A magyar nemzet Szlovákiában élő közössége szórványosodik, de a nyelvhatár környéki falvak és a magyarlakta városok közül Szenc, Léva, Losonc, Pozsony, Kassa, Nyitra már ma is szórványnak tekinthetők. A kiváltó okok egy része ismert. A problémafeltárás első lépése ezen okok rendszerezése. A szórványosodás megállításának és a szórványközösségek gondjait kezelő programalkotásnak ez, sajnos, nem elegendő feltétele. A szórványosodás különféle okainak feltárása azonban előmozdíthatja a szórványkezelési programok kidolgozását, esetenként a szórványosodás megállítását.
A szórványlét, a szórványhelyzet meghatározása nem egyszerű. Szórványmagyarságon általában a nemzet tömbjétől Trianonban elcsatolt magyarságnak azt a részét értjük, amely az új országot lakó többségi nemzethez képest az egyes településeken, tájegységekben, kistérségekben kisebb lélekszámban, esetleg elszórtan vagy közigazgatásilag a többi magyarlakta településtől leválasztva, ezért eleve hátrányos nyelvi-etnikai helyzetben és közösségének a tömbben élő részétől elszigetelődve él. Elszigeteltsége, illetve a tömbben élő részével való közvetlen kapcsolatának a hiánya miatt leépülőben van szervezeti rendszere, nem vagy alig tud működtetni saját civil szervezeteket, kis létszáma, vagy egyéb okok miatt megszűnnek az iskolái, ezért a többség társadalmi nyomásából következő folyamatos veszélynek, felszámolódásnak van kitéve.
Szórványnak tekinthető esetünkben a magyar közösségnek az a része is, amely saját erejéből már nem tudja a népi (etnikai) értékeit megőrizni, még ha csoportban is él. A szlovák többséggel egyre nagyobb felületen érintkező magyarság, elsősorban a nyelvhasználatának a korlátozása vagy akadályai miatt egyre gyorsabban halad a nemzeti jegyek elvesztés felé.
A szórvány fogalmát azonban ettől tágabban is kell értelmezni. Szlovákia esetében szórványnak tekinthető a felvidéki magyarságnak a teret veszített, csökkent önértékelésű, etnicitásában sérült, sértett, megbélyegzett, a szlováksággal nagy felületen érintkező elbizonytalanodott rétege is, amely sokszor nem meri nyíltan vállalni identitásának jegyeit. Távlatilag minden olyan településen, ahol jelenleg a magyar népesség már nem vagy alig éri el az 50%-os népességi arányküszöböt, megkezdődik a magyar közösség leértékelődése.
Az etnikai arányok illetve az etnikum koncentráltsága mellett a legtöbb esetben a szórványosodást az váltja ki, hogy mind egyénileg, mind csoportként a közösség és tagjai nem természetes módon élik meg önazonosságukat, hanem állandóan viszonyítaniuk és védekezniük kell. A jelenlegi szórványok érdekében nem csak őmiattuk kell gyorsan, de nem elhamarkodottan cselekedni, hanem a szórványosodás terjedése miatt, az egész közösség érdekében.
A nemzeti azonosság leépülésének állomásai
A magyar nép korábbi etnikai tere az I. világháború után kezdett változni. A szórványosodás alapjait elsősorban a két világháború után kikényszerített népmozgások teremtették meg. A Felvidék illetve a mai Szlovákia területének viszonylatában a két háborút követően az ilyen népmozgás mintegy 300-350 ezer magyart érintett. Ezeknek úgy változott meg a lakóhelye, hogy más államba kerültek, tehát kiszakadtak a szlovákiai magyar közösségből. Ezzel egy időben a helyükre az ország többségi nemzetéhez tartozó személyeket telepítettek be. Az ily módon érintett településeken mindenütt megváltozott a nemzetiségi arány a helyi magyar lakosság kárára, ami sok esetben a korábbi etnikai arányok teljes felborulásához vezetett. A meggyengült, a számbeli kisebbségbe került magyar etnikum helyileg, de sok esetben regionálisan is kulturális és nyelvhasználati teret vesztett, valamint olyan tömeglélektani folyamatok áldozatává vált, amelyek gyorsították a szórványosodását.
A szórványosodás legbiztosabb jele, de oka is, a közösségi élet leépülése, az identitást erősítő vagy megtartó eszközök használatának beszűkülése vagy elvesztése, a nemzethez való tartozás jegyeinek a napi életből való kiszorulása és az elszigetelődés. Az elszigetelődés a szórványosodás végállomása, ettől kezdve már csak szórványról beszélhetünk.
Az elszigetelődés, ha egy egész csoportot sújt, megszűnik szerves kapcsolata etnikumának többi részével, elveszti szerves etnikai közösségi jellegét. Jobb esetben töredékké, rosszabb esetben zárvánnyá válik. Az ilyen helyzetben élők a közösségükben csak nagy áldozatok árán tudják, vagy már nem is tudják megélni népi, nemzeti hovatartozásukat.
A kulturális leépülés legbiztosabb jele, ha a nemzeti kultúra megélése csak a népi kultúrának, hagyományoknak az ápolására korlátozódik. Ez ugyanis azt jelzi, hogy a nemzeti identitás ápolásának az igénye még él, de annak már nincs meg a feltétele, hogy a tanult és a fejlesztett kultúrát is ápolja. Ennek többnyire két alapvető oka van. Az egyik a népesség fogyása illetve öregedése, a másik a magyar intézmények működési feltételeinek a hiánya. A kettő együttesen gyorsítja a leépülést, az igénytelenség és a fásultság elharapózását. A kulturális leépülésnek a hátterében minden esetben megtalálhatók a szociopolitikai okok is, elsősorban a többségi társadalom türelmetlensége valamint a magyar kultúra elsorvasztására irányuló törekvések a közigazgatási hatóságok részéről. Ez utóbbi a magyar kulturális intézmények elgyengülésének a hátterében minden esetben megjelenik.
A nyelvi térvesztés a szórványosodás egyik fő oka, ami egy folyamatos nyelvháború következménye. A szórványban az anyanyelv használati köre leszűkül a családra és a magyar intézményekre. Megszűnik társadalmi egészségfenntartó szerepe, mert mind használati, mind jelképes értéke csökken. Különlegessé válik. A többség részéről esetleg gúny tárgya lesz, használata esetleg türelmetlenséget vált ki. A magyar anyanyelv ilyen körülmények között megbélyegződik, használóik pedig megbélyegzetté válnak. A többség nyelve, a szlovák nyelv ugyanakkor aránytalanul felértékelődik mint hatalmi szimbólum, az érvényesülés nyelve, mint a civilizálódás egyetlen lehetséges nyelvi eszköze. Ilyen körülmények között az együttélésből adódó természetes kétnyelvűséget felváltja a kettősnyelvűség, a keveréknyelvűség, bekövetkezik a nyelvi erózió, a nyelvcsere és a beolvadás.
