Deák Ernő történész, a felsőpulyai szórványkonferencia szervezője, a Nyugat-európai Országos Magyar Szervezetek Szövetségének elnöke a magyar támogatáspolitika gondjairól, a magyar-magyar kapcsolatokról értekezik a „Szeptemberi nem egészen áhítat” című írásában, amelyet a Bécsi Napló legutóbbi számában olvastunk:
A HATÁRON TÚLRÓL
Szeptemberi nem egészen áhítat
A rendszerváltozásnak kellett bekövetkeznie ahhoz, hogy a proletár nemzetköziség tabujától megszabadultan a hivatalos politika is megnyilatkozzon az akkortájt három és fél milliónak vélt kisebbségek ügyében. Ide sorolható mindenekelőtt az alkotmányba is felvett felelősségvállalás a mindenkori magyar kormány részéről. Az új szellemet jelentő fordulatot természetesen meg kellett tölteni tartalommal, jelesen a kisebbségekkel való bánásmód, ügyeik felkarolásának tényleges kidolgozásával és gyakorlati alkalmazásával. Az Antall-kormány fékezett – akkor még inkább a Magyarok Világszövetsége hatáskörébe utalt – ügykezelés után a Horn-kormány már nem tudott visszakozni, mindazonáltal az erőviszonyok figyelembevételével inkább reálpolitikára törekedett, ami miatt szemrehányás is érte a szomszédokkal kialkudott antalli „alapszerződések“ felületes kezeléséért. Jött az Orbán-kormány a meghirdetett „egy a nemzet“ elmélettel, kissé túlságosan nekilendülve a magyar érdekek hangsúlyozásának, ami a magyar kisebbségek emocionálisabb felkarolásával járt együtt. A Medgyessy- kormány külügyminisztere aztán mindent elkövetett a „helyes“mederbe terelés érdekében, szinte sulykolva: tanuljunk meg végre kicsinyek lenni.
Amennyiben a kicsit variáljuk, ragozzuk, nem nehéz eljutni a kicsinyességig, ami mind kormányszinten, mind pedig a magyar kisebbségek életébe sikerrel fészkelte be magát. Az utóbbi években mindegyik oldal megközelítette önmagát, kissé fanyarul fogalmazva a saját színtjére fejlődött. Mert ugyan lassan, de biztosan kiépült egyfajta intézményrendszer, amely a Magyarok Világszövetségétől függetlenül közvetlenül a kormányszervek hatáskörébe terelte a kisebbségi ügyeket. Közben lett kedvezménytörvény meg magyar igazolvány is. A „határon túliak“ pedig aránytalanul hamar megtanulták az érdekpolitikát, azaz mindenfajta felhang mellőzésével igyekeztek és igyekeznek pénzbe átszámítani a nemzeti értékeket. Ma már minden kisebbségi „nemzetmentésnek“ megvan az ára, kérdés csupán az, kinek mennyire sikerül kormányközelbe férkőznie, hogy akár nejlonzacskóban, akár hivatalos átutalások révén „önellátóvá“ tudja felküzdeni magát. A pénzért folytatott ádáz egyenetlenségben lelepleződött a szóvirágoktól ékeskedő nemzeti, az összefogás, egymásrautaltság, szolidaritás és hasonló fogalmak ósdisága. Ma már nincs ezekre sem erkölcsi, sem emocionális fedezet, a ráció meg egyenesen a kicsinyes csoportérdekek fennhatóságát diktálja. Ennek éktelenül torzult példáit szolgáltatják azon országos képviseletek, amelyek gátlástalan kifejezésekkel marasztalják el, bőgetik le egymást. Ide kívánkozik az az inkább kínos mintsem minősíthető megnyilvánulás, amikor „jeles“ kisebbségi személyiségek egyszerűen tehernek, a hátukon púpnak vélik azokat, akik távol sírtak a nemzetért, anyagi áldozatot is hozva annak bizonyítására, mennyire szívükön viselik a kisebbségi magyarság sorsát.
