolgozói most már meg tudják állítani az ide érkezőket az anyaországból s a felvidékről. Ne rohanjatok. A kirándulás a nemzeti múltba nem futóverseny. Üljetek le. Beszélgessetek, játszatok, filmet nézzetek. Egy-két órára ássátok el az okos telefonokat s fedezzétek fel Mikszáth segítségével a fantáziátokat.
Hiszen ennek a palóc kisfiúnak is ez volt a legfőbb eszköze, hogy megmaradjon magyarnak s megteremtődjön írónak. A mai fiatal sem különb, csak élményekhez kell segítenünk őket. ilyen helyen, mint a szklabonyai ház. Ahová most ne is a 105 évvel ezelőtti embert, a világtól búcsúzót idézzük magunk elé, hanem azt a szöszke hajú kisfiút, aki itt hallgatja a szklabonyaiak, a nagymama és az édesanya meséit. Ehhez segítségül hoztam egy könyvet ajándékba a múzeumnak. Egy mai palóc író – aki annyira büszke volt palócságára, mint Mikszáth – írta Mikszáth gyermeki világáról, a szklabonyai évekről. Solymár József műve ez: Belzebub megüzente címmel..
És ide várom azt a mai ifjú múzeum látogatótót, aki képes arra, hogy lélekben átélje Mikszáth mesés gyermekkorát, ifjúságát, azt aki képes erre, csak nem hiszi magáról,, hogy ezt megteheti. Itt Szklabonyán, az új múzeumpedagógia teremben, jó szóval, szeretettel, okossággal tanítsuk meg őket arra, hogy nem kell mindenkinek Mikszáthnak lenni, de jó Mikszáth- olvasó magyar ember még mindenkiből lehet.
Felvidék.ma
Fotó: Pásztor Péter
{iarelatednews articleid=”54005″}