Az anyanyelvű iskolák elsorvasztása a szórványosodó területen egy sajátossággal rendelkezik. Azzal kezdődik, hogy a többségi nemzet kézében lévő hatalmi intézmény akadályozza, vagy megakadályozza a középfokú anyanyelvi oktatási intézmények létrejöttét, függetlenül attól, hogy van rá helyi vagy regionális igény. Az anyanyelvű oktatás fokozatos felszámolásának következő állomása a magyar általános iskolák összevonása, aminek következtében azok számára is elérhetetlenné válik a magyar iskola, akik ezt eleve igénylik. Ezt követően a magyar óvoda természetes megszűnése szinte azonnal bekövetkezik. Az iskolák fokozatos megszűnésével természetszerűen csökken az anyanyelvi oktatás értéke, erkölcsi súlya (presztízse), és ennek folyományaként az iránta való szülői, gyermeki végül a közösségi igény.
A politikai térvesztés az utóbb felsorolt három leépülési folyamatnak és a számbeli kisebbség aránya csökkenésének a kísérő jelensége. A szórványosodó közösség szociológiailag sikertelen. Az egyébként oda tartozó egyének ambiciózusabbja elfordul tőle, mert tehernek érzi életpályájának sikeressé tétele szempontjából. A közösség mellett csak azok tartanak ki, akik számára a sikeresség más értékrendben jelenik meg. Ez utóbbiak azonban kevésbé alkalmasak a nyilvános szereplésre vagy arra, hogy követendő példák legyenek. A számarány csökkenése pedig azt eredményezi, hogy a szórványosodó közösség szavazói ereje már nem elégséges ahhoz, hogy képviselői bekerüljenek pl. a helyi önkormányzatba. Ennek következtében kiszorul az érdekképviseletből, a helyi önkormányzatokból, a közéletből, de a nagypolitikából is.
A gazdasági térvesztés némileg bonyolultabb kérdés, mint a nemzeti azonossággal illetve annak nyílt vállalásával kapcsolatos helyzetek. Ebben a vonatkozásban elsősorban az a kérdés, hogy egy vállalkozó, ha nyíltan vállalja magyar nemzeti azonosságát, milyen helyzetbe kerül a nem magyar vállalkozókkal kiépítendő kapcsolatai során és magyarként kap-e megrendelést. Elsősorban a kis- és középvállalkozói rétegről és a kereskedőkről van szó. Az tapasztalható, hogy a helyi vállalkozó szabadabban megvallja hovatartozását mint egy kiterjedt kapcsolatokkal rendelkező középvállalkozó. Az viszont summázható, hogy egy vállalkozó ha tudvalevően magyar, nehezebben tud helytállni a gazdasági versenyben. Ezért magyarként vagy csökken a vállalkozói kedve, vagy vállalkozóként növekszik a ránehezedő asszimilálódási kényszer. Ennek egyik következménye, hogy a magyar közösség kiszorul a gazdaság meghatározó tényezői közül.
A gyengülő társadalmi önszerveződés egy közösség belülről fakadó energiájának, becsvágyának, igényének és gazdasági erejének csökkenésével hozható összefüggésbe. A szórványosodó közösségekben és a szórványokban az önszerveződést serkentő tényezők csökkenő illetve gyengülő mértékben jelennek meg. Emiatt a közpénzekből fenntartható vagy fenntartandó intézmények elsorvadása/elsorvasztása után a társadalmi önszerveződés is csak ideig-óráig tudja helyettesíteni a hivatásos intézményeket. Ezért várhatóan minden területen bekövetkezik a szervezkedés és a társadalmi együttlét iránti igény csökkenése, esetleg az igény fokozatos kimúlása.
Az értelmiségvesztés kulcsfontosságú leépülési tényező, mert a közösség, beleértve a települési önkormányzatot is, már nem tud fenntartani a közösség számára tanítót, az államigazgatásnak pedig nem áll szándékában pótolni a csökkenő helyi erőt. Egy kisközösség értelmiségi rétegének teljes vagy részleges elsorvadása a leépülés utolsó előtti lépcsőfoka, mert eltűnik az a társadalmi réteg, amely gondoskodik az értékátadásról, az anyanyelvi értékeknek a kor színvonalán közvetíthető átadásáról.
Az egyházak bomlasztó hatása egy sajátos tényezője a szórványosodásnak és a szórványok beolvasztásának. Ennek legkirívóbb példái a római katolikus egyház keretei között a Felvidéken, azaz Szlovákiában és a Csángóföldön, azaz Romániában találhatók. Gyorsítja a szórványosodást, ha megfosztják a magyar római katolikus faluközösségeket magyar papjaiktól, vagy a püspökeik magyarul nem tudó, vagy magyarul rosszul beszélő papokat küldenek szolgálatba a magyarok közé. A fiatal hívek otthagyják a templomot, a tehetetlenségből megmaradó idősek pedig kihalnak. Az egyház által egyébként megtartható közösség ily módon felbomlik.
A magyar gyermekek és az ifjúság sorsa a szórványban a gyermekprostitúcióhoz hasonlítható. Egyrészt azért, mert felvértezetlenül futnak bele az őket körülvevő elutasításba, magyar-gyűlöletbe, ugyanakkor legsebezhetőbbek a másságuk miatti megbélyegzéssel. Ezek olyan, kiskorúan elszenvedett élmények, amelyek miatt a fiatalok maradandó lelki sérüléseket szenvedhetnek, vagy olyan sajátos védekezési rendszer alakulhat ki bennük, ami bezárkózáshoz vezethet, vagy éppen az ellenkezőjét válthatja ki: erőteljesen besorolódnak saját korosztályuk többségi rétegébe, azaz, elvesztik a családból hozott identitásukat. Ilyen körülmények között az anyanyelvi foglalkoztatás, önszerveződés, a kisközösségekben, és a családon belüli nyelvhasználat, továbbá a csoporttevékenység is leépül. Ennek következtében felszámolódik az anyanyelvi közösségi és csoportéletet esetleg még igénylő magyar ifjúság.
Az elszigetelődés individuális tényezői a szórvány-társadalom, a szórványközösség szétesésének utolsó felvonásaként említhetők, mert mindig lesznek egyének, akik ellenállnak minden megpróbáltatásnak. Sőt, esetükben a nyelv és a kultúra váltása sem befolyásolja az eredeti identitáshoz való hűséget. Ez a magatartás azonban túlmutat a magyar közösségi léten, a magyar társadalmi együttlét és a közös élmény iránti igényen. Ilyen körülmények között nem számít a nemzeti közösséghez fűződő nyelvi, kulturális és sorsközösségi kapcsolat sem. Megszűnik az értékutánpótlás igénye. Az egyéni identitásvállalás csak emlékmentést jelent. A közösséghez fűződő szóbeliség, jelképek, azonosítási adatok, szellemi és tárgyi jelképek, szokások elvesztik jelentőségüket.
A beilleszkedés és azonosulás a szórványosodás és a szórvány vége. A társadalmi csoportok összeilleszthetősége (standardizációja) azonban a megmaradás lehetősége. Ha a beilleszkedés és az azonosulás mellett törünk lándzsát, egyre több közösségi szokást, intézményt, hagyományt, értéket veszünk át a másik közösségtől a sajátunk rovására. Ha az összeillethetőség mellett döntünk, az értékek megmaradhatnak egymás mellett.
