Ág Tibor, a felvidéki magyarság zenei életének egyik kiemelkedő alakja ebben az évben ünnepli nyolcvanadik születésnapját. A pályatárs, Takács András visszaemlékezésével köszöntjük őt. „A felvidéki magyarság soraiból, ha valaki nagyon „megérett” már egy Kossuth-díjra, akkor az elsősorban Ág Tibor, mert annyit, amennyit ő tett ennek a népcsoportnak a fennmaradásáért, nemzettudatának megerősítéséért, néphagyomány-kultúrájának újra élővé varázsolásáért, e terület alkotói, tudományos kutatói közül senki más nem tett.” – mondja róla Takács András, akivel együtt járták az országot, és gyűjtötték a népdalokat.
Könyvei sorozatban jelentek meg: Édesanyám rózsafája (palóc népdalok, 1974), Népzene gyűjtés Csallóközben (1986), Tiszta rozmaringszál (1989), Vígan zengjétek citorák (csallóközi betlehemes játékok és mendikák, 1992), Bíborpiros szép rózsa (népzenei gyűjtés Peredről, 1996), Az Aranykert muzsikája (csallóközi népdalok, 1999), Felsütött a nap sugára (kelet-szlovákiai népdalok, 1999). Kórusfeldolgozásait, népdalcsokor-összeállításait számtalan csoport és kórus tűzte és tűzi műsorára. Ág Tibor még ma is lelkesen dolgozik, rengeteg anyagot gyűjtött, amit fel szeretne még dolgozni, saját gyűjtésből lejegyzett 12 000 dalt, „ Szívfájdalmam, hogy rengeteg anyagom van, ami nem kimondottan népzene, hanem szöveges gyűjtés, és ezt is fel kellene dolgozni. Ezek vagy a dalokhoz kapcsolódnak, vagy az énekesek életét tárják fel.” – mondta ő maga, egy interjúban.
Takács András visszaemlékezéseiből tudjuk, hogy 1951-től ismerik egymást, ekkor Ág Tibor a Csemadokban ének-zenei szakelőadó volt, és kerestek egy néptánc szakelőadót is. Ekkor kezdtek együtt dolgozni, feladatul kapták: fokozatosan ismerkedjenek meg Szlovákia, illetve a Felvidék magyar népművészeti hagyományaival: dalokkal, táncokkal, zenével, a közösségi élethez kötődő szokáshagyományokkal, viselettel stb., mert hamarosan szükség lesz rá, és szüksége lesz rá a Csemadoknak is. A Csemadok ugyanis 1952. január elsejével tervezi beindítani hivatásos népművészeti együttesét, ahová Tibort ének-zenei karnagynak, engem tánckoreográfusnak szándékoznak kinevezni.
Első, kéthetes néprajzi gyűjtőutuk 1951 december utolsó és január első hetében valósult meg. Az első út Kodály Zoltán, Manga János és Arany László zoboralji népdalgyűjtő útjainak követése volt, illetve útitervüket kibővítették Martossal. A meglátogatott községekben – Nyitragerencsér, Kolon, Egerszeg, Gímes, Zsére és végül Martos – élő hagyománykinccsel találkoztak. „A megélt súlyos tapasztalatok, a háború, a kilakoltatások, a konfiskálások, a hontalanságba taszítás ellenére az egyszerű emberek szívélyesen fogadtak bennünket, és ez nagyon pozitív hatással volt mindkettőnk további szakmai életére.” – mondja Takács András.
1952 húsvétjakor egy kelet-szlovákiai kiruccanás következett. Bodrog és Ung vidékét látogatták meg. A Csemadok egyetlen autóján, a kis minoron, és vittek magukkal egy szovjet típusú magnetofont is.
Nagy élményt jelentett a kiskaposi Biki Ferenc bácsi is, aki a környék szerint nagyon jó nótás pásztor, de még jobb tárogatós volt. Nagy félsz lakozott azonban benne, ami a tárogatózás 1945 utáni letiltásával költözött belé. Hosszú könyörgésünkre aztán odaszólt a feleségének: „asszony, ha már annyira akarják, menj, ott van az eresz alatt a padláson eldugva, hozzad le a tárogatómat”. Az öreg attól való félelmében, hogy elkobozzák tőle, inkább darabokra szétszedve eldugta, és évekig használni sem merte hangszerét. A felesége lehozta, Ferenc bácsi pedig gyönyörűbbnél gyönyörűbb dalokat varázsolt elő belőle.” – tudjuk meg Takács Andrástól.
A Csemadok III. Országos Közgyűléséhez kapcsolt országos méretű népművészeti seregszemle előkészítése során sok hagyományőrző csoportot és énekkart látogattunk meg a Garam és az Ipoly mentén. Nyír, Csata, Fegyvernek, Kéménd, Deménd stb. községekben jártunk, aztán a gömöri Medvesalja és a Sajó völgye következett. 1953 júniusára, mire a Népes megszületett, megvolt az induláshoz szükséges ének-, zene-, tánc-, viselet- és hagyományszokásbeli áttekintésünk, ismeretünk, miközben segítettük a leendő együttesek szervezését és a hazai ének-zenei, valamint néptáncmozgalmat is.
1953. június 1-jével megalakult a Csehszlovákiai Magyar Népművészeti Együttes, melynek Ág Tibor lett a művészeti vezetője és karnagya; így az addig végzett gyűjtői tevékenységének az eredményét mindjárt ott is hasznosítani tudta. Az együttes igazában csupán egy nyarat élt meg, volt vagy száz fellépése, aztán adminisztratív úton feloszlatták. A szellemet viszont már nem lehetett visszagyömöszölni a palackba. A népművészeti mozgalom fellendült, létrejöttek a különböző karnagyképző stb. szaktanfolyamok, néprajzi gyűjtőutak szerveződtek, énekkarok alakultak, a népművészeti seregszemlék sorozata jött létre – és Tibor mindenütt ott volt.
1957. májusától igazgató művészeti vezetője lett a Népes helyébe megszervezett Ifjú Szivek Magyar Dal- és Táncegyüttesnek, melyet éveken keresztül sikeresen vezetett. Később mindinkább a népdalgyűjtés vált élete céljául. Ennek érdekében, illetve a munka sikeresebbé tétele érdekében 1968-ban – egy évvel megelőzve a magyarországi „Röpülj páva…” vetélkedőt – megszervezte a Tavaszi szél vizet áraszt… országos méretű népdalvetélkedőt, mely mozgalom napjainkig él. Voltak olyan évfolyamai, amikor több mint 5000 énekes-szereplőt mozgatott meg. Tibor munkájának óriási eredménye lett az, hogy ezt a tömeget sikerült népdal- és hagyománygyűjtő társul maga mellé állítania. Ő lett e területen az ország, a felvidéki magyarság Tibor bácsija. Mindenüvé hívták; éneklőcsoportok, énekkarok alakulásához, bemutatókra, előadónak szakmai tanfolyamokra, zsűritagnak, a Kodály Napok összkórusa karnagyának – és ő ment. Rengeteg felkérésnek tett eleget, volt, hogy munkahelyi feladatként, és nagyon sokszor volt, hogy pihenés helyett.
Felvidék Ma
