Három esztendő elteltével is annyi fájdalom, sértettség és talán harag vegyül a december ötödiki népszavazásról megemlékező tollforgatók soraiba, hogy felmerül a kérdés: nem volt még elég a trianonokból? A 2004. december 5-i népszavazás eredménye kétségkívül hatalmas sebet ejtett a magyar nemzet amúgyis rongy állapotban lévő testén. A határon túli nemzetrészek az „igen”-ek elégtelen számát – vagyis gyakorlatilag a kettős állampolgárságról szóló népszavazás eredménytelenségét – úgy élték meg, mint az anyaország részéről történt kitaszíttatásukat. Joggal. Akkor, ott, és olyan körülmények között.
Azóta azonban eltelt három év, s ez idő alatt nagyon sok mindenről bizonyságot szerezhettünk, talán még válaszokat is kaphattunk az akkori – 2004-es – miért? –ekre. Miért döntött úgy a csonkahoni magyarság, ahogy döntött? Szabad-e rájuk ezért haragudnunk, s most sértett félként megtagadnunk, mint anyaországot. Nem, ez ellen mint határon túli magyar, minden porcikámmal tiltakozom, mert noha jogos a felindultság, s jogos a mérhetetlen fájdalom és csalódás, mégis nagyon igazságtalan ez a „testvérharc”. Nem méltó ez hozzánk, kiket a közös múlt, a közös haza, a közös nyelv századok óta, s évezredekre egymás mellé rendelt. Igazságtalan a másfélmillió magyarral szemben, kik egy emberként szálltak szembe a nemzet vesztére törő hatalom hazugsághadjáratával, igazságtalan azokkal szemben (szép számmal akadtak), akik időt, energiát és anyagiakat nem sajnálva szinte megszállottként, szó szerint éjjel és nappal dolgoztak a sikerért. Önzetlenül, állhatatosan – mert szívükben-lelkükben egy a nemzet, egy a haza. S e haza a nemzeté.
Nem tudom már kárhoztatni azokat, akik azon a decemberi napon felkerekedtek, hogy nemet mondjanak a magyar egységre, s azokra sem, akik közönyös távolmaradásukkal fejezték ki ugyanezt. Mint a vádlottat a büntetőeljárásban, úgy most a határon túli magyarok eltaszításával megvádolt anyaországi magyarságot is fel kell mentenünk a vád alól, bűnösség hiányában. Az oka: beszámítási képessége kizárt, avagy jelentős mértékben korlátozott volt. A magyarság több évtizedes agymosása ugyanis sikerrel járt: mára tömegesen áll rendelkezésre a tökéletes fogyasztó, a gondolkodásra képtelen konzumidióta, az önmagán kívül másért felelősséget érezni képtelen gyomorember. A társadalmi szolidaritás immáron avítt marxista kategória, a nemzeti eszme, a nemzeti öntudat, a hazaszeretet pedig a „Horthy-fasizmus” jelenbe szakadt emlékei. A szellemileg alultáplált, kiéheztetett Tömeg talán már értelmezni sem tudja ezeket a szavakat. Felkapja azonban a fejét a 13. és 14. havi nyugdíjra – vagy éppen a munkahelyére törő külföldi (értsd: határon túli magyar) munkavállalóra.
Nem szabad rájuk haragudnunk. Ha neheztelünk rájuk – s rajtuk keresztül az egész anyaország fejére olvassuk az ítéletet – akkor az egész nemzet képébe hazudó (nem csak Őszödön, de a népszavazási kampány vitájában is), a nemzet tagjai közé éket verő miniszterelnök ma is nyugodtan alhatik. Mert ha egymásra mutogatunk, ha vitázunk, ha széthúzunk és nem tartunk össze: akkor a nemzet vesztére törők dörzsölhetik markukat, elérték céljukat.
Ha azonban túltesszük magunkat a traumán, s a következő évfordulókon már az igennel szavazó másfélmillió magyar tettéről emlékezünk meg, ha nekik köszönetet mondunk, s biztatjuk őket a további helytállásra, akkor e másfélmillióból nemsokára kettő, majd három lesz, és így tovább. A kormányként regnáló magyarországi hazugsággyár nem üzemel már sokáig, az őket felváltó új többség pedig csak azokra támaszkodhat, akik e viszontagságos időkben is erősek maradtak és kitartottak…
sd