A vegyes házasság: Ez a házassági forma először elszórtan jelentkezett, majd egyre gyakoribbá, a számbeli kisebbségben élő közösség számára is elfogadottá vált. A nagy kérdés nem a vallásilag vagy etnikailag vegyes házasságot érinti, hanem a következményét. Mennyiben, vagy miben jelent társadalmi státusváltozást a vegyes házasság az etnikailag kisebbségben élő partner számára? Az 1960 és 70-es években még létezett a házasságot kötők nemzetiségére, iskolai műveltségére utaló statisztikai adat. Ebből az derült ki, hogy a magyar lányok nagyobb hajlandóságot mutattak szlovák fiatalemberekkel házasságra lépni, mint a magyar fiúk szlovák lányokkal. Ezzel párhuzamosan a magyar fiúk iskolai műveltségi szintje elmaradt a szlovák fiúk iskolázottságától. Ebből arra lehetett következtetni, hogy a magyar lányok egy része a nemzetiségileg vegyes házassággal javította társadalmi státusát.
Az értékrendválság lehet okozója is és következménye is a szórványosodásnak. Leépül az ember etnikai önértékelése és önbecsülése. Nem csupán számbeli kisebbségként éli meg napjait, hanem kialakul benne a kisebbségérzet is. Ezáltal csökken az ilyen körülmények között élő személy nemzeti-etnikus lényként való megnyilvánulásainak, cselekedeteinek értéke. A mássága elértéktelenedik, elveszíti nemzetisége értékébe vetett hitét, a „másság méltóságát” felváltja „a másság szégyene”. Az értékőrzést a gondolkodásmód- és értékrendválság váltja fel, mert elsorvad a kisközösség öntisztító képessége. Leépül az igenlő (pozitív) önértékelés és a jövőkép, helyét az elutasító (negatív) nemzeti énkép, a kevert értékrend, a többséghez minden szinten való igazodás váltja fel. A közösség megmaradt romjaiban végül ez lesz az elfogadott, normatív értékrend.
A szórványosodás folyamata a nem bevallott nemzetiségi állapot bekövetkeztéhez vezet. A nemzeti (etnikai) másság előbb kisközösségi, utána családi, végül magánüggyé, személyes üggyé, sőt szabadidős tevékenységgé zsugorodik, a családokban, a csoportokban és a közösségekben való megjelenés és élménymegélés igénye nélkül.
Szlovákiai helyzetkép
Szlovákia területén ma a szórványosodás és az ezt követő megszűnés legnagyobb veszélynek a Zoboralján és a Bars megyei nyelvhatár falvaiban élő magyarok vannak kitéve. Gyorsan szórványosodnak a Somorja és Szenc közötti területsáv magyar falvai. Hasonlóképpen veszélyeztetett a Pozsonytól Királyhelmecig húzódó nyelvhatár peremvidékének magyar lakossága és annak két városában Losoncon és Léván élő magyarok.
A veszélyeztetettség és a szórványkezelés szempontjából meg kell különböztetni egymástól a nagyvárosok (pl. Pozsony, Kassa), és a szigetfalvak (pl. Lédec, Szalánc) szórványát, a maradék magyarságot (pl. Besztercebánya), a foszlánymagyarságot (pl. Privigye, Nagykürtös)) és a zárványmagyarokat (pl. Késmárk, Szobránc).
A kisközségekben, még ha nem is fekszenek szórványvidéken, sok esetben megjelennek a szórványosodás jellemzői: nincs magyar nyelvű szentmise a faluban, megszűnik az iskola, eltelepülnek a fiatalok stb. Sok esetben etnikai jellemzők nélkül, pusztán gazdasági, megélhetési alapon is elindulhat a szórványosodás. Ez a veszély leginkább Szlovákia dél-zempléni részében élő magyarságot veszélyezteti.
Általános tennivalók
A szórványosodás és a szórványok megléte nem új jelenség, ennek ellenére mindeddig nem született meg a szórványkezelés átfogó nemzeti programja. A probléma felismerése mindmáig nem lépte túl a civil kezdeményezések esetleg az egyházak látókörét. Ez vonatkozik mind az etnikai jellegtől mentes magyarországi szórványosodásra, a nyugati szórványmagyarságra, de legfőképpen a halmozottan hátrányos helyzetben lévő, Magyarországgal szomszédos országok területén, egyre nagyobb mértékben végbemenő magyar szórványosodásra. A XXI. század magyar nemzetstratégiája nem nélkülözheti a magyar szórványosodásból származó gondok enyhítését, a szórványban élő magyarok elszigetelődésének csökkentését célzó programokat, valamint visszamentésüket az életképes közösségekbe.
A nemzeti szórványstratégiát pártérdekek fölé kell helyezni, és a közoktatás valamint a közművelődés területén túl részévé kell tenni a regionális tervezésnek és a fejlesztéspolitikának. A kérdés orvoslása a társadalmi kezdeményezések mellett intézményes keretet igényel, és átgondolt támogatáspolitikát, ami elképzelhetetlen célzott állami pénzforrás nélkül. A szlovákiai szórványmagyarság sajátos kérdéseire az országos magyar szervezeteknek és a kistérségi célalapoknak közösen kell keresni a választ, és egyeztetve kell felhasználni erre a célra a szlovákiai és a magyarországi forrásokból megszerezhető pénzeket oly módon, hogy kialakulhasson a helyhez és a helyzethez igazodó támogatási és kezelési rendszer. Ugyanakkor megengedhetetlen, hogy szórványtámogatás címén más célra legyenek felhasználva a szórványra szánt erőforrások.
A szórvány és a tömb között van egy sajátos különbség. Még ha törvény nem is biztosítja az országot lakó többség (szlovákok) és a kisebbség (magyarok) nyelvének az egyenrangúságát, a tömbben élő magyarokat sokszor a nyelvi egyenrangúság hamis érzete kerítheti hatalmába. Ez a tömbben élők egyik helyzeti előnye a szórvánnyal szemben. A szórványban ugyanis a nyelvi egyenlőtlenség fokozottan érezhető. A szórványkezelés esetében ezért egyik fontos szempontnak és igénynek kell lenni, hogy elvben – noha nincs is törvényes háttere – megteremtsük minden magyarnak az anyanyelve, a hite, a művelődése és az önazonossága megőrzésének a lehetőségét.
- Ehhez biztosítani kell azokat a körülményeket, hogy mindenki egyénileg érezhesse át a magyar nemzethez való tartozás jogát (magyar individualitás).
- Fel kell számolni, de legalább is csökkenteni kell az egymástól, az anyanyelvi közösségektől való belső nemzeti (etnikus) elszigetelődés mértékét és biztosítani kell a helyi (kis)közösségi lét megmaradásának feltételeit (magyar lokalitás).
- Biztosítani kell a magyar nemzeti kisközösségeknek a nagyobb anyanyelvi egységekhez, a régiókhoz való kapcsolódás lehetőségét (magyar regionalitás).
- Ki kell építeni és működtetni kell a magyar nemzeti tömb és a szórvány között a testvér-települési vagy védnöki kapcsolatokat az értékutánpótlás biztosítására (magyar globalitás).
Minden régióban és településen el kell készíteni a szórványmagyarság teljes, átfogó gazdasági, kulturális, etnikai, nyelvi, oktatási és önértékelési rehabilitációjának tervét.
A szórványok védelme nem csak a szórványokat védi, hanem a nemzeti közösség tömbben élő részét is. Ezért a szórványok irányába erősíteni kell a tömbben élők szolidaritás érzetét.
A szórványok megóvásának egyedüli lehetséges módja az őket körülvevő többségi közegbe való beolvadásától, ha nemcsak azokat a területeket próbáljuk megerősíteni, körülbástyázni, ahol a legerőteljesebb elszivárgás következett be, hanem gondosan vigyázunk a szórvány szomszédságában lévő szigethelyzetűekre és peremekre is.