Az intézményrendszer – természetesen az egymást követő kormányok ellentétes elképzeléseinek jóvoltából is – jobbára adminisztrációs hivataloknak bizonyult. Az első időkben mindazonáltal a legtöbben úgy érezték, hogy a szó szoros értelmében hazajárhattak, amikor betértek a Határon Túli Magyarok Hivatalába, ahonnan a barátságos fogadtatáson és biztató szón túl sohasem jöttek el üres kézzel. Bármennyire jótékonysági intézmény benyomását keltette is az a fajta felkarolás, jobbára senkiben sem tudatosodott ez, mivel a családiasság légkörét érezhette maga körül bárki. Amikor aztán létrejöttek a támogatások lebonyolítására hivatott alapítványok, elkezdődtek az elkülönülések, igaz, a Magyar Állandó Értekezlet (MÁÈRT) életbehívásával úgy érezhették a határon túliak, nyílt számukra olyan fórum, amin egyenrangú partnerként érintkezhettek a magyarországi hivatalosokkal. A magyarországi pártpolitika persze nagyban közrejátszott abban, hogy mind az országbeliek, mind a határon túliak egymást kijátszva keresték szövetségeseiket. Mire sikerült volna felzárkózniuk a nyugati magyar szervezeteknek, addigra már gondoskodtak kiiktatásáról. Igen, közben kormány közreműködés nélkül megalakult a Határon Túli Magyarok Fóruma, becenevén „kismáért“ (2006. január). Ez a gyülekezet utoljára a szlovákiai Párkányban ülésezett 2007 szeptemberében, s azzal az ígérettel távoztak a résztvevők, hogy 2008 tavaszán Horvátországban találkoznak ismét. Nem csak a találkozó maradt el, de csendben álomra szenderült a kezdetben ígéretesnek felfogott „kismáért“ is.
Az újabb kezdeményezések útvesztőjében felbukkant a Kárpát-medencei Magyar Képviselők Fóruma (KMKF), ami által végleg világossá vált, hogy az ilyenfajta fórumok nem jelentenek többet, mint hogy az asztalt körülülve úgy tegyenek a képviselők, mintha valami következményeiben nagyon fontos tanácskozáson vennének részt. Habár megtisztelő bejutni ebbe a rangos társaságba, eddig azonban inkább hatástalannak bizonyult a kisebbségi ügyek kezelésében, s legfeljebb arra lett jó, hogy egyre másra kiváltja bizonyos kormánykörök rosszallását Magyarország szomszédságában.
A határon túliak támogatását célzó alapítványok „államosításával“ sikerült központosítani és egységes mederbe terelni a támogatási rendszert a Szülőföld Alap égisze alatt. A jelek szerint az új út hatásosabbnak bizonyult, még ha nagyon körülményessé vált is a pályázatok benyújtása, ill. az elszámolások lebonyolítása. A Regionális Egyeztető Fórum (REF) a szakkollégiumokkal a racionalitás benyomását keltette, legfeljebb továbbfejlesztésük, áttekinthetőségük, nem utolsósorban hatásosságok érdekében nem ártott volna, ill. nem ártana az eljárások megkönnyítése érdekében a hálózat átvilágítása, a kezelésmód leegyszerűsítése. Ehelyett újabb szerv létrehozását jelentette be a magyar kormány, aminek szerepe legfeljebb a kiötlők számára világos. A szórványtanács bejelentéséről van szó, aminek tagjait az érintett és érdekelt határon túli csoportosulások megkérdezése nélkül nevesítették meg. A kezdeményezés nyugtalanságot kelt, éppen ezért nem árt utalni arra, nem okvetlen hasznos ezen újabb ötlettel terhelni a magyar-magyar kapcsolatok idestova áttekinthetetlen rendszerét. Mintegy a vállalkozás ellensúlyozására a szeptember 12-13-i KMKF plenáris ülésének nyilatkozatából megtudható, hogy a „KMKF Állandó Bizottsága egyetért azon civil kezdeményezéssel és javaslattal, hogy a Külügyi- és Európa-ügyi Albizottság hozzon létre egy a magyar szórványokkal foglalkozó munkacsoportot“, ami lényegében Duray Miklós alsóbodoki kezdeményezésére vezethető vissza.
