Nem akarok sírni, mert az férfiatlan, mégis megállíthatatlanul peregnek a könnyek a szememből, aztán végigfolynak az arcomon. Most először vagyok egyedül, távol az otthonomtól, és…annyira elhagyatottnak érzem magamat. Habár, néhány éve is egyedül voltam, amikor Magyarországon egyik kórházból a másikba hurcoltak, dehát az nem számít.
Alig egy hete, hogy idehoztak a Tátrába, Kovácsfalvára, a Marina, gyermek rehabilitációs intézetbe. Itt minden olyan idegen, ami az első pillanattól megrémít, hiába próbálom magamat tartani. Először is, a nővérek csak szlovákul beszélnek, amit én alig beszélek. Habár, otthon, hétfőnként, mikor a magyaroktól nincsen adás, mindig a szlovák tévét nézzük, dehát abból nem sokat lehet tanulni, csak épp az alapokat, hogy ne vesszek el. Aztán, a rigorózus házirend, ami otthon nincs.
Gyakran gondolok az otthoniakra is, hogy éppen mit csinálhatnak. Mit csinál Timi a húgom, kivel perlekedik? Mit csinál BABA, a nővérem, nagyapám, anyu?
Hallgatom, a többiek szuszogását körülöttem, és egyre jobban erőt vesz rajtam az elhagyatottság érzése…annyira magányos vagyok. A torkomat szorongatja a sírás, ami egyre följebb kúszik, míg végül eltörik a mécses.
Szinte, azonnal felgyullad a szobában a villany. A gyerekek közül, van, aki álmosan dörgöli a szemét, az ágyán, mások, az ágyam köré gyűlnek. Ők engem néznek, én pedig őket, mégse tudom megállítani a zokogást.
Nyílik az ajtó, az éjszakás nővér jön be. A többieket ágyba küldi, majd leül mellém, a hátamat simogatja, közben pedig szlovákul suttog valamit, megnyugtató hangon. Hosszú percekbe telik, amíg lecsillapodok, de még utána is sokáig szipogok, miután leoltja a lámpát, és kimegy a szobából.
„Spí!”
Fejemet a párnába fúrom, úgy alszom el.
…
Az udvar a kedvenc helyem, kár, hogy egyedül nem mehetünk ki, csak, ha a nevelők is velünk vannak. Ennek ellenére, néha mégis sikerül kiszökni, és olyankor, legalább néhány percre, a szabadság mámoros érzése kerít a hatalmába. Ráadásul, még a lépcsőket se kell leküzdeni, mint otthon, csak kitolnak a kocsin az udvarra.
Amíg a nevelők észre nem veszik a szökést, és visszaparancsolnak az épületbe. Ilyenkor aztán rendszerint következik a retorzió, és délután nem mehetünk az udvarra, amikor a többiek kint vannak.
Rendnek lennie kell.
Hétkor van a takarodó.
Folytatás következik
Sztakó Zsolt, Felvidék.ma
{iarelatednews articleid=”55967,55185,55038″}