Az önálló anyanyelvi foglalkozási rendszerek megteremtésével csökkenteni lehet a többségi környezetbe való asszimilálódást. A szórványlétnek a nemzet tömbben élő részétől való elszigeteltségből származó hátrányait azonban nem lehet másképpen kivédeni, csakis a saját, teljes értékű nemzeti közösségi és intézményi terének kiépítésével. Ezzel lehet elősegíteni a környező idegen többségi etnikumtól való leválását, elkülönülését.
A szórványmagyarság jelentős részét, főleg az ott élő és küszködő, legtöbbször a lehetetlent is megpróbáló értelmiséget a magárahagyatottság és a hiábavalóság lehangoló érzése keríti a hatalmába. Az érdekvédelmi szervezeteknek és az egyházaknak támogatniuk kell a szórványközösségek körében tevékenykedő tanítók, lelkészek, népművelők, műkedvelők magyar közösség érdekében végzett munkáját.
Töredék- és maradék magyarság
Helyzetkép:
A kistelepülések és a fogyatkozó magyar töredék-népességű falvak képviselik a szórványmagyarság legveszélyeztetettebb részét.
A számarányokban kicsinek mutatkozó súlyuk ellenére nem felejthetjük el, hogy a bezártságuk miatt itt halmozódott fel a legtöbb történelmi érték, tárgyi, szellemi kincs, hagyomány, tapasztalat, de itt jelenik meg legegyértelműbben a szórványfogalom hagyományos jelentéstartalma is. Ezért a kis lélekszámra hivatkozva nem szabad leértékelnünk mindazt, amit e területek nyújtanak. Ugyanakkor tudatosítani kell, hogy ezek a magyar etnikai maradékok kihalással, beolvadással rövidesen megszűnhetnek
Feladatok:
A maradék magyarság e részének töredék voltában is emberhez méltó körülményeket kell biztosítanunk mindaddig, amíg az adott településen élnek. A népességük elöregedett, fokozatosan elnéptelenednek, az elköltözöttek csekély számban telepednek vissza. A feladatok a peremmagyarság minden lényeges megoldásra váró gondját, gazdasági, oktatási, művelődési, egyházi, érdekvédelmi és szociális stb. problémáik összességét felölelik. Az ilyen körülmények között élőkkel kapcsolatban érdemes felvetni az elköltözésüket. A beolvadás helyett célszerűbb választani a tömbmagyarságba való beköltözésüket.
Nagyvárosi magyarság
Helyzetkép:
Az etnikai megmaradás szempontból a nagyvárosok magyarsága ugyanolyan veszélyeknek van kitéve, mint a szórványvidék lakossága.
A nagyvárosi magyarság nagy része etnikailag elszigetelődik, eredeti társadalmi rétegéből kiszorul. A nagyvárosi magyarságot azonban két csoportra osztva kell vizsgálni.
Az egyik csoportba a város őshonosai tartoznak, akik még alkalmasak arra, hogy etnikai hovatartozásuk és lokálpatriotizmusuk egymást támogatólag kiegészítse. A másik csoportba a beköltözöttek tartoznak, akik kiszolgáltatottabbak, mint az őshonosak.
A beköltözöttekre jellemző, hogy azonosulni akarnak új lakóhelyükkel, ezért tudatosan gyengítik eredettudatukat. Az új lakótelepeken a tömeg, a többségi környezet és az ahhoz való erőteljes igazodás határozza meg a közösség tagjainak életét, munka- és szabadidős tevékenységének döntő részét, az oktatást és a párválasztást és a nyelvi megnyilvánulásokat is. A nagyváros szüli az elszigetelődött, a kevert nyelvű, identitás nélküli magyart.
Szlovákiai viszonylatban Pozsony és Kassa esetében szembesülünk a nagyváros keltette gondokkal. Mindkét városnak mély, ezeréves magyar gyökerei vannak, de a magyarság helyzete Pozsonyban siralmasabb, mint Kassán.
A két, nagyságrendileg kisebb város, Losonc és Léva magyarjai hasonló gondokkal küzdenek, ezért a megoldásoknak is hasonlóknak kell lenni.
Feladatok:
Mindkét nagyvárosban a magyarok lélekszáma több tíz ezer, ezres nagyságrendű magyar egyetemistával gazdagítva. Mégis a legsúlyosabb szórványgondokkal küzdenek. A történelmi egyházak, elsősorban a római katolikus egyház nem tölti be közösségmegtartó küldetését, másrészt az érdekvédelmi szervezetek súlyos anyagi gondokkal viaskodnak. Érdemes lenne újragondolni az egyházak feladatvállalását ebben a két nagyvárosban a legégetőbb gondozási, megkeresési, szociális, oktatási, ifjúsági, közösségteremtési stb. problémák megoldására. Ki kell dolgozni a lakótelepi magyarság rehabilitációs programját és ennek részeként a nagyvárosi magyarság gondozására a történelmi egyházaknak lakótelepenként és felekezetenként kiemelt munkakörű lelkészeket, közösségépítőket, szociális munkásokat kellene beállítaniuk.
A nagyvárosi magyar népességet csak olyan tervvel lehet megközelíteni, amely a lakónegyedekben, a szociális rétegekben, a korcsoportokban megteremti az értékbevitel, a kiscsoportos kapcsolattartás, a kisközösségi élet kialakulásának és működésének a feltételeit.
A pozsonyi és a kassai magyarság etnikai bizonytalanságát csak a rendszeresen működő állandó magyar intézmények tudják ellensúlyozni.
Területfejlesztés, gazdasági tervek
Helyzetkép:
Szlovákia nagy beolvadási területei a magyarság szempontjából a peremvidékek mellett a szocialista iparfejlesztés központjai voltak.
Az 1960-as évek elejéig magyarlakta területen nem történt ipartelepítés. A magyar lakosság fele ebben az időben a mezőgazdaságból élt. A szlovákiai magyarok lélekszáma ekkor csaknem 520 ezer volt, ami az összlakosság 13 százalékát tette ki. Tömeges bérlakásépítés akkor még nem zajlott. Mérhető volt, hogy azokban a városokban, ahol rossz volt a lakások állapota, a nemzetiségi arány megközelítette a háború előtti arányt. Ahol nem történt ipartelepítés, a nemzetiségi arányok alig változtak a korábbiakhoz képest.
A magyarságnak a szlovákokhoz mérten rosszabb életszínvonalbeli állapota konzerválta a magyar lakosság társadalmi viszonyait. Ez ugyan nem jelentett előnyt, de hozzásegített a többségtől való elszigetelődéshez, ugyanakkor segítette a magyar közösségen belüli érintkezést. Ezt a „paradicsomi” állapotot a szocialista gazdasági és területi fejlesztési elképzelések borították fel. Ahová eldöntötték, hogy ipart telepítenek, és bérlakásokat építenek, ott rövidesen átalakultak a nemzetiségi viszonyok, mert nem a helyi lakosság igényeit vették számításba, hanem a helyi viszonyok átalakítására törekedtek. A fejlesztés mindig együtt járt a szlovákok betelepítésével és a helyileg honos magyar elem gyengülésével. A szocialista fejlesztési időszak harmincéves időszaka a magyarlakta terület nagy részén erről szólt. Az intenzív mezőgazdasággal foglalkozó Mátyusföldön és Csallóközben pedig arról, hogyan tud a rendszerhű helyi oligarchia alkut kötni a hivatalos hatalommal — az alkunak főleg materiális csereértékei voltak, némi helyileg értékesíthető etnikai ellenszolgáltatásokkal tarkítva, amire szüksége volt a helyi hatalmasoknak legitimitásuk megtartása érdekében. A módszer is és a magatartás is azonban túlélte a rendszerváltozást.
