Szerda éjféltől az euró a hivatalos fizetőeszköz Szlovákiában. Szilveszter napján a Pozsony környéki boltok többsége már délben bezárt, bár nagy átállásra nincs szükség, mivel hónapok óta minden árat feltüntetnek euróban is. Mégpedig jó magas árakat – ez magyarázza, hogy órákig lehet úgy autózni Pozsonyban, hogy akár egyetlen magyar rendszámú autót látnánk. Nem úgy a magyar oldalon, ahol az elmúlt években sosem látott szlovák invázió tapasztalható. A Heti Válasz Pozsonyban búcsúztatta a szlovák koronát.
Ausztriában dolgozni, Magyarországon lakni – ez a legjobb recept a szlovákok számára. Egy korona néhány éve még hat forintot ért, ma kilencet adnak érte, de hazánk nem csak ezért lett „olcsóbb” – Szlovákiában az euró bevezetésének közeledtére meglódultak felfelé az árak. S ez alaposan átrajzolta a kisalföldi viszonyokat. Ma már Mosonmagyaróváron autózva több szlovák rendszámú autót látunk, mint ahány osztrákot – néhány éve ez még éppen fordítva volt, de a sógorok csak fogorvoshoz, és az újabban nyíló plasztikai sebészetek kedvéért látogatják a Lajta-parti várost, fodrászhoz, bevásárolni vagy ebédelni nem jönnek hozzánk. Szemben a szlovákokkal, akik közül sokan a ruhaneműt és az élelmiszert is itt szerzik be az alacsonyabb árak miatt.
Ez persze csak az egyik fele az igazságnak. Ugyanis nem LCD tévét vagy lisztet vásárolni a legjobb üzlet Magyarországon, hanem ingatlant. Ez magyarázza, hogy az utóbbi években sosem látott szlovák invázió kezdődött Magyarországon. A Pozsonyba Kelet-Szlovákiából beáramló hihetetlen munkavállalói tömeg úgy felverte az ottani tarkabarka panelházak lakásainak árát, hogy egy kinti két-háromszobás tömblakás eladásából befolyt összegért a határ menti magyar falvakban kertes házat tudnak vásárolni. Először Rajkát lepték el a szlovák betelepülők, majd egyre beljebb merészkedtek, most már a határtól mintegy 20 kilométerre levő Mosonmagyaróvár új lakónegyedeiben is egymás után vásárolnak házakat.
„Amikor a szemközti házat meghirdették, annyi szlovák rendszámú autó fordult meg itt, hogy hihetetlen” – meséli a mosonmagyaróvári benzinkutas, akinél útbaigazítást kérünk, merre kanyarodjunk le Szlovákia felé. Amíg a Mosonmagyaróvár környéki falvakban száz négyzetméteres társasházi lakást lehet 13-15 millió forintért venni, addig Rajkán egy ugyanilyen 35-40 millióért cserél gazdát. Magyarul egy szót sem beszélő szlovákok egymás után vásárolnak ingatlant magyar területen, és innen járnak dolgozni a mindössze 15-20 kilométerre fekvő Pozsonyba – magyarázza a benzinkutas. A magyar-szlovák viszonylatban pedig már évek óta nem a korona a fizetőeszköz – mivel ezzel a magyar fél nem nagyon tudna mit kezdeni.
Nem is lehet csodálkozni ezen. Rajkán már a lakosság tíz százaléka szlovák, de még koránt sincs vége a beáramlásnak. Akinek elég nagy a telke, gyorsan ráépít egy másik házat, amit jó pénzen eladhat a pozsonyiaknak. Tavasszal jártunk itt utoljára, azóta is szembeötlő a változás. Itt nem érzékelhető a magyar építőipari válság, a község határában sorra épülnek a városias jellegű tömblakások. Hiába, lassan Rajka is Pozsony elővárosává válik, ahogy a szomszédos, immár szlovák területen levő Oroszvár, vagyis Rusovce.
