A Szent Család ünnepén, János-napi köszöntők közepette gyorsan átfutottunk a karácsonyi ünnepeken – elmélkedem. Akarva-akaratlanul is, a magam korabeli hasonlítgat régmúlt idők és telek falusi ünnepeivel.
Az elmúlt évek téli évszakaiban igazi télies időt nem látnak a mai gyerekek. A szokásokról már ne is szóljak: disznóölések, Szent Család-járás, betlehemezés vagy kántálás, éjféli misék valami mély, misztikus varázsa, az ünnepek alatti, közötti családi összejövetelek, mind-mind a múlt homályába tűntek, lassan azok számára is, akik egykor még ezekből valamit átéltek.
Helyette vannak üzleti csillogások, karácsonyi vásárok (még a falvakon is), díszítések már advent elejétől, teljesen megbontva az advent értelmét. S a karácsony előtti vásárlási őrület teljesen elvonja az ünnepekről a figyelmet. A külső díszekre, és (elektromos) díszítésekre tolódik át a hangsúly. Téli álmukat alvó fák csillogásától-villogásától fénylenek az utcák, a terek, a fenyők, a házak. Mindenki csiszolja lakása minden zugát, s aki nem győzi, az lelki beteg lesz -, mert nem tiszta a lakás. Senki nem gondol arra, hogy talán éppen a lelkét kellene felkészítenie önmagának, a családnak (ha van), vagy a közösségeknek.
Településeinken, falvainkon is már feltűnnek az utcán felépített betlehemek. Ami szép bennük, hogy a legtöbb kézi munkával, emberek önszorgalmából készült, de ezekben már jóval 24-e előtt ott a kis Jézus jászola. S legyen gyermek, aki megérti, hogy kint már ott van, a templomban meg 24-én énekeljük, hogy megszületett a kis Jézus.
A Szent Család ünnepéig már el sem jut még a hívő ember sem, mert akkor már vagy az ünnepváró fáradtság, vagy az ünnepi túltápláltság ütött ki rajta. Na meg alig vannak családok. Szent családok meg még kevesebb létszámban léteznek.
Magyarországon az újabb szokás szerint már az idősebb családok is szállodákba menekülnek pihenni a karácsonyi „hajrá” elől.
Kultúrházi, és iskolai ünnepekkel, koncertekkel a közösségek is próbálják megelőlegezni a karácsonyi hangulatot, de bizony valahogy ez sem pótol mindent. Mert „valami nincs sehol” – Váci Mihállyal a költővel idézve a hangulatot.
Lehet, hogy csak a magam fajta ember elégedetlenkedik? Lehet, hogy az emberek többségének nincs hiányérzete? Dehogy nincs: bevallja vagy sem, van.
Keresem az okát: vajon mi egykori szebb karácsonyokat megélt korombeliek rontottunk el valamit? Vagy az iskola, a rendszer, a jólét? Mert éppen ez ünnep táján nem mondhatjuk, hogy szegények vagyunk.
Talán ma egy Szent János-napi templomi borszentelésen kaptam meg a választ a szertartást végző paptól, aki azt mondta a megjelenteknek: ne hagyják el hagyományaikat, a táj jellegzetes szokásait, mint az egykori borszentelés szokása, melyet pár éve újra felújítottak egy-egy faluban.
Igen, a hagyományok, amelyek elődeinknek hitéletében, szokásaikban apáról-fiúra öröklődtek. Évszakok szerinti természetközeli életmódjukkal, erkölcsi tartást, emberi felelősséget, példamutatást diktáló családi életet éltek.
S most mintha a sok csillogásban, villogásban a modern házakban nem lenne helye a Szent Családnak sem, a Megváltó megszületésének sem. Mert valami hiányzik!
Azért néha felcsillan a remény egy-egy apró, mégis gyönyörű cselekedet kapcsán. Az egyik faluban a község adventi koszorúján az utolsó gyertya meggyújtására a helyi plébános a kismamákat kérte fel.
Pedig csak rajtunk múlik az ünnep igazi varázsának megélése: személy, család, közösség, egyház, iskola együttműködésén.
DE, Felvidék.ma