A rendszerváltozással azonban biztosan vége szakadt a tervutasításos szocialista iparfejlesztésnek. Ennek általában csak lesújtó következményei maradtak meg, ami a korábbi fejlesztések negatív hatását csak súlyosbította. A betelepített szlovák lakosság ottmaradt. Foglalkoztatottsága nem romlott. A helyi magyar lakosság azonban a gazdaság átalakulása miatt nagyrészt elvesztette megélhetőségi lehetőségét. Ez summázva azt jelentette: az őshonos magyarok munkanélkülivé váltak, a rájuk telepített szlovákok pedig megőrizték életvitelüket. A magyarok számára a szülőföld elvesztette megtartó erejét. Az ilyen helyzetnek a tömbmagyarságban is szórványosító a következménye. Ennek következtében mind a tömb-területeken, mind a szórványterületeken a magyarok a szlovákokkal szemben gazdasági hátrányban élnek.
Feladatok:
A gazdasági élet vonatkozásában, függetlenül attól, hogy szórványról van-e szó a szülőföld megtartó erejét és az ottani boldogulás esélyeit kell latba vetni. Elsősorban számba kell venni e területek gazdasági erőtartalékait, gazdaságilag hasznosítható helyi sajátosságait. Ki kell deríteni, vagy meg kell nevezni: mi az a különlegesség, amit csak itt kínálnak.
El kell készíteni a szlovákiai szórványmagyar és szórványosodó területek, a közepes és a kistelepülések, a kis régiók anyagi felépülésének, gazdasági helyreállításának (rehabilitációjának) a tervét!
Számba kell venni azokat a magyar vállalkozókat, akik hajlandók részt venni közösségépítő gazdasági vállalkozások működtetésében.
Vonzóvá kell tenni a falusi turizmust. Először az egynapos (kiránduló) turizmust, majd az üdüléses turizmust.
A szórványterületeken azokat a vállalkozásokat kell kiemelten támogatni, amelyek a magyar nyelv és a magyar nemzeti jellegzetességek felértékelődését erősítik.
Oktatás
Helyzetkép:
A magyarok szórványosodásának egyik legjellegzetesebb szlovákiai kísérőjelensége a magyar iskolahálózat felszámolása. A kérdés: a magyar iskolák megszüntetése gyorsította-e a szórványosodást, vagy fordítva: a szórványosodás váltotta-e ki az iskolák megszűnését? Ismereteink szerint az iskoláknak a kommunista időben való tervszerű felszámolása végzetes volt. Az 1950-ben létrehozott iskoláknak a fele 1970-ben már nem létezett. Az újra működőképessé vált magyar faluközösségek ekkor kezdtek ismét és visszafordíthatatlanul megbénulni, szétesni.
Az iskolák megszüntetése öngerjesztő folyamat, mert kikényszeríti az önfeladást. Egyszerre jelenik meg a sorvasztás és az önsorvadás. Ez a kisközösségek értelmiség-megtartó erejének, a helyi értelmiségi tartalékoknak a leépüléséhez vezet. Visszaveti a kisközösségek etnikai önértékelését.
Nagy tragédia, hogy megtörtént az értelmiség „nagy kivonulása“ a kistelepülések életközösségéből, és ezzel bekövetkezett az oktatás, a kultúra, a nevelés és az értékrend sorvadása.
A szórvány- és peremterületek, a kistelepülések, a nagyvárosok magyar gyermekeinek nagy része nem tanulhat az anyanyelvén. Ez ma már gazdasági kérdésként is jelentkezik, mert a rugalmasan elérhető iskola általában a szlovák iskola. A magyar iskolába való utazásért aránytalan áldozatot kell hozni, ami anyagiakban és időben mérhető.
Egyre inkább teret hódít a „szlovák iskola, jobb érvényesülés” tévhite. Az anyanyelvi oktatás a karrier szempontjából egyre inkább elértéktelenedik. Ez azonban nem az oktatás színvonalának a függvénye, hanem egy téves, társadalmilag nem igazolt állítás következménye. Ezáltal a magyarsághoz való tartozás, az anyanyelvi oktatás igénye már nem önmagában való értékként jelenik meg, mint korábban, hanem az önmegvalósítás és az ún. önértékesítés részeként. Ezért az anyanyelvi oktatás a gyermekes családok értékrendszerében sokszor felesleges teherként jelentkezik.
A nagyvárosba betelepedett magyaroknál az otthonérzet sérülésével együtt erősen sérült az oktatási kultúra és az iskoláztatási szokások is.
Az iskola meghatározó szerepet tölt be nemcsak az alapfogalmak rögzítésében, de a közösségválasztásban és -teremtésben, a közösségi viselkedésmódok alakításában és később a párválasztás nyelvi környezetének kialakításában is.
A szórványban- és a peremen élők oktatásának megteremtése nemcsak oktatási, hanem az értelmiségtelepítés, és így a visszaállítás minden területére kiható műveleti (stratégiai) kérdés is.
Feladatok:
Elvként kell leszögezni: A szlovákiai magyarság legfontosabb és legsürgősebb problémája a teljes anyanyelvi általános iskolahálózat újraépítése olymódon, hogy a magyar iskola minden magyar iskolaköteles gyermek számára elérhető legyen. Az iskolaválasztást ne befolyásolja a szülő anyagi és fizikai teherbírása. Ennek a szempontnak a teljesülése a peremvidéken és a szórványban etnikai létkérdés, a tömbben élő számára pedig a szórványosodás megelőzését jelenti.
Törvénynek kell biztosítani annak a feltételét, hogy az általános iskola első négy (alap)osztálya minden gyermek számára saját lakóhelyén és saját anyanyelve szerinti iskolában elérhető legyen. Ha ésszerűségi okok miatt ez nem valósítható meg, akkor közteherként kell viselni a gyermek és kísérője szállítását a legközelebbi anyanyelvi iskolába.
Törvénynek kell biztosítani, hogy az általános iskolák szakosított képzésében (5.-9. évfolyam) minden gyermek anyanyelve szerinti iskolába járhasson. Az iskola elérhetőségének többletköltségeit az államnak kell vállalni.
Az anyanyelven folyó oktatás egységes egész. Ez azt jelenti, hogy csak akkor lehet eredményes, ha teljes összefüggésében lát és tervez. Ezért a magyar oktatási hálózatot is egységes láncolatként kell értelmezni.
Az iskolakötelezettség törvényi körülményeinek hiányosságai miatt a szórványosodással sújtott területeken és a szórványvidékeken a magyar és a szlovák iskolák között komoly versenyhelyzet alakul ki – és ez nem csak a magyar iskola nehezebb elérhetősége miatt van. Ha nem tudunk jó színvonalat nyújtani a magyar iskolákban, le kell mondanunk a „mindenáron magyarul” mítoszról. Iskoláinkat a kor követelményének megfelelő nevelési-oktatási színvonalon, elhivatottsággal rendelkező pedagógusokkal, oktatókkal, és nem utolsósorban valós anyanyelvi értékekkel kell feltölteni. Az anyanyelvi oktatás értékeinek fenntartásáért a nyelvi, nemzeti közösséghez való tartozás igényét, sőt ennek gyakorlati hasznát is fel kell mutatni. Ez azt jelenti, hogy az oktatás minden területén többletet kell nyújtani.