Kétségtelen, a szórványosodás a Kárpát-medencében is egyre rémisztőbb jelenség, ellenben a természetüknél és összetételüknél fogva eleve és legveszélyeztetettebb szórványok a Kárpát-medencén kívüli csoportosulások, mindenekelőtt Nyugat-Európában, Amerikában és Ausztráliában. Feltehetően hasznos és hatásos az ő fennmaradásuk érdekében létrehozni ilyenfajta különintézményt, csakhogy ők ebből éppenséggel kimaradtak, vagy legalábbis minden jel arra mutat, hogy elkerülték a „tervhivatal“ figyelmét.
Ebben az egész kavarodásban különösen kitetszenek a visszásságok, ellentmondások Ausztria és Csehország esetében. Az ausztriai magyarok, nevezetesen Központi Szövetségük kezdettől fogva valamennyi osztrák honosságú magyarnak az 1976. évi népcsoport törvény védőszárnyai alá húzódását tűzte ki célul. Pontosabban: a teljes felszívódás, ill. elszigetelődés helyett integráció mind az egyes csoportosulások, mind pedig a többségi osztrák társadalom tekintetében. Ennek legfontosabb eszköze a népcsoport-státusz kivívása volt, ami a Bécs és környékén élő osztrák honosságú magyarokra nézve sikerrel is járt, amennyiben 1992-ben szervezeteiken keresztül ők is a magyar népcsoport részévé váltak. Emellett elkerülhetetlenné vált az időbeli és földrajzi határok lebontása és minden árnyalata mellett közös ausztriai magyar identitás kialakítása. A magyarországi politikát csak nagy nehezen sikerült meggyőzni ezen út helyességéről, már csak azért is, mivel ez egyben a trianoni határok korlátainak lebontását is eredményezi. 2008 nyarán Gémesi Ferenc államtitkár bejelentéséből értesülhetett a közvélemény arról, hogy az új intézmény kizárólag a Kárpát-medencén belüli szórványokat érinti, ami Ausztria vonatkozásában újfent Burgenlandra korlátozódik. A többi osztrák honos, jelesen az osztrák kormány által népcsoportként elismert Bécs és környéki magyarok ismét kiestek a magyar kormány ez irányú látóköréből.
Hasonlóan a trianoni trauma áldozataivá váltak a cseh- és morvaországi magyarok: amíg csehek és szlovákok egy államot képeztek, egészen természetesen egy magyar kisebbség létezett, attól függetlenül, hogy tagjai az állam keleti vagy nyugati felében éltek. Mindamellett a cseh- és morvaországiak is eredetileg Szlovákiából származtak oda. Mindez semmi szerepet nem játszott, hiszen a két nép különválása egyúttal a cseh- és morvaországi magyarok leválását eredményezte, azaz a trianoni határokon kívülre esve a magyarországi szak- és kormánykörök szemében elveszítették „Kárpát-medencei“ jellegüket, s egyszeriben „területenkívülivé“ váltak; sajátságos módon ők is a nyugat-európaiakhoz csapódtak.
Ezek a nem egészen egyeztetett (végiggondolt) „stratégiai“ sakkhúzások igenis korrektúrára szorulnak. Az ésszerűség felemlegetése mellett nem árt utalni arra sem, hogy mind a múlt év végi külügyi stratégiai tervezet, mind pedig az oktatásügyi minisztériumban idén nyáron elkészült terv kellő körültekintéssel vonta be a magyar érdekszférába a Kárpát-medencén kívül létező szórványokat. Ha már ez így van, nem ártana a kormányon belül is egyeztetni az egyes elképzeléseket, s ha országos színten nehéz is, legalább a kormányon belül hasznos volna a magyar kisebbségpolitika egységes mederbe terelése, ahol minden sajnálatos visszaesés ellenére a nyugati szórványoknak is ott a helye.
A fentebbi töprengés kicsengéseként nem árt idézni az említett, a határon túli magyar oktatási és kulturális stratégiát érintő jelentésből:
„A végső cél, hogy számarányukban növekvő, kultúrájukban és nemzeti identitásukban megerősödött külhoni magyar közösségek jöjjenek létre, amelyek egyszerre képviselői a magyar nemzetnek és az állampolgárságuk szerinti állam kulturális sokszínűségének.”
Deák Ernő