A magyaros névhasználat inkább történelmi emlék, az egykor egyutcás falucska ma egybefüggő lakóparkok színes kavalkádja, rózsaszín-kék-sárga-barna új házak mindenütt. Az új házak furcsa kontrasztot alkotnak a rossz állagú műemléképületekkel, mint a XIX. században épült neogótikus kastéllyal. De még nincs vége, Rajka felőli részen hatalmas hirdetőtáblák mutatják két új lakónegyed – ma még körülkerített szántó – látványrajzát. Az építkezések láttán kicsit úgy érezzük magunkat, mintha az ezredforduló Magyarországán járnánk, de azután elhessegetjük a gondolatot, nem magunkat siratni, hanem a koronát búcsúztatni jöttünk. A jelek szerint egyedül vagyunk, nemhogy vásárlási roham, vevő sincs sehol. A főtéren található Coop üzlet, az egyetlen nagyobb élelmiszerbolt délben bezárt, éppen az orrunk előtt.
Irány Pozsony. Nyolcpercnyi autózás után máris a szlovák fővárosban járunk. Az üzletek zárva. A Lindlnél ugyan összefutunk két szlovák férfivel, de ők valami tömény italért jöttek és nem a koronától búcsúzni. Azt mondják, a váltásnak nincs semmi jelentősége. Talán mi is így vélekednénk, ha Magyarországnak sikerült volna előbb bevezetni az eurót – gondoljuk. Néhány éve a schilling megszűnésekor valóban nagyobb volt a felhajtás. A két szlovák férfi is arra panaszkodik, amire az osztrákok, hogy az euró felfelé vitte az árakat. Egy-két osztrák rendszámú autót látunk a Billa üzlet előtt, amit végre nyitva találunk. Ám hamar kiderül, Ausztriában dolgozó szlovákokkal futottunk össze.(A magyarok a kisebb adóterhek miatt vásárolnak osztrák rendszámú kocsit, a szlovákok pedig az egyszerűbb hitelügyintézés miatt.)
A pozsonyi boltban hatalmas plakátok hirdetik az árakat, mindent feltüntetnek koronában és euróban is. Egy korona kilenc forint, egy euró pedig 30 korona. Mindez jól érzékelteti, miért vagyunk egyedüli magyarok az üzletben. A Pozsonyba beáramló kelet-szlovák lakosság miatt egyébként is jóval ritkábbá vált a magyar szó, mint akár csak tíz évvel ezelőtt.
Gyerekkorunk nagy csehszlovákiai bevásárlásainak termékeit keressük. Sört még mindig megéri venni, a család férfitagjainak kedvence, a tízszázalékos alkoholtartalmú Zlatý Bažant 14,90-be vagyis 135 forintba kerül. A sajtos pult már nem olyan csábító, az éretlen parenyica sajtból egy valószínűtlenül kis tekercs is 45 koronába kerül. Bár ma már fogalmunk sincs miért kellett anno rizsért egészen Bratislaváig utazni, azért szétnézünk a rizses polcokon is. Csaknem olaszországi a választék, az árak nem sokban térnek el a hazaiaktól. Végül a bevált klasszikus kakaové venčekyvel valamint a kihagyhatatlan vaječné venčekyvel – vagyis a szlovák vaníliáskarikával búcsúzunk utolsó koronabankónktól. 14,9-be kerül, rögtön négyet vásárolunk belőle.. Aprónkat egy kisvakondos nyalókába fojtuk, majd a visszajárót a pénztárosnő markába nyomjuk. A hölgy lelkesen magyarázza, hogy január 15-ig még vásárolhatunk koronával, de nem hallgatunk rá. Kisvakonddal integetünk neki és elköszönünk. A sorban egyébként a legtöbben bankkártyával fizetnek, mert – ahogy az előttünk álló fiatalember magyarázza – így nem kell tartaniuk attól, hogy az apró a nyakukon marad.
Nosztalgia utunkat a rajkai határátkelőn zárjuk. Még emlékszünk a szlovák határőrök és vámosok szigorú tekintetére, amivel a csomagtartókat fürkészték annak idején. Ma egy árva egyenruhás sincs a határon. Mintha egy nem létező országba lépnénk vissza Szlovákiából. A határon szellemépület, kitört ablakú bodegák, felborult betontalpú zöld hengerkuka hever a földön. A csupa kátyú úton nagy a forgalom, de Bezenyéig egy kivétellel csak szlovák rendszámú autót látunk, hazafelé tartanak szilveszterezni – ki Magyarország, ki Szlovákia irányába.
Heti Válasz