Amíg a törvény nem egyenrangúsítja a magyar iskolákat a szlovák iskolákkal, a magyar gyermekek számára ingázással, bentlakással, beutaztatással, iskolabuszokkal, iskolacsoportok létrehozásával kell megteremteni annak a lehetőséget, hogy magyarul végezhessék el a törvény szerint kötelező iskolát.
A szlovákiai magyar oktatásban is fel kell készülni a nagy demográfiai hullámvölgyekre, és arra, hogy a közeljövőben magyar iskolák, tagozatok szűnnek meg. Ezért arra kell számítani, hogy törvényszerűen csökken az oktatásban résztvevők száma. Fel kell készülni mind az alapoktatásban mind középfokon a központi utaztató és bentlakásos iskolák kialakítására, valamint a központi iskolák esetében a szakmai és diákellátó iskolák létrehozására, valamint a tehetségápoló központok kiépítésére.
Ingázással, bentlakással, kollégiumok létesítésével, beutaztatással, iskolabuszokkal, iskolacsoportok létrehozásával minden magyar gyermeknek lehetőséget kell teremteni arra, hogy magyar nyelven középiskolai, szakiskolai oktatásban részesüljön.
Különös figyelmet kell fordítani a kiemelkedő tehetségű, de hátrányos anyagi helyzetben levő szórvány-gyermekek taníttatására!
Minden olyan területen, ahol a már kialakult kis lélekszám miatt nem hozható létre önálló magyar oktatás, be kell indítani és meg kell szervezni a fakultatív magyar nyelvű oktatást, akár vasárnapi magyar iskolaként.
Közművelődés
Helyzetkép:
A közművelődéssel kapcsolatban eluralkodott egy téves felfogás, miszerint ez leginkább amatőr tevékenység. Emiatt a közművelődésnek a rendszerváltozás óta alig van intézményesített formája. Ezért a magyar közművelődés anyagi forrásai is elapadtak. Ma a magyar kultúra (rendezvények, könyvkiadás és sajtó, színház, közszolgálati rádió és TV-adás) évenkénti állami támogatása hozzávetőlegesen azon a szinten van, mint az 1960-as évek végén a Csemadoknak egy évben juttatott költségvetési támogatás, vagy alig haladja meg azt. A magyarok az ország lakosságának tíz százalékát alkotják, a magyar kultúra a központi költségvetésnek a kultúrára szánt tételéből kb. 2-3%-ot kap. Ezen a helyzeten az sem javít, hogy a megyék költségvetése is szán erre bizonyos összeget.
Tény, hogy a tömbben élő magyarság saját forrásaiból többet tud szánni a magyar közművelődés támogatására, mint a szórványosodó területek magyar lakossága. A szórványok nem tudják mozgósítani saját erejüket, mert a közművelődésre fordítható forrásokat kimeríti a nemzeti azonosság családon belüli megőrzésére fordított többletkiadás.
A közművelődés ügye közügy, mégis a legmostohább része közéletünknek. A szlovákiai magyar közművelődés helyzetét az is súlyosbítja, hogy a hivatásos közművelődési tevékenységet végzők – néhány könyvkiadó és folyóirat szerkesztősége – aránytalanul nagyrészt hasíttat ki magának a közművelődésre szánt összegből.
A közművelődés anyagi állapota és az egyfajta önzés miatt a szórványvidékek kisközösségeiben, elsősorban a maradékfalvakban az egyetlen közösségalakító közművelődési tevékenység a megszűnés határán van.
Feladatok:
Át kell alakítani a közművelődéssel kapcsolatos eddigi felfogásunkat. A közművelődést intézményes tevékenységnek kell tartani, amihez mind közpénzből, mind magánforrásból hozzá kell járulni. A közművelődés nem lehet profitorientált, ami nem azt jelenti, hogy főhivatásként ne lehessen végezni.
Az intézményes közművelődés legfontosabb eleme a szervezeti keret – ezt nagyrészt a Csemadok teremti meg.
További fontos része a Magyar Ház, ami egy olyan magyar kulturális központ ahol településenként találkozhatnak az ott élő magyarok, ahol közösségi tevékenységet fejthetnek ki. Ennek főleg a szórványokban és a szórványosodó településeken van jelentősége, hogy biztosítani lehessen az ott élő magyarok közösségi hozzáférhetőségét a magyar kultúrához és tájékoztatáshoz.
A magyar háttérintézményi hálózatban a legfontosabb szerepe a Szövetség a Közös Célokért irodahálózatnak van, ami egyrészt a közművelődés számára, másrészt a közösségépítés egyéb elemeinek a működtetésére szolgál (pl. internet-szolgáltatás, világhálós honlap, internetes rádiózás, pályázati információk, helyi önkormányzati együttműködés, határon átívelő programok stb.).
A közművelődési tevékenység racionalizálása és rendszerezése érdekében el kell készíteni a magyarlakta települések típusonkénti és régiónkénti évi minimális közművelődési tervét, amit regionálisan össze kell hangolni. Ezzel együtt a „város és vidéke” társulások feladatait kell újragondolni és meg kell erősíteni küldetésüket a kistérségek közművelődésében.
Át kell gondolni a közösségi teherviselés lehetőségeit és formáit. Megfontolandó egy magyar közművelődési közalapítvány létrehozása, amihez minden felnőtt (18 év fölötti) szlovákiai magyar hozzájárulna, havi jövedelmének arányában.
Politikai feladatként kell megfogalmazni, hogy a magyar kultúrára a központi költségvetésből szánt összegét önigazgatóan gazdálkodó, törvény által felhatalmazott testület kezelje. Továbbá a magyar kultúrára a központi költségvetésből költendő rész nem lehet kevesebb, mint a központi költségvetésből a szlovák kultúrára költendő rész tíz százaléka.
Végig kell gondolni – a politikai feladatvállalásig – a kulturális autonómia ügyét, a személyi elvű autonómia részeként.
Az anyanyelv használata társadalmi kérdés
Helyzetkép:
Szlovákiában több nemzeti nyelvet beszélnek. Legtöbben – csökkenő sorrendben – a szlovák, magyar, cigány, ruszin, ukrán, német, horvát nyelvet beszélik. A szlovák és a magyar őshonos nyelv.
Kialakulásának sorrendjében a magyar áll az első helyen. A ruszin és a német, a későbben betelepült népek nyelve. A cigányok többféle gyökerű nyelvet beszélnek. A Galíciából betelepült cigányok kivételével a cigányok nyelve is őshonosnak tekinthető, hiszen több mint félezer éve élnek a magyarokkal és a szlávokkal egy közösségben. A szlovák nyelv a mai Szlovákia területén általánosan elterjedt nyelvnek tekinthető. Az alkotmány szerint államnyelv. A magyar, a ruszin és az ukrán nyelv regionális nyelv, még ha törvényileg csak helyi nyelvnek minősül, a német és a cigány szórványnyelv. Töredéknyelvnek tekinthető a horvát és a bolgár.
Szlovákia alkotmánya csak a szlovák nyelvet ismeri el államnyelvként. Ha ez nem lenne politikai kérdés, szakmai tévedésnek lehetne tekinteni. Egy állam felségterületén ugyanis minden őshonos nyelv államnyelv, mert az ott élő őshonos népek az állam alkotói.
Szlovákiában az államnyelvről szóló törvényen kívül nincs törvény a hivatali nyelvhasználatról, tehát az államigazgatásban és az általános ügyfélszolgálatban használatos nyelvekről sem. Ennek következtében nem rendelkezik törvény az általános, az intézmények által kötelezően használandó nyelvekről. Ebben a vonatkozásban az alkotmány rendelkezése az egyedüli: a szlovák nyelven kívül minden nyelv másodrangú és használatukról törvénynek kell rendelkezni.
Létezik több törvény a kisebbségek nyelvhasználatáról (a helységek megjelöléséről, a személy és keresztnevek használatáról, a kisebbségi nyelvhasználatról az állami és közhivatalokban) ezek azonban a másodrendűséget kodifikáló törvények.
Nincs törvény Szlovákiában az őshonos közösségek nyelvi egyenrangúsításáról. A Kisebbségi vagy regionális nyelvek európai kartáját is oly módon ratifikálta Szlovákia, hogy a csatolt véleményben rögzítette álláspontját a nyelvi megkülönböztetésre.
Az államnyelvről szóló törvény szerint nem lehet létrehozni olyan kereskedelmi rádió- vagy TV-adót, amelynek a sugárzási nyelve ne legyen szlovák is.
Szlovákia a nyelvhasználat terén megtestesíti a nyelvi imperializmust.
A nyelvhasználati jognak ez a törvényes állapota a számbeli kisebbségeket mind hátrányosan érinti, de kevésbé érezhetők a következményei ott, ahol tömbben él a nyelvi csoport, de sokkal nagyobb súllyal nehezedik a szórványosodó terület magyarjaira, a szórványban élők naponta megélhető nyilvános társadalmi életét pedig teljességgel átalakítja. Magyarként nem élhetik hétköznapjaikat. Ezért a szórványterületeken leépülőben és megszűnőben vannak a nyelvi közösségek, felszámolódtak a magyar nyelvet beszélő és éltető csoportok, és ezzel a kisközösség szóbelisége egyre erőteljesebben felszámolódik. Az a közösségi élet és nyelvi csoportélmény szűnik meg, ahol a nyelv belső tisztító és öntisztító rendszere működik.
Mindezek következtében olyan fontos kérdések várnak megválaszolásra, mint a kétnyelvűség, a keveréknyelv, a nyelvzavar és a nyelvi erózió. Kialakult a kisebbségi nyelvek mesterségesen gerjesztett politikai megbélyegzése, melynek következtében létrejött a nyelvi szorongás és a nagy közösségekben az anyanyelv használatának lehetetlenné tétele.
Sajnálatos, hogy a szlovákiai magyarságnak a nevek anyakönyvezésén, a kétnyelvű helységnévtáblákért és feliratokért vívott küzdelmén túl nincs világos nyelvi stratégiája.
A velünk együtt élő többségi szlovákságot türelmetlen és durva nyelvi viselkedés (arrogancia) hatja át. Ez pl. abban is megnyilvánul, hogy nem tűr meg maga mellett egy másik, alig vagy egyáltalán nem értett (magyar) nyelvet, továbbá semmilyen mértékben nem hajlandó elsajátítani a legalapvetőbb közhasznú magyar szókincset, sőt a vezeték- és keresztnevek valamennyire elfogadható kiejtését sem.
Elgondolkodtató tény, hogy a határzónában is rendkívül csökkent a magyar nyelv információs, kereskedelmi, gazdasági értéke, és „tranzit nyelvként” is kicsi az iránta való kereslet. Szinte hihetetlen, hogy a jelentős magyar népességű településeken sugárzó szlovák kereskedelmi rádiók egyike sem kezdeményezett kétnyelvű magyar és szlovák nyelvű adást.
Szlovákia azon településein, ahol a magyarok lélekszáma 20 %-nál kisebb, a nyelvhasználat és az anyanyelvi kisközösségi élet gyakorlatilag a magánéletre és egyházra, a gyéren létező magyar házakba és klubokba szorult vissza, illetve a közösségi élet a szlovák többség szokásainak átvételével pótlódik.
Az elszakított magyarság legsúlyosabb problémája abból adódik, hogy az utódállamok többsége, tervszerűen, a közhangulat szításával mesterségesen kívánja fenntartani a nemzetiségi hovatartozás, nyelvi csoport és nyelv megbélyegzettségét, leértékelődését és lebecsülését. Ennél már csak az rosszabb, amikor a kisebbségbe szorult magyar közösség maga is elhiszi, elfogadja a kierőltetett, a többség által kialakított megbélyegzettséget.
Feladatok:
A szórványkezelés esetében egyik fontos szempontnak és igénynek kell lenni, hogy elvben – még ha nincs is törvényes háttere – megteremtsük minden magyarnak az anyanyelve, a hite, a művelődése és az önazonossága megőrzésének a lehetőségét.
A szórványosodó és a szórvány területeken a magyar nyelvhasználat ügye a jelenlegi törvényes feltételek mellett nem javítható, sőt egyre romlani fog. A tömbterületeken pedig beindul a nyelvi szórványosodás, hiszen a hivatalokból már most is kiszorult a magyar nyelv.
Első fokon meg kell erősíteni nyelvi öntudatunkat és mindenütt következetesen élni kell a létező, még ha csekély nyelvhasználati jogainkkal.
Következő vagy az előbbivel egyidejű lépésként a nyelvhasználat törvényes feltételeinek a megváltoztatására kell törekednünk
- el kell fogadtatnunk, hogy Szlovákiában a magyar nyelv regionális nyelv, ennek következtében második államnyelvvé kell nyilváníttatni;
- a jelenlegi 20%-os nyelvi határt 10%-ra kell csökkenteni;
- meg kell határozni a 10% alatti szórvány nyelvterületek nyelvhasználati jogát.
A szórványokban is biztosítani kell a hivatali, köznyelvi jelenlét lehetőségét minden szinten, a nyelvi önértékelést, a közéleti nyelvi tervezést, a szórványmagyarság teljes és átfogó nyelvvédelmi stratégiáját. Vissza kell adni az anyanyelv reális helyét, a magyar nyelv használati és szimbolikus értékét az kisebbségbe szorult népcsoport életterének egészében.
Meg kell teremteni és vissza kell adni a szórványvidékeken élőknek a nyelvi önértékelést és az önbizalmat. Az egyetemes és európai kisebbségi gyakorlat szerint szlovákiai viszonylatban a szórványmagyarság közösségében is el kell kezdeni a nyelvi tervezést, el kell készíteni a magyar nyelv felértékelésének, közhasznúsága megteremtésének tervét.
A nyelvi közösséget csak úgy lehet megőrizni, hogyha minden, magyar közösség lakta településen lehetőséget teremtünk a kisközösségi együttlétre, továbbá magyar társasági életre alkalmas, többcélú „magyar ház“ találkozási hellyé való alakításához.
Önkormányzat, érdekvédelem
Helyzetkép:
A Csemadok és az MKP szinte minden településen, ahol magyarok élnek, létrehozta a helyi szervezetét. A Csemadok mint társadalmi szervezet és az MKP mint politikai párt feladataik jellegénél fogva természetesen kiegészítik egymást.
Feladatok:
Az MKP és a Csemadok kössön megállapodást a szórványosodó és a szórványterületek gondjainak kezelésére.
Az MKP-nak országos, megyei és helyi szinten mindent meg kell tennie azért, hogy valamennyi szórványtelepülésen legyen működő magyar képviselet. A legkisebb szórványtelepülésen is értéke, politikai súlya és politikai értéke van a magyarságnak.
A szórványosodó és a szórvány területekre ki kell dolgozni egy sajátos politikai szövetségi és érdekérvényesítő programot az MKP regionális pártprogramja keretében. A cél, hogy minden szórványosodó és szórványtelepülésen legyen képviselőnk a települési önkormányzatokban.
Tömb és szórvány
Helyzetkép:
A magyarlakta tömb a szórványterületeknek a gondoskodás feladatkörében „anyaországa“. Tömbmagyarnak lenni nemcsak történelmi szerencse, hanem küldetéssel járó ajándék. Tömb-magyar területek magyarságának úgy kell élniük, dolgozniuk és segíteniük, hogy ezt a feladatot a lehető legnagyobb mértékben teljesíteni tudják. Semmiféle szórványmentési programot nem lehet a tömbök segítsége és összefogása nélkül megtervezni.
Feladatok:
A szórványmagyarság segítése, gondjaik oldása a tömbmagyarság segítsége nélkül nem lehetséges. A segítési, támogatási feladatokat tényleges napi feladatokként kell megfogalmazni. Arra kell ösztönözni a tömbterületek magyar többségű településeit, hogy vállaljanak részt a szlovák többségű környezetben élő magyarok mentésében.
Ki kell dolgozni egyrészt a tömb-szórvány testvér-települési kapcsolatok tervét, ugyanakkor a hárompilléres kapcsolatrendszerre kell fektetni a hangsúlyt. Ennek egyik pillére az ugyanazon állam területén lévő többségi magyar település, második pillére egy magyarországi védnöki település, harmadik pillérre egy harmadik állam területén lévő szórványtelepülés.
A szórvány és a tömb magyarsága elválaszthatatlanul összetartozik. Aki szórványt épít, tömböt ment, aki tömböt épít, szórványt ment. Különös gonddal kell ügyelni arra, hogy semmiféle támogatási tervet és szórvány-eljárást (stratégiát) nem szabad a tömbök ellen vagy azok rovására tervezni, nehogy bekövetkezzen az, hogy miközben a szórványt mentjük, a tömböt szórványosítjuk.
Szervezési és felügyeleti feladatok
Helyzetkép:
A Trianon óta eltelt kilenc évtized arról szolgáltat tanúbizonyságot, hogy az első húsz év egyértelmű visszacsatolási célkitűzésén kívül semmilyen sokoldalú terv nem született meg. Azóta egyetlen lélekmentő cselekmény zajlott le: a szlovák-magyar lakosságcsere 1946-1949 közötti években. A legutolsó közös intézkedés a státustörvény és ezzel összefüggően a Magyarigazolvány kiadása volt. Tehát az 1938-1940 utáni időtől számítva semmilyen össztársadalmi cselekmény nem történt, ami a magyar nemzet állapotát javította volna a Kárpát-medencében. Csak helyreigazításokra tellett.
Nem született semmilyen terv az elszakított magyaroknak, annál kevésbé a szórványoknak a megmentése és természetes életvitele helyreállításának (rehabilitációjának) érdekében.
Ezzel egyidejűleg kell megállapítani, hogy az elszakított magyar közösségek sem tettek lépéseket a szórványosodó és szórvány részeik megmentésére.
Feladatok:
El kell készíteni a szórványvidékek, a falusi és a városi peremhelyek teljesen átfogó és részletes, helyekre lebontott rehabilitációs tervét az oktatás, a művelődés, az érdekvédelem, az egyház, a gazdaság és az önkormányzat területén.
A peremmagyarság mentésének jövője attól függ, hogy e feladatok elvégzéséért tudunk-e összefogni, és tudjuk-e a munkát intézményesíteni. Ennek lehetne koordináló intézménye a Szövetség a Közös Célokért, amely összehangolhatná az MKP és a Csemadok tevékenységét ezen a területen.
Nemzetstratégiai tennivalók
Helyzetkép, feladatok:
A Kárpát-medencei magyar szórványok mentése nemzetstratégiai feladat. Ennek sem össznemzeti sem részekre bontott programja nincs.
Tudatosítanunk kell, hogy ezt a kérdést nem oldja meg sem az európai, sem egy magyar-magyar integráció.
Meg kell találni a probléma súlyának megfelelő eljárásoknak és megoldásoknak a helyét a magyar nemzetstratégiában.
El kell készíteni a szórványmagyarság nemzetközi normáknak is megfelelő védelmi tervét: a szórványok védelme, európai értékvédelem. Olyan kisebbségi, nyelvi, kisközösségi, anyanyelvi otthonosság-érzet megteremtése és kialakítása a cél, melynek eredménye a felszámolódás megállítása.
Záró következtetések
A szórványban minden szervezési kérdést a rendszerességnek, a tervszerűségnek, az átmenetiségnek, a gazdaságosságnak és az ésszerűségnek, a felügyeletgyakorlásnak és a fegyelemnek kell meghatároznia.
A peremterületek magyarságának megmentésében szerepe van a nemzeti közösségeket összegyűjtő, a látványos, a rendezvényközpontú munkának, az emlékhely- és szoboravatásoknak. Az ünnepnapok, a találkozások és az együttlétek erőt, értéket és tartalmat adnak a hétköznapok nehézségeinek túléléseihez, de csak az építőmunka mellett és nem ahelyett.
A szórványmagyarság megmentését célzó tervnek a kiscsoporthoz való tartozás értékeit, az anyanyelvi önmegvalósítás gyakorlati hasznát, a kisebbséghez való tartozás teljes értékláncolatát kell felmutatnia. A szórványban élők teljes bizonyosságot keresnek a kisebbségként való megnyilvánulásaik kibontakozáshoz. Ha ez nem valósul meg, akkor egyedüli lehetőségük a a beolvadás lesz.
A szórványtelepüléseket és az intézményeiket, az ott rendezett programokat kiemelt, rendszeres, tervezhető és távlatokat nyújtó anyagi támogatásban kell részesíteni.
El kell készíteni a helyi tennivalók minimumának jegyzékét, amit a helyi közösségtől és elöljáróitól szigorúan el kell várni.
Az egész kisebbségi sorsban és élettervezésben, a többséghez való viszonyulásban újfajta szemléletet, beszédstílust kell alkalmazni! Ennek alapja a tényekkel való tényleges szembesülés, a valós helyzet tudomásul vétele, a szlovák nemzeti többség lenéző megbélyegző viselkedése helyett a magyar kisebbség partnerként való elfogadása és kezelése és a két nemzet közöti párbeszéd-készség növelése és rendszeresítése.
2008. április
Duray Miklós, az MKP Stratégiai Tanácsának elnöke
Ladányi Lajos, a szórványprogram szakmai műhely vezetője
Felhasznált irodalom:
Vetési László: Szórványstratégia – nemzetstratégia (Magyar Kisebbség, 2000/2. szám)
